Egy felessel jutalmazta a NASA az első amerikai űrhajóst, aki aznap végül mégsem járt a világűrben. Alan Shepard az eredeti tervek szerint 1961. május 2-án indult volna - ez az időjárás miatt mégsem jött össze. Már be volt öltözve, készen arra, hogy beszálljon a furgonba, ami a rakétához vitte volna. Ekkor fújták le az akciót. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Nehéz szkafanderébe csomagolva Shepard esetlenül egy fotelre ereszkedett, és megpihent, amíg Schmitt  oxigénnel 0,34 Barra fújta fel a ruhát: így ellenőrizte, hogy ereszt-e valahol. Ahogy nőtt a nyomás, Al rendre felemelte a jobb hüvelykujját, jelezve, hogy minden rendben.

A sisak arc felőli része ekkor már le volt hajtva, és a szobában lévő emberekkel csak egy parányi, ajkai elé bigyesztett mikrofon segítségével kommunikálhatott. A szkafander átment a nyomáspróbán. Schmitt kieresztette belőle a levegőt, és egy fekete, hordozható légkondícionálót csatlakoztatott hozzá, ami Shepardot hűsen tartotta, amíg elér a kapszuláig, és beköti magát az ottani oxigén és légkondícionáló rendszerre. Shepard a kezében fogta a dobozt, készen arra, hogy kisasszézzon a furgonhoz, ami a hangár ajtaja előtt parkolt.

Miközben Shepard beöltözött, az 5. számú indítóállás személyzete még mindig a kapszulánál és a Redstone-rakétánál szorgoskodott. Az időjárás okozta csúszást leszámítva nem voltak késésben. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Shepard jó formában van a repüléshez, és így nem lesz szükség a tartalékpilótára, John Glenn az indítóálláshoz ment, hogy segédkezzen a kapszula előkészítésében. Fehér kezeslábasában és sapkájában - aminek alakja a hentesekéhez hasonlított - John felment a liften ahhoz a nagy, műanyag csomaghoz, ami a kapszulát vette körül. Egy 10 tonnás gép tartotta távol a port a kapszula belsejétől, és szabályozta a benti hőmérsékletet. És mivel ez az egész néha úgy nézett ki, mint egy penthouse-lakosztály valahol Miamiben, az itt dolgozó technikusok a Surfside 6 című TV-sorozat után szabadon Surfside 5-nek nevezték el.

John Glenn szerint a kapszula személyzete alig várta a startot. Néhány mérföldnyire, a tengerparton poncsók és esernyők alatt nézők gyülekeztek, eltökélten arra, hogy az eső ellenére kivárják az indítást. Kinn a tengeren, mintegy 500 kilométerrel arrébb, a mentőflotta hajói jelentették, hogy elfoglalták állomáshelyüket, készen arra, hogy vadászgépeket indítsanak, amik majd követik a kapszulát ereszkedés közben. A helikopterek is csak a parancsra vártak, hogy kihalásszák Shepard-ot és kapszuláját a vízből, miután landolt.
Az egység legnagyobb hajóján, a Lake Champlain anyahajó fedélzetén volt a mentőcsapat, akik általában azért álltak készenlétben, hogy kivágják a pilótákat repülőgépeikből egy-egy balul sikerült leszállást követően.

Most ugyanez a személyzet tartott főpróbát azokból a technikákból, amikkel Shepardot majd kiszedik a kapszulájából, ha bármi okból nem nyílna ki a zsilipajtó. A fedélzeten lévő tisztek közül többen Sheparddal együtt szolgáltak a Haditengerészetnél, és épp elég jól ismerték őt ahhoz, hogy egyre jobban aggódjanak, ahogy egyre közeledett az óra, amikor majd hajójuk közelében landol. Ezen az éjszakán, ahogy a tenger szürkülni kezdett, a hajó káplánja szólalt meg hangosbemondón át: hallgatásba burkolózott a hajó, amikor a nemzetért fohászkodott.
„Dicsőséges Isten” – mondta a metodista káplán – „most, hogy egy értékes emberéletet gépek emelnek a mennyekbe, nyugtalanokká, feszültté válunk és félni kezdünk a közelgő veszélytől tartva. Hálásak vagyunk, hogy vannak, akik annyira elkötelezettek, hogy ha szükséges, készek az életüket is feláldozni azért, hogy előkészítsék számunkra a követendő utat, és kitárják előttünk az űrbe vezető ajtót. Koronázza siker a felfedezés érdekében tett erőfeszítéseinket, és találjunk olyan utakra, amin járva nem csak a táguló univerzumba, hanem egy biztonságosba és békésebbe is eljuthatunk, ahol egymással és az Atyával élhetünk. Ámen.”

Hajnali 5 órakor, amikor az Atlanti-óceán felől az ég még épp csak világosodott, riporterek és fotósok kis csoportját engedték be Cape-re katonai kísérettel, az S Hangár elé. Itt várták, hogy kilépjen az Asztronauta, és megtegye a kisbuszhoz vezető utat. Nem tudták, hogy a három férfi – Shepard, Glenn vagy Grissom – közül melyikük lesz az: az űrhajós nevét mindeddig még nem hozták nyilvánosságra. A tévések reflektorai világítottak, a kamerák készen álltak a felvételre. A hangár ajtajának túloldalán Al Shepard állt szkafanderében, és már épp kilépett volna, hogy megmutassa magát a sajtónak, amikor valaki hirtelen arra kérte, hogy várjon. Ez volt az első megbízható jele annak, hogy a küldetésből nem lesz semmi. Al levette kesztyűit, és leült relaxálni egyet.
Walt Williams küldetésirányító és Bob Gilruth, a Mercury program igazgatója már korábban elmagyarázta neki, hogy az időjárás 50-50 százalékos esélyt ad az indításra. Erre a valószínűségre játszottak, amikor röviddel éjfél után elkezdték feltölteni a Redstone-rakétát folyékony oxigénnel.

Mivel a feltöltés azt jelentette a technikusok számára, hogy ettől kezdve visszafordíthatlanná vált a dolog – a feltankolt rakétát ugyanis a start elhalasztása esetén 48 órát kellett "pihentetni" – a döntéshozók a folytatás mellett döntöttek. Abban reménykedtek, hogy a felhős égen majdcsak lesz egy tiszta folt, amibe belelőhetik az űrhajót. Nem lett, így 7:25-kor a küldetést törölték. Shepard centinként hámozta ki magát szkafanderéből, majd valaki fél deci Brandyt adott neki, amit meg is ivott.
„Igazából nem volt rá szüksége” – mondta John A. („Shorty”) Powers alezredes, az asztronauták szóvivője. „Kábé kilencen voltunk, akiknek nagyobb szüksége volt erre, mint neki. Ő mindössze csatlakozott hozzánk.”
Még ebben az órában a NASA úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza, ki volt az az ember, aki szkafanderbe öltözött, és aki majdnem elindult a világűrbe." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.