Egy perccel a start után irgalmatlanul rázkódni kezdett a rakéta, Alan Shepard azonban erről csak később számolt be, nehogy pánikba essen a földi személyzet, és elrendeljék a küldetés megszakítását. Erre szolgált a mentőrakéta: ez vészhelyzetben gyakorlatilag leszakította volna a kabint a rakéta tetejéről, hogy aztán ejtőernyők segítségével később landoljon. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Furcsa volt és egyben izgalmas. Mégis minden olyan könnyen ment – leginkább a tesztekhez hasonlított az egész – és valahogy nagyon ismerősnek tűnt. Úgy éreztem, mintha mindezt már korábban megtapasztaltam volna. Persze tudtam, hogy ez nem így van. Semmi nem képes szimulálni minden részletében azt, ami abban a pillanatban velem történt. Nagyon koncentráltam, hogy megpróbáljam beazonosítani a bennem kavargó érzéseket, és szavakba öntsem azokat, hogy később elmondhassam, milyen volt az utazás. Tudtam ugyanis, hogy az emberek odalenn a földön – a mérnökök, az orvosok és a pszichiáterek – nagyon kíváncsiak lesznek arra, mit éreztem. Azt is tudtam, hogy sok kérdésük lesz hozzám, amikor majd visszatérek. Megpróbáltam előre kitalálni ezeket a kérdéseket – a válaszokkal együtt.

Az első percben az út nagyon sima volt. Fő feladatom ekkor az volt, hogy a lentieket lehetőség szerint minél jobban megnyugtassam és informáljam. Semmi hasznuk nem származott volna abból, hogy egy tesztpilóta volt a fedélzeten, ha nem tudták volna pontosan, hogy éppen mit csinál, mit lát, és mit érez az utazás minden egyes pillanatában. Úgyhogy a rádión keresztül rendre beszámoltam az oxigénnyomásról, az üzemanyag felhasználásról és a kabin hőmérsékletéről, meg arról, hogy a G-k komótosan emelkednek – pont úgy, ahogy azt sejtettük. Gondolom a jövő űrhajósainak nem kell majd ennyire odafigyelniük ezekre a dolgokra. De ez volt az első út, így óvatosak voltunk.
A terv szerint a küldetés 15 perce alatt összesen 78-szor kellett bejelentkeznem a kabinból, legalább 27 lényeges dologról kellett beszámolnom, de legalábbis, megfigyelni ezeket. Emiatt aztán meglehetősen elfoglalt voltam. De a legtöbbet akartuk kihozni ebből a repülésből, amikor megterveztük az utat, és beütemeztük, hogy mit is akarunk kipróbálni a küldetés során.

Ennek érdekében például két kamerát is beszereltünk a kabinba. Ezek egyike a műszerfalat vette, hogy megtudjuk, miként működtek az egyes rendszerek az út során. A másik engem figyelt, hogy lássák, miként reagálok. Tanulmányozni akartuk, hova fordítom a fejem, és hova nézek az utazás alatt. A kamera jól működött, és később a szakértők kielemezték a felvételeket: összevetették szemmozgásaimat a műszerek helyzetével, amikre az adott pillanatban néztem. Ez alapján később a műszerfalon jó pár kijelzőt közelebb pakoltak egymáshoz, így a jövő űrutasainak nem kell majd olyan gyakran ide-oda pillantaniuk ahhoz, hogy követni tudják az eseményeket.

Egy perccel a felszállás után az út kicsit rázós lett. Ekkor lépte át a hordozórakéta és a kabin a hangsebességet, hogy szinte azonnal elérje azt a zónát, ahol a legnagyobb terhelés hat rá a sebesség és a légellenállás miatt. Az űrhajó rázkódni kezdett. Habár a látásom ettől pár másodpercre elhomályosult, nem okozott problémát a műszerfal megfigyelése. Úgy döntöttem, hogy minderről inkább még nem számolok be a földi személyzetnek.  Számítottunk rá, hogy valami ilyesmi történni fog, de ha elmondtam volna, hogy a valóságban ez a vártnál sokkal durvább, és tényleg nagyon rázkódom - ettől valószínűleg a földi személyzet sokkos állapotba került volna. Nem akartam, hogy a pánik miatt valaki elrendelje, hogy hagyjam ott a rakétát. Nem akartam megszakítani a küldetést. Így megvártam, amíg a vibráció abbamaradt, és az Irányítóközpontot közvetve tájékoztattam a történtekről, amikor Deke-nak annyit mondtam, "sokkal simább most, sokkal simább"." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Térkép fölött egy drót, azon pedig egy makett - a hatvanas évek elején ez volt az egyetlen vizuális segédlet - a stáb így követte a rakéta útját. Mintha csak bábjáték lett volna az egész. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"A mérnökök kijavították a hibát, és a narancsszínű emelőkosaras daru, a "cseresznyeszedő" utoljára távolodott el a kabintól. Ekkorra a televíziók már megkezdhették az élő közvetítést. Amerika-szerte milliók éreztek együtt azzal az emberrel, akit nem ismertek: a nemzet története során először rándult egyszerre görcsbe milliónyi gyomor a nyugati és a keleti part között. A közeli tengerparton összegyűlt tömeg tranzisztoros rádiókon hallgatta a visszaszámlálást, miközben le sem vették tekintetüket a hordozórakétáról. T mínusz 10 perctől kezdve, amikor a közvetítések elkezdődtek, már mindenki mozdulatlanul figyelt. Talán az egyetlen kivétel az a hölgy lehetett, aki halkan egy vak barátjának írta le a felszállást. „Nem látok különösebben jól” – osztotta meg a körülötte állókkal Mrs. Charlotte Longo, amikor megérkezett – „de ki nem hagynám ezt a lövést”.

1961. május 5-én 9:34-kor a technikusok hosszú ellenőrzőlistájuk aljára értek, és nem maradt más tennivaló, mint megnyomni azt a gombot, ami begyújtotta a Redstone rakéta hajtóműveit. Robajjal csaptak ki belőlük a lángok, az indítóasztalt nyaldosták, kiégették a betont. Egy másodpercre úgy tűnt, mintha a Redstone tétovázna. Aztán - eleinte lassan és vontatottan - megindult fölfelé.

A Mercury Irányítóközpontjában a rendszerek állapotát mutató pult mögött egy kijelző számolta az indítás óta eltelt másodperceket. Egy másik óra pedig visszaszámolásba kezdett – ez mutatta a fékezőrakéták gyújtásáig hátralevő időt. Volt itt egy méretes térkép is, ami fölött egy drótot feszítettek ki, ezen egy kis makett mutatta a kabin aktuális röppályáját és helyzetét a reszketeg nézőknek, akik ilyen bábszínházra emlékeztető technikával szemlélték, amint a kabin az Atlanti-óceán fölé ér. Ez volt az egyetlen vizuális szemléltetőeszköz, ami a Mercury-csapatnak segített követni Shepard útját.
Minden jel arra utalt, hogy a küldetés jól alakul. De mind közül a legjobb forrás Alan Shepard hangja volt, amikor a kapszulából rádión bejelentkezett, és mondatai a fülhallgatókban visszahangzottak.
„Vétel, felszállás, óra indul” – kiáltotta.
„Jó a vétel.”
„Itt a Freedom Seven. Az üzemanyag rendben. Terhelés: 1,2 G. Kabinnyomás 1 Bar, oxigén rendben.”

[Al Shepard minderre így emlékezett vissza:] Az utolsó pár percben tökéletesen mentek a dolgok. Mindenki pörgősen jelentett. Úgy éreztem, hogy az összes gyakorlat, amin eddig a tömbház és a hordozórakéta személyzetével együtt részt vettünk, végre beérett. Nem aggasztott semmi. Tudtam, hogyan kellene menniük a dolgoknak, és úgy is ment minden. Mintegy három perccel a felszállás előtt a tömbházban ülő irányítás leállította a rakéta hűtését szolgáló freongáz betáplálását – tudtam, hogy ez T mínusz 35 másodpercnél mindenképp bekövetkezett volna, amikor a köldökzsinór leválik a rakétáról. Két perccel indítás előtt beállítottam a szkafanderem és a kabin hőmérsékletét szabályozó szelepeket, egy gyorsteszttel ellenőriztük a rádiót Deke-kel. Kapcsolatba léptem Üldöző Eggyel és Üldöző Kettővel - Wally és Scott ült a két vadászgépben: hangosan és tisztán hallottam őket. Már felszálltak, készen arra, hogy a magasban is vessenek rám egy pillantást, amikor indítás után elhúzok mellettük. Ebben a pillanatban a kollégáim teljesen körül vettek engem - legalábbis, elektronikusan."

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Alan Shepard, az első amerikai űrhajós már türelmetlen volt a mérnökök túlzott óvatoskodása miatt: ekkor már közel négy órája várt a startra a kabinba zárva. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Továbbra is jól éreztem magam. Az orvosok tudták, hogy vagyok, elég volt mindössze ránézni a műszereikre, és az eredményeket átbeszéltük. Bill Douglassal, Gordon Cooperrel és Paul Donnellyvel, a NASA tesztelésért felelős szakemberével csevegtem ez idő alatt. Megkértem Deke Slaytont, hogy Shorty Powers engedélyével hadd hívhassam fel Louise-t, hogy elmagyarázhassam a késlekedés okait, és elmondjam neki, hogy jól vagyok. Nagyon röviden beszéltem Dr. Wernher von Braunnal is – az ő emberei építették Huntsvilleben azt a Redstone rakétát, aminek a tetején ültem.

Amikor az átalakítót kicserélték, a kiszolgáló állványt ismét elgurították a rakéta mellől, a darus "cseresznyeszedő" kosarát visszamanőverezték a kabin oldalához. A visszaszámlálás egészen 21 percig simán is ment, ekkor újból megállították az órát. Ez alkalommal a technikusok még egyszer ellenőrizni akarták azt a számítógépet, ami segít majd megjósolni a kabin pályaívét, és azt, hogy a leszállási körzetben hova érkezik. Azt hiszem, hogy az anyagcserém ezen a ponton gyorsult fel. Minden értékem – pulzusszám, szén-dioxid termelés, vérnyomás – elkezdett emelkedni. Valószínűleg az adrenalin szintem is megugrott. Akkor mindezzel nem igazán voltam tisztában. De egyszer vagy kétszer figyelmeztetnem kellett magam. „Túlpörögsz. Lassíts. Nyugi.” Amikor úgy éreztem, hogy a szívem kicsit gyorsabban kalapál, megpróbáltam abbahagyni azt, amit éppen csináltam, és a periszkópon át az embereket vagy a tengerpart menti hullámokat néztem, mielőtt folytattam volna a munkát.

Az utolsó szünet T mínusz 2 perc 40-nél következett. Ekkor a tömbházban a Redstone rakéta folyékony oxigén utánpótlását biztosító nyomás miatt aggódtak, ami üzemanyaggal látja el a hajtóműveket. Az üzemanyag nyomása 6,9 Bart mutatott a tömbház mérőműszerein, ami túl sok volt a jóból. Ha a hordozórakétában le kellett volna nullázni a nyomásmérő szelepet, az a küldetés elhalasztását jelentette volna - legalább újabb 48 órával.
Szerencsére, a technikusok rájöttek, hogy lecsapolhatják a túlnyomást úgy, hogy a szelepek egy részét távirányítással működtetik, így a visszaszámlálás 9:23-kor folytatódhatott. Al ezen a ponton - érthető okokból - enyhén türelmetlen lett. A kabinba immár közel 4 órája volt bezárva, és miközben hallgatta az aggodalmaskodó mérnökök rádióforgalmazását, amint egymással megvitatják, hogy kijavítsák-e a hibát, avagy sem, az a benyomása támadt, hogy – bár az ő érdekében - de túlzottan óvatoskodnak, ami miatt nagyon elhúzódik a start. Így fogta magát, és a nap során először elég velős megjegyzést tett az intercomon. „Nyugodtabb vagyok, mint ti” – mondta a mikrofonba. „Miért nem oldjátok meg gyorsan a csip-csup ügyeiteket, és gyújtjátok meg már végre ezt a gyertyát?”" (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A floridai Cape Canaveralen elég hektikus az időjárás. Az első amerikai űrhajós indításához tiszta égboltra volt szükség, amíg azonban erre vártak, egy átalakító dobta be a törülközőt. Alan Shepard nem könnyen jutott ki a világűrbe. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"A riporterek végignézték, ahogy egy szintén vakító narancssárgára festett nyakigláb daru, a cseresznyeszedő, dobozszerű kezelőfülkéje teljesen megközelítette a Redstone rakétát, majd hozzáért a kabin ajtajához, ami mögött Shepard ült [ld. a képet].

Ezzel is ki lehetett volna menekíteni Shepardot a kapszulából, ha úgy tűnt volna, hogy alatta a hordozórakéta fel akar robbanni. Két újságíró nézte végig mindezt. Mindketten jól ismerték Shepardot, és amikor végül tudatosult bennük, hogy eljött az igazság pillanata, amikor ez a csillogó szemű ember egy csodálatos feleséggel és egy fehér sportkocsival a háta mögött épp 2250 m/s-mal készül kirobbanni a világűrbe, egyikük még egy másodpercre sem bírta levenni tekintetét a kabinról. Kollégája ellenkezőleg, épphogy nem bírta nézni azt.

A visszaszámlálás hosszú szünetei különösen idegtépőek voltak – szinte mindenkinek, aki ekkor Cape-en élt és mozgott, talán Alan Shepard kivételével. Összesen négy szünetet kellett közbeiktatni, az első 7:14-kor kezdődött, amikor a visszaszámlálás még szemmel látható könnyedséggel ment. Aztán a végjáték környékén, T mínusz 15 percnél is megállították az órát – egyre hosszabb szüneteket követően. Ekkorra ugyanis vastag piszkosszürke felhőréteg ért az indítóállás környékére, a szünet célja az volt, hogy az irányításnak legyen lehetősége ellenőrizni az időjárást.

Cape Canaveral egy keskeny földnyelven található, keleten a Golf-áramlat, nyugatra a valamivel több mint 200 kilométerre lévő Mexikói öböl között. Az időjárás hajlamos gyorsan váltakozni a két tenger közelsége miatt. Egyik percben még süt a nap, a következő percben felhős és szeles lehet az idő. Bizonytalan megjósolni, és nehéz nyomon követni változásait, de az Irányítóközpontnak megbízható előrejelzésre volt szüksége. A technikusok tudták, hogy a landolási körzetben – ott, ahol a mentőhajók várakoztak – kiváló az időjárás: tökéletes látási viszonyokra volt szükség ahhoz, hogy megtalálják a kapszulát, és kihalásszák Shepardot. De annak érdekében, hogy a kabin és a rakéta útját követhessék, fotókat készíthessenek róluk, készen az esetleges vészhelyzetekre, az Irányítóközpont személyzetének tisztán kellett látnia a repülés első felét. A Cape fölött gyülekező kisebb felhők az egész küldetést késleltethették. Ugyanakkor a felhőrétegben egy kis kék ablak jelent meg, ami Walt Williams műveleti igazgató számára már elég önbizalmat adott a folytatáshoz.

A meteorológusok szerint a felhők rövidesen arrébb vonulnak, és az ég 30 percen belül újra tiszta lesz. Walt az óra visszaállításáról döntött, beleszámolva a felhő-átvonulás idejét, és a küldetés folytatása mellett tette le voksát.

Majd újabb probléma merült fel. Miközben az időjárás javulására vártak, egy, a Redstone rakéta tetejéhez közeli kis átalakító elkezdett túlmelegedni. Az átalakítókra az akksikból érkező egyenáram váltóárammá alakításához volt szükség: a hordozórakéta egyes rendszerei ugyanis az utóbbival működtek. Ez a bizonyos átalakító a rakéta beüzemeléséhez és az indítóállásról való felemelkedéséhez kellett. Ki kellett cserélni, mielőtt folytathatták volna a visszaszámlálást. A korábban a rakétától eltolt állványzatot tehát ismét visszagurították, hogy a technikusok hozzáférjenek az alkatrészhez. Ez a folyamat olyannyira időigényes volt, hogy 86 perc ment el ezzel, az Irányítóközpont csak ezután indíthatta el ismét az órát." (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

„Jól van, öcskös, ezt akartad. Most rajtad múlik, hogy megcsinálod-e”. Ezt mondta magának az első amerikai űrhajós, miután rázárták a kapszula ajtaját, és magára maradt: embert ettől kezdve csak egy beépített periszkóp segítségével láthatott. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Eljött a nagy pillanat, korábban sokat gondoltam erre. Gyomromban az a gombóc most nagyon nagyra nőtt. „Jól van, öcskös” – mondtam magamnak – „ezt akartad. Most rajtad múlik, hogy megcsinálod-e”. Nem volt kérdéses, hogy ezúttal elindulunk – hacsak nem csúszik be valami komoly malőr. Számítottam rá, hogy ideges leszek. Korábban már kiterveltem: úgy leszek úrrá ezen, hogy belevetem magam az előkészületekbe, amit pilótaként meg kell tennem. Temérdek dolgom volt, amivel elfoglalhattam magam, és a feszültség azonnal enyhült. Végigmentem az összes ellenőrzőlistán, ellenőriztem a rádiót és a girókapcsolókat. Cape más pontjain a többi Asztronauta ekkor foglalta el helyét, ahonnan mindenben támogatnak majd, amiben csak tudnak.

Deke Slayton a Mercury Irányítóközpontban ült a Cap Com-asztalnál, innen kommunikál a földi irányítás a kapszulával. Legtöbbször ő beszél majd velem a visszaszámlálás és a repülés során, hogy a szakzsargon és a hangulat is ismerős legyen számomra. John Glenn és Grissom Slaytonhoz csatlakozott, miután engem bezártak a kapszulába, és már nem maradt semmi tennivalójuk az indítóállásnál. Wally Schirra és Scott Carpenter repülős ruhájukban a Patrick légibázison várakozott, készen arra, hogy felszálljanak két F-106-os vadászgéppel. Az volt a dolguk, hogy a Redstone rakétát és a kapszulát addig kövessék, amíg csak tudják, és, hogy megfigyeljék a repülést. Gordon Cooper az indítóállás közelében lévő tömbházban tartózkodott, és az időjárást tartotta szemmel, készen arra, hogy segédkezzen a mentőakcióban - ennek kimunkálásában ő is részt vett -, ha vészhelyzet esetén gyorsan ki kellene engem szedni a kapszulából, amíg még az indítóálláson van.

A Mercury küldetésirányítóinak nagy térképén minden fény zölden világított – ez mutatta a keresőállomások, mentőhajók helyzetét és állapotát, valamint a kommunikációs hálózat státuszát. Minden feltétel adott volt az indításhoz. A kiszolgáló állványzat a rakéta mellől 6:34-kor gurult hátra, és én ott feküdtem a hátamon 70 méterrel a föld fölött, miközben a rögzítőszíjakat és a kapcsolókat ellenőriztem, és vártam, hogy a visszaszámlálás folytatódjon.
Az idő egy részét azzal ütöttem el, hogy a periszkópon keresztül nézelődtem kifelé. A látvány rendkívül érdekes volt. Láttam fent a felhőket, meg az embereket mélyen alattam, a földön. Amikor felkelt a nap, sugarai pont a lencsébe sütöttek, ezért be kellett iktatnom pár szűrőt, hogy visszavegyek a ragyogásból.

Shepardnak nagyon sok ideje volt arra, hogy gyönyörködjön a látványban. Az indításért felelős személyzetnek ugyanis gondjai akadtak aznap reggel. Miközben a nézők és technikusok odalenn sétálgattak, és a körmüket rágták, mindannyiukban egy kérdés fogalmazódott meg: „mit gondolsz, most hogy érezheti magát?” A megfigyelők egy része szerint azonban Al talán még egy kicsit könnyebb helyzetben is volt, mint bárki más. Ő hozta meg döntését, és utána kitartott mellette. Most viszont rajta volt a sor, hogy kivárja, amíg mások döntenek róla, és ezek a döntések bizony nem voltak egyszerűek. Egy ember élete volt a kezükben, és egyáltalán nem volt irigylésméltó dolog például aznap reggel tesztelésért vagy repülésért felelős igazgatónak lenni. De még nézőnek sem.

Egy szerkesztő is ott volt a sajtónak fenntartott helyen aznap reggel, közel egy mérföldnyire az 5-ös indítóállástól. A riportereket és az operatőröket még jóval napkelte előtt szállították ide a Légierő buszai, ahol most az újságírók próbálták acélozni idegeiket arra a jópár órára, ami a startig még hátra volt. Kezükben kávéval teletöltött papírpoharakkal ácsorogtak, amit egy mozgókonyháról osztogattak nekik. 6:27-kor valamennyien hallhatták azt a négy gyászos kürtjelet, ami után el kellett hagyni az indítóállás környékét. Ez a szokásos figyelmeztetés volt a rakéta indítása előtt: ezt követően be kellett tartani a biztonsági óvintézkedéseket.
Hét perccel később, miközben az állványzat elgurult a rakéta mellől, az újságírók első alkalommal látták meg a Redstone rakétát, amint ott állt magában, startra készen. A tetején volt egy kicsi kapszula, ennek a tetején pedig a narancsszínűre festett menekülőrakéta állt, ami baj esetén leszakítja a kapszulát a hordozórakétáról." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai

Hétvégén összegeztük, hol tartunk, ebből az apropóból mintegy húsz puli gyűlt össze egy időben, egy helyen. Ez ritka, általában interneten beszélik meg mérnökeink a teendőket. Szoftveres csoportvezetőnk ezt írta a pulik összetereléséről:

„Úgy érzem, hasznos volt a mai találkozó, kaptunk egy összefoglalót az I2-ről – ez a szakasz egyedfejlődésünkben a holdjáró földi prototípusának elkészítéséről szól – jobban megismerhettük a mérnöki csapatokat, a holdi leszállóhely kiválasztás logikáját, és azt is, hogy a többi GLXP csapat hogy áll. Láthattuk a rovert élőben, a Houston szoftvert, és Pacher Tibor főpuli rávilágított arra, hogy azért bőven akad még megoldandó feladat, kihívás a Puli jövőjével kapcsolatban.”

Ha holdjáróval akarunk összefutni, Magyarországon rövidesen három helyszínen tehetjük meg. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne.
Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.

A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas.
Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak persze nem tennénk ki a jelenleg épülő második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon. Friss hír, hogy tegnap kinn voltunk az IndustrieAutomation-on arany szponzorunk, az S&T standján (közvetlen link: itt) ahol a készülőben lévő Iteráció 2-es inkarnációt is meg lehetett csodálni. Erről hamarosan írunk még.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!