A gasztroenterológiai vizsgálat nem a legkedvesebb megnyilvánulási formája a társas érintkezésnek, bár kétségkívül az egyik legintimebb. Ha valamit feldugnak az ember fenekébe, az önmagában már elég szokott lenni. A hatvanas évek első asztronautáit hőmérővel a végbelükben indították a világűrbe. Poszt-sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Douglas alezredes, a Légierő orvosa felügyelte az asztronautákat, és megkülönböztetett figyelemmel viseltetett mindegyikük iránt ahogy Al Shephard indulásának napja közeledett. „Azon a reggel, amikor az ember fia az űrbe ment, egész biztosan nem volt normális, és közben még Superman is volt. Senki más a világon nem tudott volna lefeküdni előző éjjel, és mély álomban átaludni az éjszakát, hogy azután csipás szemmel ébredjen másnap reggel, amikor bementem felkelteni őt. Úgy viselkedett, mintha csak épp kacsavadászatra mennénk, vagy egy horgásztúrára indulnánk.”

Douglas és asszisztensei ekkorra már Shepard testének minden egyes centijét és pórusát átvizsgálták. Észrevették, hogy bal lába negyedik kisujján meglazult a köröm, mivel valaki véletlenül rálépett. A háta enyhén hámlott, nemrég leégett a napon. És volt egy kis kiütés, ami egy két milliméteres „tetkót” vett körül – ezt Al mellkasára festették, amikor bejelölték az a helyet, ahova a szenzorok egyike kerül majd. Ezen kívül Shepard ugyanolyan tökéletes formában volt, mint korábban bármikor. A szemei rendben voltak. A fülcsatornái tiszták. A röntgen és az EKG szintúgy rendben. Pajzsmirigye „puha és szimmetrikus, tapintható keményedés nélkül”. Az orvosok megkérték, hogy mormolja el egymás után párszor azt, hogy „kilencvenkilenc, kilencvenkilenc”, miközben a mellkasát hallgatták, majd megkopogtatták a hátát, hátha légzési nehézségek nyomára bukkannak. Semmit nem találtak. És aztán, amikor egy hangvillát megütöttek, és Shephard homlokához tartották, Al semmi különöset nem hallott egyik fülében sem. Ez így rendben is volt, mivel nem lett volna szabad semmit sem hallania.

Később a NASA orvosa a hangárban elbeszélgetett Sheparddal, és elkészítette jelentését. „Realisztikusan beszámolt a repülés potenciális veszélyeiről, és némi aggodalmat érzett ezekkel kapcsolatban. Ugyanakkor ezeken az érzésein a küldetés során esetleg felmerülő problémák megoldásának ismételgetésével lett úrrá. Gondolkodása csaknem teljesen a repülésre összpontosult, semmilyen zavar nem volt megfigyelhető a gondolataiban, vagy elméjének funkcióiban.”

Ennyi gondoskodástól övezve, Shepard – aki időközben belecsusszant abba a jégernadrágba, ami levegőt áramoltatott teste körül – csöndesen tűrte, amíg az orvosok a hat szenzort a helyükre rakták, ezek a küldetés alatt fiziológiai életműködéseit közvetítették az irányítóközpontnak. Az érzékelők a jobb hónaljra, a mellkas felső és alsó részére, bal és jobb oldalának alsó részére, a végbelébe (hőmérőzés céljából) és az orrlyukai alá kerültek (a légzésszám méréséhez). A szenzorokról lelógó laza drótokat egy központi egységbe vezették, így tudták később bedugni a szkafander jobb térdénél található csatlakozóba.

Fehér zokniban, fehér vászonpapucsban, levegővel bélelt alsóneműben és a szenzorokkal együtt Shepard átsétált az öltözőbe, ahol elkezdte felvenni a szkafanderét. Ez a sisakkal együtt 11 kilót nyomott. Joe Schmitt, a NASA öltöztetője segített megtámasztani Alt, aki először a bal lábát dugta a ruha nadrágszárába. Ezt a jobb láb követte, majd kivezette a szenzorok drótjait a combrészen található lyukon át. Ezután Al felállt, belekecmergett gumiból és szövetből készült ruhájába, felhúzta a cippzárt a mellkasán, és középen körbe. Felvette a csizmáit és a kesztyűit, utóbbiakat cippzárral rögzítette a ruhaujjakhoz, majd ráhúzott egy-egy műanyag kalucsnit a csizmáira, hogy ne piszkolódjanak be, amíg eljut a kapszuláig. Megtámasztotta magát amíg Schmitt ráhúzta a sisakot a fejére, és egy gyűrűs karabinerrel a ruhához csatolta azt." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Egy türkizkék falú, pezsgőszínű függönyökkel dekorált szobából indult Al Shepard 186 kilométer magasba. Elsőre azonban nem sikerült kijutnia a világűrbe. Amikor még úgy tudta, hogy pár óra múlva indul, narancsdzsúzt, baconbe tekert borjúszeletet és rántottát reggelizett. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet megpróbáltunk magyarra lefordítani.

"A hangár második félemeletén vannak a nekünk, űrhajósoknak fenntartott szobák. A legénységi szeglet az S205-ös szobában van. Ez egy légkondícionált 9 x 6 méteres szoba, aminek felszerelése két emeletes priccsből, két beige-színű nejlonhuzatú díványból, egy állítható támlájú székből, újságtartókból, egy asztalból és egy másik székből, rádióból, TV-ből és egy órából áll.

A szobát egy nekünk kirendelt nővér dekorálta ki, bizonyos Dolores „Dee” O’Hara, aki a Légierő főhadnagya volt. Dee választotta ki a színeket, amiket relaxálónak és megnyugtatónak gondolt. A falakat türkizkékre festette ki, a két ablak elé plafontól a padlóig érő pezsgőszínű függöny került. A folyosó soron következő szobája a tárgyaló volt. Amellett a szkafanderes szoba volt, ahol küldetéseinkre beöltöztünk. Emellett volt az orvosi szoba, ahol a dokik a diagramjaikat, a hőmérőket, érzékelőket és mintavételi eszközeiket tartották.

[A fenti, 1962 szeptemberében készült képen Dee nővér látható Kennedy elnök és Gordon Cooper űrhajós társaságában.]

1961. május 2-án reggel - eredetileg ekkorra tűzték ki az indítást - zuhogott az eső és villámok cikáztak az indítóállás 5 kilométeres körzetében. A jelek nem voltak túl kedvezőek, és hajnali fél négykor, amikor már folyékony oxigénnel teljesen feltöltötték a hordozórakétát, a technikusok felnéztek az égre, majd megállították a visszaszámlálást. 3:50-kor folytatták a munkát, T mínusz 290 perctől.

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy aznap repülök. Nem próbáltam hibáztatni senkit, az időjárás valóban nem nézett ki túl jól. Biztos voltam benne, hogyha ilyen körülmények között elindulunk, nem jutnánk hozzá azokhoz az eredményekhez, amikre szükségünk volt. De a személyzet már nagyon előre járt a visszaszámlálásban: ha nem vágunk neki még aznap reggel, akkor egy hosszú, 48 órás csúszást kell közbeiktatni, mielőtt újra fel lehetne tankolni a Redstone-t, és újból nekifuthatnánk az indításnak.

Hajnali egyig aludtam, ekkor Dr. Bill Douglas ébresztett fel, és azt mondta, hogy úgy döntöttek, feltöltik folyékony oxigénnel a hordozórakétát, és hogy itt az ideje felkelni. Narancsdzsúz, baconbe tekert borjúszelet és rántotta volt reggelire. Gus Grissom és John Glenn velem tartottak, ők is ugyanezt ették, azzal a különbséggel, hogy ők buggyantott tojással kérték mindezt. Aztán átestem az utolsó repülés előtti orvosi vizsgálaton. A NASA orvosai egy hosszabb szeánszot töltöttek velem az előző napon, ennek eredményeképp végül arra a következtetésre jutottak, hogy „nyugodtnak és magabiztosnak” látszom." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Rendesen benne volt a zabszem az első amerikai űrhajósban már a felkészülés során is. De vajon eszünkbe jutna egy autó kormányának holtjátékát, vagy a fékpedál keménységét egy űrhajó vezetési élményéhez hasonlítani? Valószínűleg keveseknek ugrana be, hogy a kettőt párhuzamba állítsák. Alan Shepard mindenesetre közéjük tartozott, ő volt az első amerikai űrhajós, aki 1961 május 5-én a Freedom 7 fedélzetén kiment a világűrbe.

Ez volt a "Hetes" járat: ebben Al akkora helyen kucorgott, amit az alábbi képen épp egy hölgykoszorú vesz körbe: ők a Mercury-programban résztvevő asztronauták feleségei, Alan felesége, Louise Shepard a bal szélen ücsörög. Középen a kapszula látható: ez volt az űrhajósok "élettere" a küldetés során, ebben tért vissza a negyedórás űrkóstolgatást követően Al is a Földre a 186 kilométeres magasságból.

Ígéretünkhöz híven most megpróbáljuk érzékeltetni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "Mi, heten" c. könyvben (We Seven) jelent meg.

"Egy kapszula sok mindenben az autókhoz hasonlít. Nincs két egyforma darab, amit pontosan ugyanúgy lehetne vezetni. Mindegyik más: egészen finom eltérések vannak köztük. Az egyik kapszulában néha az ampermérő nullát mutat, amikor valójában két ampert kellene. A másik kapszulában lehet, hogy pont a fordítottja igaz. Ezekkel az eltérésekkel meg lehet birkózni, ha időben tudomást szerzünk róluk. Ez olyan, mint a puha fék vagy a kormánykerék holtjátéka az autókban. Meg kell szokni.
Mindazonáltal semmi komoly hiba nem volt a Hetessel. Leheletnyi különbséget vettem csak észre a botkormány [control stick - ha van jobb fordítási javaslat, kommentben kérjük] reagálásában a tesztekhez képest: úgy tűnt, kicsivel nehezebb mozgatni, mint azokat, amiket a kiképzés során megszoktam. De ebben semmi idegesítő nem volt. A kapszula remekül vizsgázott. A technikusok tudták, hogy a Hetes embert visz az űrbe, és ezért rengeteg extra figyelmet kapott tőlük az űrhajó.

Ahhoz, hogy meggyőződjenek arról, hogy minden műszer rendben működik, és a teljes személyzet elsajátította-e azokat a tecnikákat, amiket az indítóállásról az űrbe emelésünk és visszautunk során használnak majd, 40 különböző szimulációs gyakorlaton vettem rész, ezek során mindenki elpróbálta a maga szerepét a küldetés elejétől egészen a végéig. 
Figyeltük a mérőműszereket, a jelzőfényeket és a biztosítékokat, ezek mindent felügyeltek, és megmutatták, hogyan szuperálnak az űrhajó berendezései.

A műszerek és a személyzet ellenőrzésén kívül önmagamat is ellenőriztem – utóbbiban persze a NASA orvosaiban is partnerre leltem. Mint első amerikainak, aki ilyesmin átesik, meglepően nagy erőfeszítésembe került, hogy a rám nehezedő nyomás fokozódásával képes legyek saját gondolataimat, érzéseimet irányítani.
Megpróbáltam szabályozni magamat – ez nem ment könnyen. Az egyetlen módja ennek az volt, hogy amikor egy érzés túlzottan elhatalmasodott bennem, megpróbáltam kiszállni belőle. Nagy ritkán a sikertelen repülés gondolata túlzottan nyomasztott engem, és a gyomromban éreztem. Nem remegtem az idegtől, de azért bennem volt a zabszem. Viszont annyi munkánk volt, hogy nem értem rá ezen túl sokat aggodalmaskodni.

Amíg csak lehetett megpróbáltam elkerülni, hogy beköltözzek a hangárba. Habár a legtöbb időt Cape-en töltöttük, egy motelben laktam a kapukon kívül, főleg azért, hogy odabenn a technikusokat és a többieket ne stresszeljem idő előtt: ők mindannyian a mi munkánkat segítették. Tudtam, hogy később nagy szükségünk lesz rájuk. Lazára vettem a figurát, hogy ne aggódják túl a dolgokat, és ne hibázzanak. Végül aztán tarthatatlanná vált a motelben való tartózkodás - idegenek és riporterek vettek minket ostrom alá - így aztán a felkészülés idejére szép csendben átköltöztem az S Hangárba. Nagyon kellemes volt ott minden. Jó elosztású, nyugodt és csöndes szálláshelyünk volt, ami lehetővé tette, hogy a munkánkra koncentráljunk.
Az S hangár egyike a NASA nagyon fontos létesítményeinek Cape Canaveral ipari körzetében; a többi közt ebben található a nagy, sterilizált fehér szoba, ahol az űrhajót összeszerelik, megmérik és kiegyensúlyozzák, valamint az utolsó átvizsgálást és teszteket is itt végzik el rajta mielőtt az indítóállásra vinnék, és a hordozórakétára szerelnék." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A helyzet az, hogy a szuperhold távolról sem volt olyan szuper, pontosabban egy árnyalattal sem volt kevésbé szuper ahhoz képest, amilyen a Hold máskor szokott lenni. Az emberrel az egyik fő gond az, hogy a Hold „mezei” és „szuper” állapota közötti különbség észleléséhez legalább két holdnak kellene egyidejűleg egymás mellett lennie az égen: a jelenség akkor lenne az igazi, ha a Holdat kevésbé szuper, szokványos formájában is láthatnánk. Hogy legyen mihez viszonyítani.

Másrészt pont a viszonyítás felelős azért, hogy a horizont közelében akár mindennap "szuperholdat" láthatunk. Ez azonban agyunk tevékeny közreműködésének köszönhető - erre a poszt végén térünk vissza.

Legalább két pszichológiai jelenség játszik velünk. Az egyik. Ha elég határozottan állítják, hogy az, ami látunk, nagyobb ahhoz képest, amit látni szoktunk, elhisszük. Ezzel az emberek többsége így van, még akkor is, ha a Holdnál jóval egzaktabb dologról van szó: ha például összezárnak minket egy olyan csoporttal, ahol rajtunk kívül mindenki más kellő határozottsággal állítja a rövidebb vonalról, hogy az a hosszabb, egy idő után mi is elfogadjuk. Ez a csoporthatás.

A szuperhold jelenség egyébként egzakt dolog: évente általában egyszer van ilyen, idén erre a május 5-ről 6-ra virradó éjszaka került sor. Ekkor a Hold mintegy 30 ezer kilométerrel volt közelebb a Földhöz, így égi kísérőnk bolygónktól való távolsága alig több mint 350 ezer kilométerre apadt. Emiatt 14 százalékkal tényleg megnő a mérete a földlakók számára, és 30 százalékkal fényesebb az idén esedékes többi teliholdnál. A szuperhold annyira valóságos, hogy a tengerekre is hatást gyakorol, mégha ez nem is túl sok: pár centivel magasabban tetőzik ilyenkor a tenger dagály idején, helyi földrajzi tényezők miatt a különbség akár 15 centi is lehet; ez még mindig nem az, amit cunaminak mondanánk.

Viszont. Akár szuperhold van, akár nem, a horizont környékén mindig "nagyobb" a Hold. Ez azonban csak látszólagos: saját agyunk csap be minket galád módon, bár a Holdat puffadásra hajlamosító mentális tényező még nem pontosan tisztázott. Igazság szerint ilyenkor még messzebb van tőlünk a Hold szűk 1 földsugárnyival - ez kábé másfél százaléka a teljes távolságnak.
Valószínűleg olyasmi történik a fejünkben, amit a fenti ábra is szemléltet: a fekete-fehér "csempéken" álló piros golyók azonos méretűek, mégis kisebbnek látjuk a kép alján a hozzánk közelebb lévőt, és nagyobbnak a tetején lévőt. (A képre kattintva bátran játszhatunk is velük, és tesztelhetjük perceptuális konstanciáinkat.) Ilyen lineáris perspektívában látjuk szabad szemmel a világot, nem kizárt, hogy ennek esik a Hold is áldozatul. Ha nem így lenne, akkor az előbbi képen pont egyformának látnánk a két golyóbist. Persze, nem csak a szomszédos égitesttel kivételez agyunk: a lenyugvó vagy a felkelő napot is nagyobbnak észleljük.

A fentiek miatt tehát nem csak az év egy kitüntetett szuperhold-napján, hanem gyakorlatilag minden alkalommal 30-50 százalékkal nagyobbnak látjuk a Holdat akkor, amikor az a horizonton ül. Erről a holdillúzióról már az időszámításunk előtti 4. században is értekeztek, és rengeteg publikáció jelent meg erről – jellemzően bő kétezer évvel később. Egyes elméletek szerint azért látjuk ekkor a Holdat nagyobbnak, mert agyunk a táj jellegzetességeihez - pl. fákhoz és más tereptárgyakhoz - viszonyít. Amikor a Hold delel, azaz zeniten van, támpont nélkül marad agyunk, így kénytelen a Holdat akkorának láttatni velünk, amekkora az valójában.

Az tehát a nagy helyzet, hogy a szuperhold idején a Hold tényleg nagyobb, mivel égi kísérőnk ilyenkor fizikailag tényleg közelebb van hozzánk, ebből azonban leginkább csak nagy fényességét érzékeljük szemünkkel. A Holdat azonban egy átlagos éjszakán is nagyobbnak látjuk, ha a horizonton van - ezzel agyunk észlelési mechanizmusa ajándékoz meg minket. Ha tehát lekéstük a hétvégi szuperholdat, vagy nem voltunk elégedettek a méreteivel, nincs probléma: a következő holdkelte lehet, hogy nem okoz majd csalódást.

A hétvégi szuperholdat nem hagyhattuk szó nélkül, következő posztjainkban - ígéretünkhöz híven - Al Shepard beszámolójából közlünk részleteket, aki első amerikaiként 1961. május 5-én ruccant ki a világűrbe.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

1961. május 5-én a NASA történetében két dolog történt először. Az első amerikai kiment a világűrbe, és ekkor csendült fel a NASA történetében először az F-fel kezdődő négybetűs angol szócska - élő adásban. "Ne b...d el, Shepard!" - "Don't fuck up, Shepard!" A mondatot Al Shepard még a start előtt, önmagának mondta 51 évvel ezelőtt. (A NASA ez utóbbi elsőzést próbálta szépíteni, de Al a próbálkozást könyörtelenül letörte, és kitartott eredeti verziója mellett. Az amerikai űrhivatal ugyanis egy kenetteljes szöveget kezdett el idézgetni úgy, mintha az Shepardtől származna:  "Édes Istenem, ne hagyd, hogy elcsesszem!" - "Dear God, please don't let me fuck up!" Ez repülős körökben később Shepard Imájaként terjedt el.)

De milyen magasra kell menni ahhoz, hogy a világűrbe jussunk? Mostanában legóemberkék mennek az űrbe, akiket legóból készített űrsikló követ: mindkét vállalkozás gyakorlatilag űrutazásként jön le a hírekben. Pedig az űrhöz képest sehol nem voltak, az első amerikaihoz képest pedig pláne nem.

A legóemberke 24 kilométer magasra jutott, a játékűrsikló 35 kilométerre. Ami tényleg magasan van, riszpekt meg minden, de az utóbbi még így is csak az űrbe vezető út harmadát tette meg: 100 kilométer magasan kezdődik ugyanis a világűr. (Ezt a "határt" épp egy magyarról, Kármán Tódorról nevezték el Kármán-vonalnak.) A két rekordkísérlet együttes magasságával is épp csak túl lett volna az űrbe vezető út felén. És a 60 kilométeres összesített magasságukkal sehol sem lennének Al Shepardhoz képest, aki 51 éve első amerikaiként kóstolt bele az űrbe: 187 kilométer magasra jutott. Persze, az összehasonlítás erőltetett, nem is a rekordkísérletekre vállalkozó, többségében diákot akarjuk bántani: dehogy. Csak azért nem árt tudni, hol a határ. Mármint a világűré.

Május 5-e tehát Al Shepard napja, aki ezt a határt vastagon átlépte a Mercury-program keretében. Ő volt az első amerikai az űrben, és az egyetlen a programba válogatott hét űrhajós közül, aki a Holdon is járt, mégpedig az Apollo 14 fedélzetén. És még egy rekord büszke tulajdonosa: ő volt az első és még valószínűleg nagyon sokáig az utolsó ember, aki a Holdon golfozott is.

Al kevesebb mint egy hónapos késéssel követte Gagarint a világűrbe, szovjet társával ellentétben azonban ő nem kerülte meg a Földet, "csupán" egy űrugrást hajtott végre. Az első amerikai útja mintegy negyedórás volt, ez idő alatt azonban rengeteg dolga akadt. Azt, hogy milyen első amerikaiként az űrbe menni, most kezdődő sorozatunkban kíséreljük meg bemutatni. Erre egészen hiteles forrásunk van: ő maga. A "Mi, heten" c. könyvbe (We Seven) a programban résztvevő összes asztronauta írt egy-két fejezetet, a továbbiakban Al Shepard visszaemlékezéseiből közlünk részleteket.

"Nem volt sok hablatyolás és mellébeszélés. Mr. Gilruth bejelentette, ki lesz a pilóta és a tartalékpilóta. Miután a nevemet felolvasta, kábé 20 másodpercig nem szóltam semmit. Csak a földet néztem. Amikor felnéztem, a szobában minden szem rám szegeződött. Természetesen, izgatott voltam és boldog, de ez nem az örömünnep pillanata volt. A többiek mindegyike nagyon akart volna első lenni. És most, közel két év kemény munka és kiképzés után az esélyük elszállt. Megköszöntöm Mr. Gilruthnak a bizalmat. Aztán a többiek odajöttek hozzám, és sorban gratuláltak nekem művigyorral az arcukon – így próbálták leplezni óriási csalódottságukat.
Aznap este elmondtam a hírt a feleségemnek, Louise-nak, és a családom többi tagjának, hogy elég idejük legyen felkészülni a sajtóra és a nyilvánosságra. Mindannyian megtartották a rájuk bízott titkot. Hiszen titok volt, ha esetleg valami rosszul sül el, és változna a forgatókönyv.
Bár, semmi titok nem volt a munkában, amin dolgoztunk. A közvélemény sokat hallott mindenféle visszaszámolásokról, és nem vádolnám az embereket azért, mert az a kép alakult ki bennük, hogy a feszkó csak akkor kezdődik, amikor valaki elkezd tíztől nulláig visszafelé számolni. Tulajdonképpen minden visszaszámlálás. Tele van vele a naptár. És a tényleges visszaszámlálás akkor kezdődik, amikor az űrhajó első két fémdarabját összeillesztik Detroitban, vagy odaát, St. Louisban – még hónapokkal azelőtt, hogy egyáltalán a start idejét kitűzték volna.
Számomra meglehetősen sok házi feladattal indult ez a visszaszámlálás. Én vigyáztam a hetes számú Mercury Redstone rakétára, ami majd felemel engem az indítóállásról, és beszélgettem a szerelőkkel, akik ezt az egészet összerakták. Beleástam magam a megszakítás érzékelő készülékekbe – ezek ugrasztják le a rakétáról a kapszulát, ha rosszul alakulnának a dolgok. És ott voltam a kapszulánál, amikor a munkások darabonként szerelték össze, és a közelben voltam, hogy megnézzem, amikor a mérnökök tesztelik, egyik egységet a másik után. Sokkal jobban ismertem a kapszulát, mire mindez véget ért, mint életem folyamán bármi más szerkezetet." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!