A start előtt egy doboz zsírkrétát kapott az első amerikai asztronauta a NASA egyik mérnökétől, hogy még véletlenül se unatkozzon az űrutazás alatt. Tévedés azt gondolni, hogy az amerikai űrprogramban megsavanyodott emberek gyülekezete vett részt: ezerrel röpködtek a poénok is - nem csak az űrhajósok. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani. Ebben az epizódban Al és társai már az indítóállásnál, egy kisbuszban várakoznak, közvetlenül azelőtt, hogy Shepard felment volna a rakéta tetején lévő kapszulába.

"Ezzel egyidejűleg Shepard és Grissom egy rutingyakorlaton vett részt, aminek az volt a célja, hogy a kisbuszban tartózkodókat ellazítsa. Al az „Asztronauta” című műsoron szórakozott, ami bizonyos José Jiménez nevű spanyol űrhajós kalandjairól szólt. Amikor egy interjúban valaki megkérdezte Josétól, hogy mit csinál majd hősies repülésén, ő durva spanyol akcentussal ezt felelte: „Sokat sírok majd.” (Al ezt a mondatot jól elraktározta magában, hogy aztán Gusnak idézhesse, amikor őrá került a sor, hogy kimenjen a világűrbe). A megbeszélés egy pontján Shepard – utánozva a Jiménez-felvételt – elkezdte sorolni lehető legjobb spanyol akcentusával azokat a tulajdonságokat, amiknek egy jó asztronautának a birtokában kell lennie. Felsorolta a nyilvánvalóakat, úgy mint bátorság, tökéletes látás és alacsony vérnyomás. Majd hozzátette: „És négy lábának is lennie kell.”
„Miért épp négynek?” – kérdezte Gus, aki az egyszerű embert játszotta.
„Azért, mert igazából egy kutyát akartak az űrbe küldeni” – válaszolt Al, - „de aztán rájöttek arra, hogy ez túl nagy kegyetlenség lenne.”

Eközben kinn, a tengerparton aggódó tömeg gyülekezett. Ez alkalommal, az idő javulásának hála, minimum háromszor annyian gyűltek össze, mint két nappal korábban. A fogyó félhold egyszer felbukkant, egyszer meg eltűnt a sötét, kísérteties felhők mögött. De a csillagok látszódtak, és az indítóállástól mérföldekre lévő nézők tudták, hogy minden a terv szerint halad: a reflektorok fénye kékes színű dárdaként döfködte a máskor sötét eget – ezeket az indítóállás köré telepítették, hogy a munkálatokat végzők lássák is, mit csinálnak.
Ezek az emberek a tengerparton Cape Canaveral madárlesői voltak. Legtöbbjük sok „madárkát”, rakétát látott már innen elindulni. Ahogy teltek-múltak az órák, a nézők türelmesen és optimistán kitartottak. Egy tapasztalt hölgy, aki egyszerre volt izgatott és felszabadult, pokrócokat, egy kancsó kávét, egy tranzisztoros rádiót, valamint egy nagyteljesítményű távcsövet hozott magával,
„Eljön az idő” – mondta, miközben a távoli fényekre nézett - „amikor az űrutazás annyira elterjedt lesz, mint manapság a repülők”.
Valamivel hajnali öt után - mintegy két órával a start tervezett ideje előtt - Alt megkérték, hogy szálljon ki a kisbuszból, és az indítóállás liftjén menjen fel a Surfside 5-höz [ez volt a rakéta tetején lévő kapszula beceneve], és ellenőrízze a kapszulát. Grissommal az oldalán, Shepard megállt a lift aljánál, hogy utoljára még jól megnézze magának a Redstone rakétát, mielőtt a tetejére mászik.

Szerettem volna megrugdosni a gumikat - ahogy ezt bárki tenné egy új autó vagy repülő esetében. Rádöbbentem, hogy valószínűleg soha többet nem látom már ezt a rakétát. Mindig is élveztem minden alkalmat, amikor egy ilyen indulásra készülő madarat nézhettem. Csodálatos látvány. A Redstone a Mercury-kapszulával és a menekülőtoronnyal a tetején egy különösen jól kinéző kombinációt alkot: hosszú volt és vékony. És ezt az egy rakétát nagy, szinte kézzel fogható várakozás vette körül. Ott állt csurig töltve folyékony oxigénnel, fehér felhőket eregetve, miközben jégdarabkák potyogtak le az oldaláról. Nagyon gyönyörű volt, ahogy ott állt a reflektorok fényében.
Miután megcsodáltam a madarat, felmentem a lifttel, és átsétáltam azon a keskeny hídon, ami a kapszulába vezetett. Felfelé menet Bill Douglas hirtelen egy doboz zsírkrétát nyomott a kezembe. Ezeket – mondta – Sam Beddingfield küldte. Sam a NASA mérnöke, aki mindig valami mókán törte a fejét, csak azért, hogy kicsit feldobjon minket. Értékeltem a poént.
A zsírkréták egy másik, Joséhoz hasonló fiktív asztronautára utaltak, aki - épp mielőtt elindították volna hosszú és szívet tépő küldetésére - felfedezte, hogy bár a kifestőkönyvét magával hozta, zsírkrétáit viszont odalenn felejtette. A fickó addig nem volt hajlandó beszállni a kapszulába, amíg valaki vissza nem ment értük a hangárba, és nem hozott neki pár zsírkrétát.

Elnevettem magam, és visszaadtam a dobozt Douglasnek. Azt mondtam neki, hogy egy csöppet túl elfoglaltak leszünk ezen az úton ahhoz, hogy használhassam őket. Amikor a rakéta tetejére értünk, az előkészületek már majdnem teljesen befejeződtek." (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.