A nagy pillanat
2012.05.17. 09:30
„Jól van, öcskös, ezt akartad. Most rajtad múlik, hogy megcsinálod-e”. Ezt mondta magának az első amerikai űrhajós, miután rázárták a kapszula ajtaját, és magára maradt: embert ettől kezdve csak egy beépített periszkóp segítségével láthatott. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.
"Eljött a nagy pillanat, korábban sokat gondoltam erre. Gyomromban az a gombóc most nagyon nagyra nőtt. „Jól van, öcskös” – mondtam magamnak – „ezt akartad. Most rajtad múlik, hogy megcsinálod-e”. Nem volt kérdéses, hogy ezúttal elindulunk – hacsak nem csúszik be valami komoly malőr. Számítottam rá, hogy ideges leszek. Korábban már kiterveltem: úgy leszek úrrá ezen, hogy belevetem magam az előkészületekbe, amit pilótaként meg kell tennem. Temérdek dolgom volt, amivel elfoglalhattam magam, és a feszültség azonnal enyhült. Végigmentem az összes ellenőrzőlistán, ellenőriztem a rádiót és a girókapcsolókat. Cape más pontjain a többi Asztronauta ekkor foglalta el helyét, ahonnan mindenben támogatnak majd, amiben csak tudnak.
Deke Slayton a Mercury Irányítóközpontban ült a Cap Com-asztalnál, innen kommunikál a földi irányítás a kapszulával. Legtöbbször ő beszél majd velem a visszaszámlálás és a repülés során, hogy a szakzsargon és a hangulat is ismerős legyen számomra. John Glenn és Grissom Slaytonhoz csatlakozott, miután engem bezártak a kapszulába, és már nem maradt semmi tennivalójuk az indítóállásnál. Wally Schirra és Scott Carpenter repülős ruhájukban a Patrick légibázison várakozott, készen arra, hogy felszálljanak két F-106-os vadászgéppel. Az volt a dolguk, hogy a Redstone rakétát és a kapszulát addig kövessék, amíg csak tudják, és, hogy megfigyeljék a repülést. Gordon Cooper az indítóállás közelében lévő tömbházban tartózkodott, és az időjárást tartotta szemmel, készen arra, hogy segédkezzen a mentőakcióban - ennek kimunkálásában ő is részt vett -, ha vészhelyzet esetén gyorsan ki kellene engem szedni a kapszulából, amíg még az indítóálláson van.
A Mercury küldetésirányítóinak nagy térképén minden fény zölden világított – ez mutatta a keresőállomások, mentőhajók helyzetét és állapotát, valamint a kommunikációs hálózat státuszát. Minden feltétel adott volt az indításhoz. A kiszolgáló állványzat a rakéta mellől 6:34-kor gurult hátra, és én ott feküdtem a hátamon 70 méterrel a föld fölött, miközben a rögzítőszíjakat és a kapcsolókat ellenőriztem, és vártam, hogy a visszaszámlálás folytatódjon.
Az idő egy részét azzal ütöttem el, hogy a periszkópon keresztül nézelődtem kifelé. A látvány rendkívül érdekes volt. Láttam fent a felhőket, meg az embereket mélyen alattam, a földön. Amikor felkelt a nap, sugarai pont a lencsébe sütöttek, ezért be kellett iktatnom pár szűrőt, hogy visszavegyek a ragyogásból.
Shepardnak nagyon sok ideje volt arra, hogy gyönyörködjön a látványban. Az indításért felelős személyzetnek ugyanis gondjai akadtak aznap reggel. Miközben a nézők és technikusok odalenn sétálgattak, és a körmüket rágták, mindannyiukban egy kérdés fogalmazódott meg: „mit gondolsz, most hogy érezheti magát?” A megfigyelők egy része szerint azonban Al talán még egy kicsit könnyebb helyzetben is volt, mint bárki más. Ő hozta meg döntését, és utána kitartott mellette. Most viszont rajta volt a sor, hogy kivárja, amíg mások döntenek róla, és ezek a döntések bizony nem voltak egyszerűek. Egy ember élete volt a kezükben, és egyáltalán nem volt irigylésméltó dolog például aznap reggel tesztelésért vagy repülésért felelős igazgatónak lenni. De még nézőnek sem.
Egy szerkesztő is ott volt a sajtónak fenntartott helyen aznap reggel, közel egy mérföldnyire az 5-ös indítóállástól. A riportereket és az operatőröket még jóval napkelte előtt szállították ide a Légierő buszai, ahol most az újságírók próbálták acélozni idegeiket arra a jópár órára, ami a startig még hátra volt. Kezükben kávéval teletöltött papírpoharakkal ácsorogtak, amit egy mozgókonyháról osztogattak nekik. 6:27-kor valamennyien hallhatták azt a négy gyászos kürtjelet, ami után el kellett hagyni az indítóállás környékét. Ez a szokásos figyelmeztetés volt a rakéta indítása előtt: ezt követően be kellett tartani a biztonsági óvintézkedéseket.
Hét perccel később, miközben az állványzat elgurult a rakéta mellől, az újságírók első alkalommal látták meg a Redstone rakétát, amint ott állt magában, startra készen. A tetején volt egy kicsi kapszula, ennek a tetején pedig a narancsszínűre festett menekülőrakéta állt, ami baj esetén leszakítja a kapszulát a hordozórakétáról." (Folyt.köv.)
Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai
Hétvégén összegeztük, hol tartunk, ebből az apropóból mintegy húsz puli gyűlt össze egy időben, egy helyen. Ez ritka, általában interneten beszélik meg mérnökeink a teendőket. Szoftveres csoportvezetőnk ezt írta a pulik összetereléséről: 
„Úgy érzem, hasznos volt a mai találkozó, kaptunk egy összefoglalót az I2-ről – ez a szakasz egyedfejlődésünkben a holdjáró földi prototípusának elkészítéséről szól – jobban megismerhettük a mérnöki csapatokat, a holdi leszállóhely kiválasztás logikáját, és azt is, hogy a többi GLXP csapat hogy áll. Láthattuk a rovert élőben, a Houston szoftvert, és Pacher Tibor főpuli rávilágított arra, hogy azért bőven akad még megoldandó feladat, kihívás a Puli jövőjével kapcsolatban.”
Ha holdjáróval akarunk összefutni, Magyarországon rövidesen három helyszínen tehetjük meg. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne.
Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.
A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas.
Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak persze nem tennénk ki a jelenleg épülő második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon. Friss hír, hogy tegnap kinn voltunk az IndustrieAutomation-on arany szponzorunk, az S&T standján (közvetlen link: itt) ahol a készülőben lévő Iteráció 2-es inkarnációt is meg lehetett csodálni. Erről hamarosan írunk még.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
roka 2012.05.17. 16:12:35
Az erő legyen vele.:)
roka 2012.05.17. 16:51:08
Az erő legyen veletek.
PuliSpace · http://www.pulispace.com 2012.05.17. 16:53:15
roka 2012.05.17. 16:53:20
köszönöm