Egy perccel a start után irgalmatlanul rázkódni kezdett a rakéta, Alan Shepard azonban erről csak később számolt be, nehogy pánikba essen a földi személyzet, és elrendeljék a küldetés megszakítását. Erre szolgált a mentőrakéta: ez vészhelyzetben gyakorlatilag leszakította volna a kabint a rakéta tetejéről, hogy aztán ejtőernyők segítségével később landoljon. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Furcsa volt és egyben izgalmas. Mégis minden olyan könnyen ment – leginkább a tesztekhez hasonlított az egész – és valahogy nagyon ismerősnek tűnt. Úgy éreztem, mintha mindezt már korábban megtapasztaltam volna. Persze tudtam, hogy ez nem így van. Semmi nem képes szimulálni minden részletében azt, ami abban a pillanatban velem történt. Nagyon koncentráltam, hogy megpróbáljam beazonosítani a bennem kavargó érzéseket, és szavakba öntsem azokat, hogy később elmondhassam, milyen volt az utazás. Tudtam ugyanis, hogy az emberek odalenn a földön – a mérnökök, az orvosok és a pszichiáterek – nagyon kíváncsiak lesznek arra, mit éreztem. Azt is tudtam, hogy sok kérdésük lesz hozzám, amikor majd visszatérek. Megpróbáltam előre kitalálni ezeket a kérdéseket – a válaszokkal együtt.

Az első percben az út nagyon sima volt. Fő feladatom ekkor az volt, hogy a lentieket lehetőség szerint minél jobban megnyugtassam és informáljam. Semmi hasznuk nem származott volna abból, hogy egy tesztpilóta volt a fedélzeten, ha nem tudták volna pontosan, hogy éppen mit csinál, mit lát, és mit érez az utazás minden egyes pillanatában. Úgyhogy a rádión keresztül rendre beszámoltam az oxigénnyomásról, az üzemanyag felhasználásról és a kabin hőmérsékletéről, meg arról, hogy a G-k komótosan emelkednek – pont úgy, ahogy azt sejtettük. Gondolom a jövő űrhajósainak nem kell majd ennyire odafigyelniük ezekre a dolgokra. De ez volt az első út, így óvatosak voltunk.
A terv szerint a küldetés 15 perce alatt összesen 78-szor kellett bejelentkeznem a kabinból, legalább 27 lényeges dologról kellett beszámolnom, de legalábbis, megfigyelni ezeket. Emiatt aztán meglehetősen elfoglalt voltam. De a legtöbbet akartuk kihozni ebből a repülésből, amikor megterveztük az utat, és beütemeztük, hogy mit is akarunk kipróbálni a küldetés során.

Ennek érdekében például két kamerát is beszereltünk a kabinba. Ezek egyike a műszerfalat vette, hogy megtudjuk, miként működtek az egyes rendszerek az út során. A másik engem figyelt, hogy lássák, miként reagálok. Tanulmányozni akartuk, hova fordítom a fejem, és hova nézek az utazás alatt. A kamera jól működött, és később a szakértők kielemezték a felvételeket: összevetették szemmozgásaimat a műszerek helyzetével, amikre az adott pillanatban néztem. Ez alapján később a műszerfalon jó pár kijelzőt közelebb pakoltak egymáshoz, így a jövő űrutasainak nem kell majd olyan gyakran ide-oda pillantaniuk ahhoz, hogy követni tudják az eseményeket.

Egy perccel a felszállás után az út kicsit rázós lett. Ekkor lépte át a hordozórakéta és a kabin a hangsebességet, hogy szinte azonnal elérje azt a zónát, ahol a legnagyobb terhelés hat rá a sebesség és a légellenállás miatt. Az űrhajó rázkódni kezdett. Habár a látásom ettől pár másodpercre elhomályosult, nem okozott problémát a műszerfal megfigyelése. Úgy döntöttem, hogy minderről inkább még nem számolok be a földi személyzetnek.  Számítottunk rá, hogy valami ilyesmi történni fog, de ha elmondtam volna, hogy a valóságban ez a vártnál sokkal durvább, és tényleg nagyon rázkódom - ettől valószínűleg a földi személyzet sokkos állapotba került volna. Nem akartam, hogy a pánik miatt valaki elrendelje, hogy hagyjam ott a rakétát. Nem akartam megszakítani a küldetést. Így megvártam, amíg a vibráció abbamaradt, és az Irányítóközpontot közvetve tájékoztattam a történtekről, amikor Deke-nak annyit mondtam, "sokkal simább most, sokkal simább"." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.