Alan Shepard, az első amerikai asztronauta kabinja több mint 600 Celsius-fokosra hevült a légkörbe való visszatérés során. Miután az Atlanti-óceánon vízreszállt, gurgulázó hangokat hallott: nem lehetett biztos abban, hogy a víz kívül marad. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"A visszazuhanás közben a kabin mindvégig nagyon lassan – másodpercenként tíz fokot – forgott a hossztengelye körül az óramutató járásával ellenkező irányban. Ez be volt tervezve, hogy kiegyenlítse a hevülést, és egyáltalán nem volt zavaró. A kapszula külső borításán a légellenállás okozta hirtelen hőmérséklet-emelkedés sem okozott gondot: bár odakinn 665 Celsius fokra hevült a kabin, benn a hőmérséklet sosem ment 38 fok fölé, szkafanderem mindvégig 28 fok alatt maradt. Az életfenntartó-rendszer, amit Wally dolgozott ki – az oxigén, a vízhűtés, a ventillátorok és a szkafander - gond nélkül működött. Amikor 24 ezer méter környékén a G-k elkezdtek csökkenni, újra bekapcsoltam a robotpilótát. 9 ezer méteren 480 km/h-ra lassult a kabin. Deke-től megtudtam, hogy pályám jónak ígérkezik, és hogy a Freedom 7 a leszállási körzet kellős közepébe érkezik majd. De nem dőlhettem hátra, még jó pár dolog hátravolt. Ekkor az ejtőernyők felé fordult a figyelmem. A periszkóp 6400 méteren újra kipattant a helyéről, és az első dolog, amit az égen láttam, az a kis fékezőernyő volt, ami stabilizálta a kabint zuhanás közben.

Eddig jó. Majd 4500 méteren a szellőztető szelep kinyílt, hogy beengedje a hideg, friss levegőt a kabinba. Ezután a 19 méteres főernyőt kellett kiizzadnom, ennek 3000 méteren kellett kinyílnia. Arra az esetre, ha ez nem következett volna be időben, volt egy ugyanakkora méretű tartalékernyő, amit egy műszerfal melletti gyűrű meghúzásával aktiválhattam.
Be kell valljam, hogy az ujjam ott volt ezen a gyűrűn, amikor elértük a 3000 méteres határt. Láttam, amint az antennatartó fedele lerobban a kapszula tetejéről. Ezután a stabilizáló ernyő elszállt - magával húzva a fedelet. Ez utóbbi kirántotta a főernyőt tartalmazó zsákot, és kinyitotta azt. Majd a látványos eseménysor után, egy szempillantás alatt ott volt fölöttem a főernyő egyetlen hosszú, vékony csíkként. Négy másodperccel később, a rögzítőkötés leszakadt, és az óriási narancs és fehérszínű korona kinyílt fölöttem. A látvány az elejétől kezdve gyönyörű volt. Nagyon alaposan szemügyre vettem a periszkóppal, hátha valamilyen probléma nyomára bukkanok. Mindhiába: tökéletesen festett. Egy gyors pillantás a magasságmérőre, és tudtam, hogy jól működik az ernyő. Pont a megfelelő sebességgel érkeztem lefelé, és ettől nagyon megkönnyebbültem. Szép, problémamentes landolásnak néztem elébe.

Már csak a vízreszállás maradt hátra, és elkezdtem felkészülni rá. Felnyitottam sisakom rostélyát, lecsatlakoztattam azt a vezetéket, ami zárva tartotta, amikor a szkafander nyomás alatt volt. Kioldottam a térdemet rögzítő szíjakat, ugyanígy tettem a mellkasomat ölelő hevederrel is. A kabin az ernyő alatt méltóságteljesen ringott előre-hátra. Tudtam, hogy az emberek odaát, az Irányítóközpontban most aggódnak, így két üzenetet küldtem nekik – az egyiket egy környéken köröző repülőgépre szerelt átjátszó-állomás segítségével, a másikat egy telemetriai adatokat továbbító hajón keresztül, ami alattam, a landolási körzetben állomásozott. Mindkét üzenet tartalma ennyi volt: „Minden rendben”.

300 méteres magasság környékén kinéztem az egyik ablakon, és láttam, hogy a víz közeledik felém. Befeszítettem magam az ülésbe, készülve a becsapódásra, ami végül egyáltalán nem volt olyan borzalmas. Kicsit váratlanul ért, de semmiképp sem volt komolyabb annál az ütésnél, ami a haditengerészet pilótáit éri, amikor a katapulttal elindítják őket az anyahajó fedélzetéről. Az űrhajó becsapódott a vízbe, majd az oldalára fordult, úgyhogy én az ülésben a jobb oldalamon feküdtem. Az egyik ablak teljesen víz alá került. Rácsaptam arra a kapcsolóra, ami a tartalék ejtőernyőt kiengedi, ezzel a súly egy részétől megszabadítottam a kabin tetejét, így a kapszula felegyenesedhetett. Ugyanez a kapcsoló kiengedte a rádióantennát is, ami helyzetemet közvetítette a mentőegységek részére.

A másik ablakon át láttam a markert, ami sárgára színezte a vizet - ez egyben azt is jelentette, hogy a mentést szolgáló többi eszköz is működött. Sehol nem tapasztaltam szivárgást, de mindenhol gurgulázó hangokat hallottam körülöttem, így nem lehettem teljesen biztos abban, hogy a kapszula nem ereszt-e valahol. Emlékszem, hogy azzal erősítgettem magam, hogy a víz alá került kabinból való kijutást is gyakoroltam, és, hogy ezt élesben is meg tudtam volna ismételni. De nem kellett kipróbálnom. Lassan, de biztosan a kapszula felegyenesedett. Amikor biztos voltam abban, hogy az antenna is kiemelkedett a víz alól, megüzentem, hogy jól vagyok.

Lecsatoltam derekamról a biztonsági övet, és meglazítottam a sisakot, hogy gyorsan le tudjam kapni, ha majd indulnom kell kifelé. És épp amikor elkezdtem még utojára leolvasni a műszerek állását, a helikopter pilótája bejelentkezett. Korábban már jeleztem neki, hogy jó állapotban vagyok, ennek ellenére úgy tűnt, hogy nagyon igyekezett kiszedni engem a kabinból. Hallottam, amint a horog beakad a kapszula tetejébe, majd a pilóta hangját szólalt meg ismét. "OK" – mondta – "két perced van, hogy kigyere."
Gondoltam, biztos tudja mit csinál, miként azt is tudtam, hogy utasításának betartása talán fontosabb, mint a műszerek tanulmányozása. Az ablakon át még mindig láttam a vizet, és el akartam kerülni, hogy akár egy csepp is befolyjon a kapszulába. Ezért felvettem a kapcsolatot a pilótával, és megkérdeztem, hogy megemelné-e egy kicsit a kapszulát. Ő előzékenyen fél méterrel meg is emelte, majd közöltem vele, hogy fél percen belül kinn leszek.

Levettem a sisakomat, lecsatoltam a kommunikációs kábeleket, amik a rádióval kötöttek össze, és még egy utolsó pillantást vetettem a kapszulára. Majd kinyitottam az ajtót, kimásztam, és leültem az ajtóperemre. A  pilóta leeresztette a patkó alakú mentőövet, amit megragadtam, majd belebújtam, és aztán lassan megindultam a helikopter felé. Amint felértem, belesüppedtem a kagylóülésbe, és az anyahajó felé menet megkönnyebbültnek és boldognak éreztem magam. Tudtam, hogy igen jó munkát végeztem. A Mercury repülését irányító rendszerek sokkal jobban beváltak, mint azt gondoltuk. És sikeresen demonstráltuk a nagyvilágnak, mire vagyunk képesek.

A helikopter 7 perc alatt ért az anyahajóhoz. Közelébe érve láttam, hogy tengerészekkel volt tele a fedélzet, mindannyian éljeneztek, és integettek sapkáikkal. Gombócot éreztem a torkomban.

Az orvosok gyorsan átvizsgáltak, mielőtt Grand Bahama szigetére repültem volna egy részletes kiértékelésre. Először odamentem a kapszulához, amit óvatosan leeresztettek egy fedélzetre terített matrackupacra. Ki akartam venni belőle a sisakot, amit odabenn hagytam. És még egyszer meg akartam nézni a Freedom 7-et. Büszke voltam rá is: jó munkát végzett." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A 13 ország 250 cégének részvételével megtartott IndustriAutomation 2012 kiállításon aranyfokozatú szponzorunk standján mutattuk meg magunkat, ahol két előadást is tartottunk. Az S&T Consulting Hungary Creo tervezőprogramjával volt jelen az eseményen - mérnökeink is ezzel a szoftverrel tervezik holdjárónk földi prototípusát, az S&T segítségét nem győzzük eléggé megköszönni. Pulink részletei az alábbi képeken már láthatóak.

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A visszatérés során Alan Shepard 11 G-vel préselődött az ülésbe, miután belépett a légkörbe. Nem vesztette el az eszméletét, és a beszédhez sem volt szükség minden erejére. Korábban, a centrifugában többször még a levegővétel is nehézséget okozott. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Már úton voltunk lefelé. Megvártam, amíg az a fékezőrakétákat rögzítő pakk leválik a kapszula aljáról, és eltűnik az utunkból, mielőtt megkezdenénk a visszatérést a légkörbe. Időben robbant le, és éreztem is, ahogy leválik. A periszkópon át láttam elrepülni a rögzítőkapcsok egy részét, amik mindeddig a helyén tartották. A fékezőrakéta-csomagot még egyszer láttam, amint visszazuhant az óceán felé. A sikeres leválásról értesítő zöld fény azonban nem gyulladt ki a műszerfalon – ez volt az egyetlen jelző, ami nem működött a küldetés során. Megnyomtam azt a gombot, amivel mindezt figyelmen kívül lehetett hagyni - ezzel gyakorlatilag kikerültük az automatikát, hogy kézi vezérléssel hozzuk helyre a dolgokat: a beavatkozás hatására aztán felvillant a zöld lámpa, ahogy azt magától kellett volna tennie. Ez azt jelentette, hogy minden rendben volt.

Ezután elkezdtem előkészíteni a kapszulát a légkörbe lépésre. A kézi vezérlővel a kapszula tompa alját 40 fokos szögben a föld felé irányítottam, majd visszakapcsoltam a robotpilótát: így szakítottam időt arra, hogy még egyszer belenézzek a periszkópba. A látvány még mindig pazar volt. Az ég nagyon sötétkék volt, a felhők pedig fényesfehérek. Köztem és a felhők között egy homályos, párás valamit láttam, amiről tudtam, hogy a légkör különböző rétegei által visszavert fény hozza létre, ezeken rövidesen átszáguldok.
Némi késésben voltam a tervhez képest. Körülbelül 70 ezer méteren volam, amikor hirtelen észrevettem, hogy egy jelzőfény felvillant – ezt az a készülék hozta működésbe, ami képes volt 0,05 G pontossággal mérni a gravitáció változásait. Ez jelezte, hogy a légkörbe való visszatérésem megkezdődött.

Úgy terveztem, hogy ekkor ismét kézi vezérlésre kapcsolok át, és lefuttatok még egy-két tesztet a vezérlőkarokkal, mielőtt még túl mélyen behatolnék az atmoszférába. De az egyre növekvő G-k felkészületlenül értek; pár másodperces csúszásban voltam önmagamhoz képest. Pár pillanatig igencsak lefoglalt, amíg kezeimmel körbetapogattam a kabint, hogy átkapcsoljam a robotpilótát kézi vezérlésre: csak néhány korrekciós manőver kipróbálására maradt időm, ezek során megpróbáltam módosítani a kabin helyzetét. Aztán a légnyomás legyőzte a fúvókák erejét, és a továbbiakban már nem volt lehetőség a kísérletezésre. Szerencsére jó állapotban voltunk, és a kabin helyzetét illetően nem volt semmi okom az aggodalomra. Ugyanakkor tudtam, hogy a lefelé út nem olyan lesz, amit az emberek egy vidámparkban ki akarnának próbálni.

A légkörbe való hosszú fejesugrás során 11 G terhelés passzírozott az ülésbe. Ez kevesebb volt, mint amiben a johnsville-i centrifugában a kiképzés során volt részünk. Emlékszem, hogy a légkörbelépés során nem vesztettem el az eszméletemet, mindvégig tiszta maradtam. Képes voltam a G-értékeket rendre jelenteni, és soha nem jutottam el addig – szemben a centrifugával – hogy minden erőmet össze kelljen szednem, hogy képes legyek beszélni, vagy egyáltalán levegőt venni. Miközben a magasságmérő visszafelé pörgött, mutatva ahogy mérföldről mérföldre süllyedünk, folyamatosan azt mormoltam, hogy „OK, OK, OK” – így akartam tudatni az Irányítóközponttal, mi van velem. A periszkóp automatikusan visszahúzódott, még mielőtt elkezdtük volna a visszatérést a légkörbe. Már nem volt más teendőm, csak ülni, nézni a műszereket, és várni a finálét." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A fékezőrakétákat a Föld körül pályára álló későbbi küldetésekhez tervezték, hogy lelassítsák az űrhajókat a légkörbe való visszatéréshez. Alan Shepard azonban "csak" űrugrást hajtott végre, ennek ellenére ő tesztelte először ezeket. Ahogy a "fly-by-wire" üzemmódot is. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"180 kilométeres magasság környékén – nagyon közel a repülés legmagasabb pontjához – Deke Slayton belekezdett a fékezőrakéta gyújtásáig hátralévő idő visszaszámolásába. Technikai értelemben ez értelmezhetetlen volt küldetésem során, mivel ballisztikus pályán utaztam: a fékezőrakéták nem befolyásolhatták pályámat.
Ezeket a rakétákat azonban fékként akartuk használni majd a komoly, földkörüli pályára álló repülések alkalmával annak érdekében, hogy a kabint a föld felé tereljék.
De már ezen az úton ki akartuk próbálni, hogyan működnek. Rajtuk kívül saját reakcióimat is tesztelni akartuk a próba során: kíváncsiak voltunk arra, hogy a pilóta képes-e irányítani a kapszulát a fékezőrakéták gyújtását követően.

A kézivezérlő botjával a kapszula tompa, szélesebb felét a vízszinteshez képest 34 fokos szögbe állítottam – ez ugyanis a megfelelő helyzet ahhoz, hogy a fékezőrakéták a legjobb hatásfokkal működhessenek egy földkörüli pályáról való légkörbelépés során. Öt perccel és 14 másodperccel a start után, pont a tervek szerinti időzítéssel, a három rakéta közül az első bekapcsolt. A másik kettő gyújtása előre meghatározott, 5 másodperces szünetekkel követte ezt.
Kicsit zavaró volt, ahogy a sebességünk csökkent, és az ülésbe préselődtem a hirtelen megnőtt terhelés miatt.
Valahányszor egy-egy rakéta bekapcsolt, a kabin kimozdult a megfelelő szögből, amit azonban könnyedén tudtam korrigálni. A kézi vezérlés segítségével képes voltam irányítani a repülést, és ez volt talán az egész küldetés legbíztatóbb eredménye.
 
Teendőim listáján ezután a mérnökök által kifejlesztett zseniális rendszer kipróbálása következett, amivel a kapszula helyzetét lehetett ellenőrzés alatt tartani abban az esetben, ha a robotpilóta bedobná a törülközőt, vagy a kézi vezérlés miatt előbb kifutnánk az üzemanyagból.
Kétféleképpen lehet szabályozni a kapszula helyzetét: kézi vezérlés esetén egy irányítókar segítségével, vagy elektromosan, ha robotpilótával repülünk. A kézi vezérlés során a kar mozgása aktiválja a szelepeket, amik hidrogén-peroxidot lövellnek ki – ezzel lehet a kapszula pozícióján változtatni, illetve így lehet korrigálni a kabin helyzetét.

A korrekció mértéke attól függ, mekkora erővel nyomjuk a kart. Ha csak megpöccintjük, attól épp csak egy hajszálnyit mozdul arrébb a kabin. Ha viszont a kart csuklóból megtekerjük, a kabin helyzete igencsak megváltozik. Az, hogy mekkora erővel lökjük meg a kart attól függ, mennyit kell korrigálnunk.
A robotpilóta másképp működik. Ez az előbbitől teljesen független fúvókakészlettel rendelkezik – ez egyben a tartalék is, ha a másik rendszer csütörtököt mondana. Ráadásul, ehhez még egy külön üzemanyagtartály is tartozik.
Az automata fúvókák esetében azonban nem lehet szabályozni az általuk kifejtett erőt. A robotpilóta elektromágneseket indít be, ezek nyitják ki, illetve zárják el a szelepeket, amik aztán vagy teljesen nyitva, vagy teljesen zárva vannak.

Mindkét rendszer két különböző méretű fúvókakészlettel rendelkezik – van egy a kis tolóerő kifejtéséhez, és egy másik a nagyhoz. Az automata fúvókák azonban aránytalanul nagy erőt fejtenek ki. Ez adta a mérnököknek az ötletet ahhoz, hogy egy harmadik lehetőséget is kidolgozzanak, amit „fly-by-wire”-módszernek hívnak.
Ennek során a pilóta leállítja a robotpilótát, majd összekapcsolja a kézi vezérlőkart azokkal a szelepekkel, amik alapesetben az automatikus rendszer részét képezik. Ezzel egy új üzemanyagforrás válik a pilóta számára hozzáférhetővé, ha történetesen kifutna az üzemanyagból. Ráadásul, a pilótának így kicsivel nagyobb beleszólása van  a kabin irányításába. A fly-by-wire üzemmód részemről jónak tűnt, és ezzel még egy elemet kipipálhattam a tennivalók listáján azok közül, amiket ellenőriznünk kellett." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az első amerikai űrhajós szerint "kellemes és megnyugtató" érzés súlytalannak lenni. Akkoriban is sok volt a vészmadár - voltak, akik egészen horrorisztikusan képzelték ezt el. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Most a periszkópon volt a sor. Röviden tájékoztattak arról, mire számítsak vele kapcsolatban. Az egyik legutolsó teendők egyike volt, hogy az S Hangárban - mielőtt még beöltöztem volna szkafanderembe - Bill Douglas és John Glenn társaságában speciális térképeket böngésztünk át, hogy legyen némi fogalmam arról, egyáltalán mit is fogok majd az űrből látni. Volt tehát némi elképzelésem a színkavalkádról, a szárazföldekről és a felhőtakaróról, amit majd 160 kilométer magasból látok.
De senki nem készíthetett fel eléggé arra a csodálatos látványra, ami fogadott. Teljesen ösztönösen kiáltottam fel, amit persze Deke is hallott: „De gyönyörű látvány!” Lélegzetelállító volt.

Láttam, hogy délen a felhőtakaró Fort Lauderdaleig ér, és megfigyelhettem, hogy egészen Key Westig, Florida legdélibb csücskéig, szép volt az idő. Északra, a karolinai partok mentén Cape Hatterasig elláttam - ez azonban a felhők miatt csak homályosan látszott. Florida nyugati felén az Okeechobee-tavat, a Tampai öblöt és még Pensacolát is láttam. Mivel messze alattam szórványos felhőzet volt, a Bahama-szigetek egy része is takarásban volt, ezek megfigyelésére külön felhívták a figyelmemet. Tekintetem így egy nyílt területre kalandozott, ahol az Andros-szigetet és Biminit is sikerült beazonosítanom. Az óceán színe a szigetek környékén kristálytiszta; éles volt a kontraszt a tenger mélyebb és partmenti vízeinek határán, a zátonyok közelében: előbbi kék, utóbbi világoszöld színben játszott. Tényleg megdöbbentő volt.

De nem csak a kilátásban gyönyörködtem. Rájöttem, hogy a látvány tulajdonképpen segíthet megtartani a kapszula helyzetét. Azzal, hogy a periszkópban Cape Canaveralt helyeztem a középpontba, lett egy viszonyítási pontom, ehhez képest tudtam meghatározni, hogy mikor térek el a függőleges síktól jobbra vagy balra. Felfedeztem, hogy ez a helymeghatározás nagyon jól jöhet abban az esetben, ha a műszerekkel és a robotpilótával történne valami a jövőben. Jó volt tudni, hogy a kapszulát ezzel az extra módszerrel is lehet irányítani – feltéve persze, hogy tisztán látunk, és tudjuk, hogy pontosan mit is látunk. Szerencsére én tisztán láttam Cape-et. Csodálatos viszonyítási pont volt.

Ez idő alatt a kabin és én mindvégig súlytalanságban voltunk. És bár sok kéretlen tanácsot kaptunk arról, hogy ez milyen érzés lesz majd – némelyek meglehetősen szörnyűnek írták le – olyan volt, amilyenre számítottam: kellemes és megnyugtató. Semmilyen hatással nem volt a mozgásomra vagy a hatékonyságomra. Teljesen komfortosan éreztem magam benne, és megkönnyebbülés volt, hogy nem érzem a nyomást, ami az ülésbe préselt, és a testsúlyomat sem. A szíjak végei kicsikét lebegtek, és volt némi por is, ami a kabinban keringett. De ezek teljesen mellékesek voltak ahhoz képest, hogy súlytalanságban voltam. Ami meg a port illeti: természetesen, mindig megpróbáltuk sterilen tartani a kabint. Ezt tökéletesen csak akkor tudtuk volna megvalósítani, ha senkit nem engedtünk volna a kabinba – még a pilótát sem.
A jövőbeli repülések során, amikor majd fel akarjuk nyitni az arcunkat takaró sisakrostélyt egy-egy hosszabb küldetés alkalmával, akár veszélyessé is válhat, hogy homok kering előttünk. De ezzel a problémával ráérünk majd később foglalkozni, és akkor majd erre is megtaláljuk a megoldást." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Amikor Alan Shepard a világűrben robotpilótáról átkapcsolt kézi vezérlésre, amerikai először tapasztalta meg, mit is jelent űrhajót vezetni. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"A kabin stabilan tartotta a 0,3 bar nyomást, pont annyit, amennyire tervezték. És két perccel indítás után 35 kilométer körüli magasságon a G-k is már megérkeztek, én pedig 5150 km/h sebességgel emelkedtem. A repülés most már simán ment, a hordozórakéta leválása előtt utoljára jelentkeztem be rádión: „…minden rendszer rendben”.

A hajtómű leválása terv szerint, 2 perc 22 másodperccel a felszállás után megtörtént. Ez nem járt semmi hirtelen változással: fokozatosan visszaesett a tolóerő, ahogy az üzemanyagellátás csökkent. Robajt hallottam: a mentőrakéta is levált. Örültem, hogy többé nincs rá szükségem. Reméltem, hogy majd látom a robbanás okozta füstöt az ablakokon át, de túlzottan lefoglalt, hogy lépést tartsak a műszerfalon lévő kijelzők tanulmányozásával ahhoz, hogy kifelé nézelődjek. Mindezt jelentettem Deke-nek, majd újabb zajt hallottam: működésbe léptek azok a kis rakéták, amik leválasztották a kabint a hordozórakétáról. Ez a repülés egyik kritikus pontja volt, mind műszaki, mind pszichológiai értelemben. Tudtam, hogy amennyiben a kapszula a rakétán marad, nagyon eltérő repülési élményben lenne részem, és erre a lehetőségre elég sokat gondoltam felszállás előtt.

Nyomós orvosi bizonyíték is van arra, mennyire aggódtam, amikor eljött a nagy pillanat: pulzusom ekkor volt a legszaporább: 138. A leválást követően aztán azon nyomban visszaaesett a korábbi értékére. (Körülbelül egy perccel a felszállás előtt 90 volt a pulzusom. Gus később azt mondta, hogy amikor John Glenn-nel meglátták ezt az értéket az Irányítóközpont orvosi részlegénél, megállapították, hogy a pulzusom hattal alacsonyabb, mint amennyi Gus szerint az övé volt ekkor; John pulzusánál az enyém nyolccal volt kevesebb.)

Közvetlenül azután, hogy a hordozórakéta levált, a kapszula - és benne én - a súlytalanság állapotába került. Éreztem, ahogy a kabin lassan, komótosan elkezd megfordulni a tengelye körül, hogy aztán az utazás hátralévő részében végig így is maradjon. 180 fokot fordultunk, így a kapszula alja nézett a Föld felé, menetiránynak előre, hogy majd elnyelhesse a hőt. Emiatt aztán én a menetiránynak háttal kerültem. A periszkóp ezen a ponton ismét kinyílt; ekkor három teendőm volt - ebben a sorrendben: (1) kézi irányításra kapcsolni a kapszulát, (2) elmondani az odalenn várakozó embereknek, hogy így miként irányítható az űrhajó, (3) kinézni az ablakon, és megnézni, milyen a kilátás.
A kabin ekkor már 8000 km/h sebességgel robogott, és egészen idáig a robotpilóta vezette. Átkapcsoltam kézi irányításra, és megkíséreltem manőverezni az űrhajót: először a bólintó (fel-le), majd a függőleges tengely körüli (legyező irányú, jobbra-balra) mozgását, végül az orsózást próbáltam ki – ebben a sorrendben.

Valahányszor megmozdítottam a vezérlőkart, a kapszula oldalához rögzített fúvókákon át hidrogén-peroxidot lövellt ki az űrhajó: ez tolta vagy fordította abba az irányba, amerre éppen menni akartam. Amikor a fúvókák teljes gőzzel dolgoztak, a fülhallgató háttérzörején át is hallottam őket.
Könnyedén sikerült „bólintani” a kapszulával, ekkor a kabin tompa, kiszélesedő vége felemelkedett, illetve lesüllyedt. Mozgását nagyon finoman és pontosan lehetett irányítani - úgy, ahogy ezt az ALFA-szimulátorban megtapasztaltuk. A legyező irányú manőver is működött. Rá tudtam venni a kapszulát arra, hogy enyhén balról jobbra forduljon, majd újra vissza, eredeti helyzetébe. Minden úgy sikerült, ahogy azt elképzeltem. Végül megpróbáltam forogni is, és ezzel teljesen átvettem az irányítást a Freedom 7 felett. Nagy pillanat volt ez számomra, mivel bebizonyosodott, hogy a vezérlés kifogástalan, és űrbéli körülmények között is működik." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!