Alan Shepard, az első amerikai űrhajós már türelmetlen volt a mérnökök túlzott óvatoskodása miatt: ekkor már közel négy órája várt a startra a kabinba zárva. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Továbbra is jól éreztem magam. Az orvosok tudták, hogy vagyok, elég volt mindössze ránézni a műszereikre, és az eredményeket átbeszéltük. Bill Douglassal, Gordon Cooperrel és Paul Donnellyvel, a NASA tesztelésért felelős szakemberével csevegtem ez idő alatt. Megkértem Deke Slaytont, hogy Shorty Powers engedélyével hadd hívhassam fel Louise-t, hogy elmagyarázhassam a késlekedés okait, és elmondjam neki, hogy jól vagyok. Nagyon röviden beszéltem Dr. Wernher von Braunnal is – az ő emberei építették Huntsvilleben azt a Redstone rakétát, aminek a tetején ültem.

Amikor az átalakítót kicserélték, a kiszolgáló állványt ismét elgurították a rakéta mellől, a darus "cseresznyeszedő" kosarát visszamanőverezték a kabin oldalához. A visszaszámlálás egészen 21 percig simán is ment, ekkor újból megállították az órát. Ez alkalommal a technikusok még egyszer ellenőrizni akarták azt a számítógépet, ami segít majd megjósolni a kabin pályaívét, és azt, hogy a leszállási körzetben hova érkezik. Azt hiszem, hogy az anyagcserém ezen a ponton gyorsult fel. Minden értékem – pulzusszám, szén-dioxid termelés, vérnyomás – elkezdett emelkedni. Valószínűleg az adrenalin szintem is megugrott. Akkor mindezzel nem igazán voltam tisztában. De egyszer vagy kétszer figyelmeztetnem kellett magam. „Túlpörögsz. Lassíts. Nyugi.” Amikor úgy éreztem, hogy a szívem kicsit gyorsabban kalapál, megpróbáltam abbahagyni azt, amit éppen csináltam, és a periszkópon át az embereket vagy a tengerpart menti hullámokat néztem, mielőtt folytattam volna a munkát.

Az utolsó szünet T mínusz 2 perc 40-nél következett. Ekkor a tömbházban a Redstone rakéta folyékony oxigén utánpótlását biztosító nyomás miatt aggódtak, ami üzemanyaggal látja el a hajtóműveket. Az üzemanyag nyomása 6,9 Bart mutatott a tömbház mérőműszerein, ami túl sok volt a jóból. Ha a hordozórakétában le kellett volna nullázni a nyomásmérő szelepet, az a küldetés elhalasztását jelentette volna - legalább újabb 48 órával.
Szerencsére, a technikusok rájöttek, hogy lecsapolhatják a túlnyomást úgy, hogy a szelepek egy részét távirányítással működtetik, így a visszaszámlálás 9:23-kor folytatódhatott. Al ezen a ponton - érthető okokból - enyhén türelmetlen lett. A kabinba immár közel 4 órája volt bezárva, és miközben hallgatta az aggodalmaskodó mérnökök rádióforgalmazását, amint egymással megvitatják, hogy kijavítsák-e a hibát, avagy sem, az a benyomása támadt, hogy – bár az ő érdekében - de túlzottan óvatoskodnak, ami miatt nagyon elhúzódik a start. Így fogta magát, és a nap során először elég velős megjegyzést tett az intercomon. „Nyugodtabb vagyok, mint ti” – mondta a mikrofonba. „Miért nem oldjátok meg gyorsan a csip-csup ügyeiteket, és gyújtjátok meg már végre ezt a gyertyát?”" (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.