„Nem tudjuk pontosan, valójában mennyi meteorit záporozik a földre, amíg nem létesítünk űrállomásokat ott, ahol a meteoritok még eredeti méretükben megfigyelhetők.” Tegnapi posztunkban a Földet első amerikaiként megkerülő John Glenntől idéztük ezt a részletet. A hatvanas évek eleje óta sok minden megváltozott, azóta lett már űrállomás is. A napokban azonban a meteoritok megfigyelése túlontúl közvetlenre sikeredett.

Az autó szélvédőjén idegesítő látvány a kőfelverődés nyoma, az űrben ez valószínűleg nem csak esztétikai okokból idegesítene minket. A napokban a Nemzetközi Űrállomás egyik ablakába csapódott be egy kisméretű meteorit, vagy űrszemét-darabka.
Mivel ez egy lövedék sebességének a sokszorosával történt, a NASA most épp azt elemzi, hogy a sérülés mennyire veszélyezteti a jelenleg hattagú legénységet.

Dizájnkonyha? Szó nincs róla. Az alábbi képen a Nemzetközi Űrállomás Föld felé néző kupolája látható, ez egyike a bázis legellentmondásosabb elemeinek.

Az ablakok kérdésköre már a hatvanas évek eleje óta vita tárgya az űrhajósok és a mérnökök között: előbbiek ragaszkodnak hozzá, utóbbiak tartanak tőle. A Mercury-programban résztvevő hét asztronauta egységesen kitartott amellett, hogy az űrhajók kabinjára nagy ablakok kellenek, ez ugyanis megkönnyíti számukra a tájékozódást. Bár ezek nem készültek el Alan Shepard, az első amerikai asztronauta repülésének idejére, így ő kénytelen volt beérni kis kukucskáló-nyílásokkal, de a második emberes repülés alkalmával Gus Grissom már tökéletes panorámában gyönyörködhetett.

Nem véletlen valószínűleg, hogy a Nemzetközi Űrállomás mindenkori legénysége számára az ablakokat a többi közt John Young asztronauta harcolta ki – ő volt az első, aki hatszor járt a világűrben, ebből egy útja a Holdra vezetett: csak tudja, mire van szükség odafenn. Földön és űrben azóta is áldják a nevét: az űrhajósok általában a Kupolában pihennek, innen nézelődnek lefelé, a Föld nevű bolygóra, és a netet bejáró, lélegzetelállító videókat is innen veszik fel.

A Nemzetközi Űrállomás Kupolájának hét ablaka van, ezek mindegyikét egy-egy űrálló, kevlárral is megerősített zsalugáter védi: már csak a muskátlik hiányoznak az alpesi idillhez. A sérült ablak serpenyőkre is emlékeztető zsaluját azonnal becsukták, és ez így is marad amíg meg nem érkezik a NASA-tól a kiértékelés eredményre.
Hasonló meglepetések bármikor előfordulhatnak, mivel az amerikai űrhivatal csak a nagyobb darabkák útját követi figyelemmel. Cseresznyénél kisebb méretű űrszemétből több százezer darabból álló kollekció kering a Föld körül – ezek jellemzően műholdak összeütközésekor keletkeztek. Rajtuk kívül persze még ugyanilyen méretű meteoritok is el találhatják az Űrállomást.

Jobbik eset, ha a meteoritok az űrállomást találják el: a kupola ablakai speciális üvegből készülnek, amiket nem könnyű átütni. Azonban halálos következménnyel is járhat, ha egy hasonló méretű meteorit történetesen űrséta közben talál el egy asztronautát. Ennek veszélye leselkedett az Apollo-program holdraszálló asztronautáira is, és úgy tűnik, rövidesen kínai kollégáiknak is szembe kell ezzel nézniük. Kína hold-ambícióiról holnapi posztunkban lesz szó.

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A NASA első asztronautái még arra számítottak, hogy előbb-utóbb a Mars lesz az úticéljuk. Sokan valamiféle jóginak tartották őket. Az alábbiakban John Glenn, a Földet megkerülő első amerikai űrhajós visszaemlékezéséből fordítunk le pár részletet magyarra a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvből.

"A légkör vastag burka vesz körül minket, ami védelmet nyújt az űr káros részecskéivel szemben, de egyben nagyon fontos titkokat el is rejt előlünk. Még legnagyobb teleszkópjainkkal sem tanulmányozhatjuk a csillagok egy részét, mivel vibrálnak, és színképük egy részét elnyeli az atmoszféra. Nem tudjuk pontosan, valójában mennyi meteorit záporozik a földre, amíg nem létesítünk űrállomásokat ott, ahol a meteoritok még eredeti méretükben megfigyelhetők. Mindaddig képtelenek vagyunk a légkört érő halálos sugárzás precíz mérésére, amíg nem rendelkezünk olyan állandó űrbázisokkal, ahonnan képzett tudósok megfigyelhetik, amint a sugarak egymásnak ütköznek, és újabbakat hoznak létre.
Mindaddig nem tudjuk korrekt módon előrejelezni az időjárást sem, amíg nincsenek űrben keringő meteorológiai állomásaink, amik felfedeznék a viharokat, még mielőtt azok létrejönnének. Mihelyt mindezek birtokában leszünk, már hetekkel korábban riaszthatjuk a farmereket, és az így megmentett gabona miatt az űrkutatásra fordított pénz jó része megtérül.

Ennek egy részét, természetesen, ember nélkül, mérőeszközökkel is el lehet végezni. De csak az ember rendelkezik olyan képzelőerővel, kíváncsisággal és alkalmazkodó-képességgel, hogy észrevegye az apróbb összefüggéseket, és saját hasznára fordítsa a váratlan helyzeteket. Ezért van szükség az ember jelenlétére a világűrben.
Asztronautaként ez a feladatunk. Mostanáig épp csak a felszínt kapargattuk. Leteszteltük a különböző rendszereket, amik képesek embert juttatni az űrbe, és megvédeni őt, amíg ott van. Még csak kapizsgáljuk, hogy gondosan ellenőrzött feltételek mellett mire lehet képes az ember ebben az új környezetben, és hogy egy huzamosabb űrbéli tartózkodásnak milyen hatásai lehetnek rá – már ha vannak ilyenek. A fentiek miatt reméljük, hogy a jövőbeli felfedezőutaknak továbbfejlesztett rendszerekkel, és egyre több emberrel a fedélzeten vágunk neki, hogy elérjük az egyik legfontosabb célt, amire ebben az évszázadban lehetőségünk kínálkozik: az emberiség környezetének teljesebb megismerését.

Nincsenek kételyeink, hogy ezt a célt elérjük. Lépésről-lépésről haladunk, ahogy az korábban is történt, amikor megtettük az első nagy áttörést a Mercury Project-tel. Nincsenek illúzióink a megoldandó problémákkal kapcsolatban. Már eddig is épp elég problémába ütköztünk ahhoz, hogy pontosan tudjuk: ez egy elképesztő vállalkozás. Másrészt épp eléggé emberek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk azt is: milyen izgalmas és merész feladat ez. Ehhez nem fér kétség .
Ugyanakkor semmi emberfölötti nincs abban, ha valaki Asztronauta. Nincs semmi kísérteties vagy természetfölötti az űrrepülésben. Földkörüli repülésem előtt - és azt követően is - beszélgettem olyanokkal, akik ezt nem így látták: szerintük egy Asztronautának valamiféle jóginak kell lennie, aki képes magát transzba juttatni, mielőtt ilyen élményeknek teszi ki magát. 28 000 km/h-val megkerülni a Földet – ez másodpercenként 8 kilométer – természetesen nagyon más mindentől, amit addig valaha is csináltam. Addigi legnagyobb sebességemet a Tengerészgyalogság tesztpilótájaként értem el: 1770 km/h-t. Magassági rekordom 19800 méter volt.
Az űrhajóval ezzel szemben több mint nyolcszor magasabbra is eljutottam. Olyan látványban és élményekben volt részem az űrben, amit sem én, sem amerikai nem látott, vagy tapasztalt korábban.

Remélem, hogy írásainkból az mindenképp egyértelműen kiviláglik, hogy az űrrepülés – akárcsak bármilyen más repülés – alapvető emberi készségek és műszaki szaktudás eredménye. Mindkettőből nagyon sok szükségeltetik, de semmi titokzatos vagy ezoterikus nincs ebben. Ahogy ez általában igaz a nemzetre is, úgy nekünk, mindannyiunknak is sokat kellett tanulnia mielőtt megkísérelhettük az első emberes küldetéseket a világűrbe. A mérnököknek és a technikusoknak egészen az alapoktól kellett kifejleszteniük a kapszulát, valamint a küldetést támogató összes többi rendszert is.
 
Először is magunkat kellett felkészítenünk arra, hogy olyan helyzetekkel is megbirkózzunk, amivel soha azelőtt nem kellett. Vadonatúj műszaki megoldásokat használtunk, ilyenek voltak például a kabint irányító rendszerek, vagy az űrhajó útjának követését lehetővé tévő, egész világot behálózó rendszer kiépítése. De van két alapvető tényező, ami közrejátszott a Mercury Project sikerében – és egyikük sem újdonság. Az egyik az a hatalmas türelem és kemény munka, amit a résztvevők mindegyike beletett a projektbe. Ebben semmi rendkívüli vagy újdonság nincs. Ezek minden felfedezés bizonyított összetevői.
A másik tényező pedig az, hogy a program kitalálói és megvalósítói alapjában véve nem különböznek senki mástól – leszámítva persze, hogy rendelkeznek a szükséges készségekkel, és azzal a felkészítéssel, amit kaptak. Ez mindenkire elmondható volt a Mercury Project igazgatóitól kezdve egészen az indítóállás személyzetének legifjabb tagjáig. Tudásuk temészetesen egy-egy szakterületet ölelt fel, és legtöbbjük egyben a legelkötelezettebb és leglelkiismeretesebb ember, akivel valaha csak találkoztam.

Ez utóbbi talán szokatlan mértékű volt. A lényeg ugyanakkor az, hogy a tehetség adott volt, amikor elérkezett az idő, és szükség volt rá. A tehetség nem csak úgy varázsütésre bukkant fel - a nemzet által felhalmozott tapasztalatok és a különböző szakterületeken megfigyelhető fejlődés volt a táptalaja: ott van az igazi tehetség, ahonnan ezek az emberek jöttek. Az emberiség szemszögéből nézve ennek az országnak megvan a kapacitása arra, hogy emberes küldetései során olyan messzire menjen, és olyan ütemben, amennyire és ahogy csak szeretné.

Egyes fejlesztések olyanok voltak, mintha egy Buck Rogers-könyv lapjai elevenedtek volna meg – mint amilyen két űrhajó randevúja a világűr közepén, ami egy holdutazást – vagy más, távoli bolygók meglátogatását – készíti elő. Azok azonban, akik ezeken a küldetéseken részt vesznek legalább annyira eltérnek majd Buck Rogerstől, mint amennyire a Wright testvérek különböztek Ikarosztól. Akár az eredeti hét Asztronautából áll majd a Marsra induló expedíció legénysége, akár nem, a kiválasztottak majd leginkább Scott Carpenterhez, Deke Slaytonhoz, Alan Shepard-höz, vagy bármelyikünkhöz hasonlítanak: hozzánk hasonló háttérük lesz, és hasonló felkészítést is kapnak.

Minket, a Hetet, az a megtiszteltetés érte, hogy ennek a programnak az úttörői lehettünk. Segítettünk a hibák kijavításában, valamint részt vettünk annak az oktatási eljárásnak a kipróbálásában, amit egészen biztosan ők is használnak majd – persze, itt-ott lehetnek változások.
Figyelemreméltó publicitást kaptunk, és ez annak tudható be, hogy mi voltunk az elsők, és minket kértek fel az első akadály átugrására. Magánéletünkről – mondhatni – elég kimerítően beszámolt a sajtó. Ez elkerülhetetlen volt, és egy bizonyos mértékig szükséges is. Mivel minket ért az a megtiszteltetés, hogy elsők lehettünk, felelősségünk volt abban, hogy ösvényt vágjunk az utánunk következőknek, és közreműködjünk az egész nemzet tájékoztatásában azzal, hogy beszámolunk a felmerülő problémák egy részéről - legyen az akár emberi, akár műszaki jellegű." [Az előző rész elolvasásához kattints ide!]

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Kávé és billentyűzet mellől nehéz elképzelni, milyen lehetett a hőskorban űrhajósnak lenni. John Glenn volt az első amerikai, aki megkerülte a Földet a Mercury-program keretében. És ha már egyszer odafönn volt, rögtön három kört is tett. A küldetés végefelé, a légkörbelépés során azon tűnődött, vajon a hőpajzs esik-e éppen szét alatta. Ekkor, kedves Olvasó, mi már javában a második szívrohamra készülődnénk, az elsőn ugyanis már az indítás előtti pillanatokban túlestünk. Most John Glenn, a Földet megkerülő első amerikai űrhajós visszaemlékezéséből fordítunk le pár részletet magyarra a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvből.

"Igencsak emlékezetes pillanat volt, amikor a Friendship 7 külseje elkezdett hevülni. A légkörbe lépésnél tartottunk. Erre felkészítettek minket, és ismert volt számomra a legtöbb dolog, ami ilyenkor történik. Fényes, narancssárga ragyogás vette körül a kapszulát, erre számítottunk. A rádió elnémult, mivel a hő okozta ionizáció miatt megszakadt a kommunikációs összeköttetés. Aztán egyre nagyobb lett a terhelés: újra megérkeztek a G-k, és az ülésbe passzíroztak. Ugyanakkor történt olyan dolog is, ami nem volt rendjén. Hallottam, ahogy az előbb meglazuló, majd leváló szerkezeti elemek nekicsapódnak a kabin hátam mögötti aljának, és az ablak előtt elhúznak. Mindebből arra következtettem, hogy valószínűleg épp a hőpajzs esik szét, és ez elég nyomasztó gondolat volt.

Képzelem, hogy ezalatt odalenn a földön mit gondolhattak. Később megtudtam, hogy még olyanok is aggódtak a végkifejlet miatt, akik egyébként részt vettek a programban: mindannyian visszatartott levegővel figyeltek. Végül minden jól alakult: három évet töltöttünk el azzal, hogy erre az egyetlen pillanatra felkészüljünk, és ez idő alatt folyamatosan tökéletesítettük az űrhajót, hogy jó állapotban maradjon, és képes legyen hazahozni engem. Én is jó állapotban voltam: a felkészülés alatt sorra vettük a lehetséges veszélyforrásokat, és teljes magabiztossággal tudtuk: történjen bármi, megálljuk a helyünket.

A magabiztosság egyike a könyv vezérmotívumainak. A Mercury Project két állítás nagy körültekintéssel kivitelezett próbája volt. Először is igazolta, hogy jó úton haladunk ahhoz, hogy összeálljon egy olyan rendszer, ami képes embert az űrbe juttatni, majd biztonságban vissza is hozni onnan. Másodszor, pedig azt az állítást is alátámasztotta, hogy az ember nem csak, hogy képes az űrrepülésre, hanem igazából az űrhajó szerves, nélkülözhetetlen alkotórésze. A Friendship 7 repülése mindkettőt megerősítette. Egészében véve a rendszer jól működött, és tette a dolgát. Hiba esetén a pilóta saját belátása szerint, tapasztalatai alapján beavatkozhatott, és korrigálhatta a gépet. A repülés elkerülhetetlen kudarc lett volna, ha nem lett volna ember a fedélzeten, aki irányítja a kapszulát, és visszahozza a Földre. Gép és ember kiegészítette egymást; bebizonyítottuk, hogy a kettőnek csak együtt van jövője az űrkutatásban.

Megindító és örömteli pillanat volt számomra, amikor meleg szavakkal köszöntött az Elnök, az Alelnök és a Kongresszus, és láttam az utcán sorakozó, ünneplő emberek millióinak arcán a mosolyt, miután visszatértem. Akkoriban megpróbáltam rámutatni arra, hogy sok derék ember képviselője vagyok egyszemélyben - beleértve a könyv a hat másik szerzőjét is: mind sokat tettek azért, hogy a küldetést siker koronázza. Arra is megpróbáltam felhívni a figyelmet, hogy ez nem csupán egy kalandtúra volt, nem csupán arról szólt, hogy felmentünk az űrbe, bebizonyítani, hogy az amerikaiak is végre megbarátkoztak a rakétákkal, és hogy párszor meg tudunk keringetni egy-két tesztpilótát a Föld körül.

Ha csak ennyi lenne a cél, az olyan, mintha lóra ültetnénk maréknyi, karddal felszerelt lovagot, és azt mondanánk, hogy vágjanak neki a nagyvilágnak, de nem adnánk nekik konkrét célt. Nekünk, Asztronautáknak küldetésünk van, mégpedig nagyon fontos. Segítünk elszakítani azokat a szálakat, amik az emberi fajt mindeddig a földhöz kötötték, és így az emberiség végre elkezdheti felfedezni tágabb környezetét, a világűrt – utóbbi óriási hatással van mindannyiunk életére, és talán alaposan megfigyelhetjük." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Indíthatnánk persze másik közhellyel is, de minek, ha ez is megteszi: a történelem ismétli önmagát. Az Egyesült Államokra napjainkban az ötvenes évek köszöntöttek. Fejük fölött ismét önálló életet él a világűr – legalábbis, abban az értelemben, hogy van valami, ami nem áll amerikai ellenőrzés alatt. Ez a zavaró valami pedig a kínai űrprogram.

Legutóbb az ötvenes évek végefelé lehetett ilyen érzésük az amerikaiaknak, pedig akkor még csak egy kis gyösz keringett a fejük fölött, amit kisvártatva egy bizonyos Lajka nevű kutya követett - igaz, szegény pára nem húzta sokáig odafenn. A kínai űrprogram persze abban mindenképp hasonlít szovjet elődjéhez, hogy ezúttal is ők „provokálnak”. (Az űrversenybe is a szovjetek lovallták bele a nagy nyugati ellenlábast, mégpedig akkor, amikor Hruscsov ráérzett a tengerentúli pánik édeskés ízére, amihez elég volt bármelyik amerikai újságot fellapozniuk.)

A kínaiak tuladonképpen most önmagukkal állnak űrversenyben, amit kérdéses, hogy az USA meddig fog hagyni: elképzelhető, hogy a kínai űrprogram „kitermel” egy újabb Kennedy elnököt, aki ezúttal az évtized vége előtt a Marsot programozza be a NASA GPS-én a desztinációk közé? Tudjuk: akció-reakció, szó szót követ.
Az már látszik, hogy Kínának ambíciózus tervei vannak, ezt nem nehéz kitalálni. Ha nem így lenne, puszta pénzkidobás lenne az önálló űrállomás létrehozása. Elég lenne, ha bedobnák a közösbe az űrprogramjukra szánt pénz egy részét, és akkor máris lenne egy kínai modul a Nemzetközi Űrállomáson. Meg kínai taikonauták, meg hawaii.

De nem ezt teszik, és éppen ez az, ami árulkodó. A hatvanas évek eleje óta sem fejlődött annyit a technika, hogy bizonyos lépéseket meg lehetne spórolni. Illetve: a technika rengeteget fejlődött azóta, de annyit azért nem, hogy az ellenőrzést meg lehetne spórolni. Egy hősi halott ugyanis nem tesz jót egyetlen nyilvánosság előtt zajló űrprogramnak sem. Márpedig a kínai az ilyen – ebben is eltér a szovjetekétől. Vannak kötelező elemek, amiket be kell tartani: olyasmi ez, mint a szobatisztaságra nevelés.

Ha holnaptól Magyarország történetesen embert akarna juttatni a Holdra, valószínűleg elsőként egy személyzet nélküli kabint állítana Föld körüli pályára. Ha ez sikerült, ugyanezt megismételhetné – ezúttal már emberek is lennének a fedélzeten. Opcionálisan persze a két fázis közé iktatható egy-egy kisállatos szőrmókos küldetés, de ennek igazából csak PR-értéke lenne, ráadásul az állatvédők is tiltakoznának. Úgyhogy, marad az ember.
Ezzel a főemlőssel aztán gyakorolni kellene egy kicsit a manőverezést, a dokkolást, majd az egészet lehetne előlről kezdeni az eddigi kísérletekhez használt rakétánál nagyságrendileg nagyobb, erősebb holdrakétával.

Lényegében ezt csinálták az ameikaiak a hatvanas években, persze, nagyon sarkítva: a Mercury-program keretében jókat keringtek a Föld körül, a Gemini-programban már küldetésenként két asztronauta vett részt: még tovább tartózkodtak a világűrben, aztán gyakorolták az űrsétát, és egy kicsit dokkolgattak is. Gyakorlatilag ekkorra már mindent kipróbáltak, ami a holdraszálláshoz kellett. Majd következett az Apollo-program, ahol egy kicsit ismerkedtek a cuccal, dokkoltak egy keveset, majd nekilódultak a Holdnak.

Magyarországnak ma könnyebb dolga lenne. Kínának meg még pénze is van rá. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a tavalyi volt az első év, amikor Kína megelőzte az Egyesült Államokat a rakétaindításokban: míg az USA 18 rakétát indított a világűrbe 2011-ben, addig Kína 19-et. És ma már még egy Magyarországnak sem kellene végigcsinálni az egész Mercury, Gemini-programot. Elég lenne a rövidített kiadás, egyfajta gyorstalpaló. Ma ugyanis egy teljesen átlagos képességű gyerek megmondja azt, amire a hatvanas évek elején még dollármilliók mentek el: egészen egyszerűen azért, mert senki nem tudta, hogy túlélhető-e a világűr. És ha igen, akkor mennyi ideig.

Ezekbe a kezdeti kételyekbe nyújt betekintést John Glenn visszaemlékezése, aki első amerikaiként kerülte meg a Földet. Erről szombati és hétfői posztunkban olvashattok majd.

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sokat elárul az első amerikai asztronauták lelkiállapotáról az a tény, hogy egyikük egy vadászgépen is képes volt elaludni - repülés közben. Az eset Gus Grissommal történt, aki a szundikálás előtt átadta a gép irányítását Sam Beddingfieldnek - utóbbi volt felelős Gus űrutazásának idején az űrhajó tömegéért és egyensúlyáért, a mentőrakétáért, a fékezőrakétákért, a kabint a hordozórakétáról leválasztó kis rakétákért, a fékezőernyőért és a főernyőért, a pirotechnikai eszközökért, beleértve az ajtópántokat lerobbantó tölteteket. Gyakorlatilag mindenért.
Sam küldte Alan Shepardnek, az első amerikai űrhajósnak a zsírkrétákat, hogy el ne unja magát 15 perces űrugrásán, ugyanilyen megfontolásból Gus Grissomot keresztrejtvénnyel lepte meg a start előtti órákban, hogy kicsit oldja a feszkót. Grissommal való közös kalandját is ő mesélte el, ezt az alábbiakban kíséreljük meg lefordítani. Sam Beddingfield 2012. június 13-án, 78 éves korában halt meg.

"1957-ben találkoztam először Gus Grissommal a Wright Patterson Légibázison. Mindketten repülőgépek tesztelésével foglalkoztunk. Én repülőmérnök voltam, Gus pedig vadászpilóta, mégpedig a berepülő pilóták egyike. Számos tesztútjára elkísértem.
A legemlékezetesebbre az utolsó közös utunk sikeredett. Az volt a feladatunk, hogy megfigyeljük egy B-47-es sugárhajtású bombázó repülését. Először mi szálltunk fel egy kétüléses F-100F géppel, Gusnál vezette a gépet, ő ült az első ülésben. A B-47-es azonban műszaki problémák miatt mégsem szállt fel. [Az alábbi képen baloldalt Gus Grissom, a jobb szélen Sam Beddingfield látható.]

Amikor a B-47-es tesztelését törölték, Gus egy javaslattal állt elő. „Lássuk, mit gondolsz azokról a módosításokról, amiket ezen a gépen csináltak: miért nem próbálod ki, és nézed meg magad, hogy tetszenek-e?”
Így aztán átvettem az irányítást, bekapcsoltam az utánégetőt, és kipróbáltam pár rutinmanővert. Közel egy óra hosszat vezettem a gépet, Gus csak egy-két megjegyzést tett a repülés alatt, de az idő nagy részében hallgatott.

A repülés végefelé, Gus már több mint 15 perce nem szólalt meg. Láttam, hogy az üzemanyagszint rohamosan csökken, de Gus csak nem mondott semmit. Végül, amikor 400 literre apadt, megszólaltam: „Hé, ember, 400 literen az üzemanyag.” Nem kaptam választ. Így párszor erőteljesen megrángattam a botkormányt balról-jobbra, ettől a gép egyik oldaláról a másikra fordult. Ez ébresztette fel Gust. Ugyanis elaludt.
„Hol vagyunk?” – kérdezte.
„Azt hiszem, hogy a bázis felé tartunk, de nem vagyok benne biztos. 400 literen az üzemanyag” – feleltem.
Gus higgadtan csak ennyit mondott: „Átvettem.”

Gus a rádiót a megfelelő frekvenciára állította, majd azt mondta: „Patt Tower, itt a Drumhead 5.” Ez volt Gus hívójele Wright Pattersonban. „Készen állunk a landolásra.”
A toronyból ezt felelték: „Sehol nem látunk téged.”
„Nemsokára fogtok” – felelte Gus. Ekkor még több mint 10 és fél ezer méter magasan voltunk.

Meredek zuhanórepülésbe kezdtünk, majd normál leszállópályára álltunk, és kisvártatva tökéletesen landoltunk, annyi üzemanyaggal, ami épp arra volt elég, hogy a gép visszaguruljon a helyére.

Visszagondolva persze tudom, mekkora veszélyben voltam, de akkor nem aggódtam: maximálisan megbíztam Gus képességeiben – ezt ő váltotta ki belőlem. Pilótaként nagyon jól időzített, minden körülmények között pontosan tudta, mit kell tennie, és azt is, hogyan hajtsa végre a manővert."

Sam tagja volt annak a bizottságnak, ami kivizsgálta Gus balesetét, erről korábban írtunk. Emllékeztetőül annyit, hogy a Liberty Bell 7 útján minden simán ment egészen a vízreszállásig. Ekkor - a mai napig ismeretlen okból - aktiválódtak a kabin ajtópántjait leválasztó robbanótöltetek; a detonátorról egészen a balesetig úgy hitték, hogy azt csak az űrhajós hozhatja szántszándékkal működésbe. Ajtó híján a víz akadálytalanul ömlött be a kabinba, amiből Grissom gyorsan kimenekült, igaz, később kis híján belefulladt a tengerbe. A nagy kapkodásban ugyanis nyitva felejtett szkafanderén egy szelepet: ezen keresztül szökött a levegő az űrruhából - mindeddig ez a levegő tartotta a felszínen az űrhajóst. Gus majdnem vízbe fulladt. Szerencsére őt még idejében kimentették, a kabin azonban az Atlanti-óceán fenekére merült.

Sam a történtek kivizsgálásáról ezt írta: „Gus mindvégig kitartott amellett, hogy nem ő hozta működésbe az ajtót lerobbantó detonátort. Egy belső vizsgálatra került sor, ami megállapította, hogy az ajtó valóban magától robbant le. A detonátor aktiválásához ugyanis nagyon erős ütésre volt szükség - megelőzendő, hogy véletlenül működésbe lépjen. Aki már robbantott le ilyen ajtót, az tudja, hogy az ütés nyoma megmarad a kéz hátoldalán – Gusnak nem volt semmi ilyen sérülés a kezén, miután kimentették a vízből. (…) Három vagy négy különböző lehetőséget találtunk arra, az ajtó miként robbanhatott le magától. Jól ismertem Gust, és biztos voltam benne, hogy megmondaná nekem, ha az ajtót manuálisan robbantotta volna le.”

Háztáji Puli

A privát űrkutatás jövőjéről szóló, angol nyelvű konferenciára kerül sor az Ybl-palotában június 27-én. Űrturizmus, kereskedelmi célú holdkurkászás, a Mars gyarmatosítása: mi igaz a hírekből, és mi nem? Tudd meg a válaszokat a Common Sense Society rendezvényén, ahol a többi között jelen lesz Gschwindt András is, aki az űrben remekelő, és még mindig kiváló kondiban lévő MaSat tervezőcsoportjának a vezetője. Természetesen, ott leszünk mi is, csapatunkat Dr. Pacher Tibor főpuli képviseli majd. A rendezvényen részt vesz Molnár László házi csillagászunk is - az ő nevéhez fűződik a Knights of Cydonia Region nevű magas színvonalú blog is. A "pódiumdiszkusszió" nyilvános, kérdezni szinte kötelező. Épp ezért gyertek el minél többen!

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, a hétvégén átléptük az ötezres határt, amit egyik csapattagunk "lencsevégre" is kapott.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!