Mercury-hétfőket, Gemini-szerdákat és Apollo-péntekeket tartunk. Ha tehát hétfő, akkor Mercury. Most a "We Seven" (Mi, heten) c. könyv bevezetőjéből fordítunk pár részletet magyarra, amiből kiderül, hogyan választotta ki a NASA az első asztronautákat. Íme:

"A NASA összeállított egy követelményrendszert, amelynek az asztronautáknak meg kellett felelniük:
Legyenek kifogástalan fizikai állapotú fiatalok, akik már elég érett gondolkodásúak. A határt negyven évnél húzták meg. A NASA-nál ugyanis úgy gondolták, hogy az ennél idősebbeket csak egy-két űrutazáson lehetne bevetni, hiába rendelkeznek a szükséges tudással: amire ugyanis teljesen felkészülnek, épp elérnék azt a kort, amikor hosszútávon már csak korlátozottan lehet rájuk pilótaként számítani. (Azóta az Asztronauták korhatárát leszállították 35 évre.)

Az asztronauták ne legyenek magasabbak 180 centiméternél. Ennek az önkényes megkötésnek gyakorlati oka volt, még akkor is, ha ezzel számos 180 centi fölötti jelölt esett ki csalódottan a mezőnyből – hiába feleltek meg minden más szempontból a követelményeknek. A kabint ugyanis ekkor már javában tervezték: ennek méreteit a kapszulát űrbe juttató, és rendelkezésre álló hordozórakéták – a Redstone és az Atlas – paraméterei határozták meg. A kabin egészen pontosan 188 centi széles volt az alapjainál; a 180 centinél magasabbak képtelenek lettek volna belepréselni magukat, pláne miután felvették a méretes szkafandert, a sisakot és a túlnyomásos csizmákat.

A súlyhatár minden asztronauta esetében 82 kiló volt. Ennek két oka volt. Egyrészt a tömeg kritikus tényező a hasznos teher szempontjából. A hordozórakétáknak véges tolóerejük volt, és minden többletkilóval kevesebb hely maradt a műszerek számára - ezek az űrhajósok életben tartásához és biztonságos hazaszállításához kellettek. Másrészt, ennél is fontosabb volt az egészségügyi kockázat: aki túlsúlyos, olyan sajátságokkal – például a keringés – vág neki a projektnek, ami hátrányára válik akkor, amikor az űrrepülés során fellépő fizikai behatásokkal kell megbirkóznia – ilyen a súlytalanságban eltöltött huzamosabb idő, vagy a hirtelen és nagymértékű hőmérséklet-ingadozás.

A NASA azt is megkövetelte, hogy a jelölteknek mérnöki diplomájuk, vagy azzal egyenértékű képesítésük legyen. Ennek oka a projekt alapfilozófiájára vezethető vissza. Mivel a Mercury-t az alapoktól kellett összerakni, már a kezdetektől szükségük volt a gyakorlatias mérnöki tudásra. Az asztronautáktól elvárták, hogy az apró részletekig ássanak le a dolgok mélyére, és javaslataikkal segítség az űrhajó berendezéseit tervező és építő mérnökök munkáját.
 
Ezen felül a NASA rögtön a gyakorló katonai berepülő pilótákra korlátozta a keresést. Hiszen csak ők kaptak olyan kiképzést, ami olyan bonyolult és gyorsan repülő szerkezet irányításához is szükséges, mint például egy űrhajó. Bennük már kialakult az a csalhatatlan ösztön, aminek segítségével nagy magasságon és nagy sebesség mellett nyugodt, magabiztos döntéseket tudtak hozni a másodperc törtrésze alatt. Ők voltak azok, akik a nemzet leggyorsabb és legtutibb katonai repülőgépeinek kipróbálásában közreműködtek. A létező legmegfelelőbb emberek felkutatásáról volt tehát szó.
 
 „Tulajdonképpen egy csapat hétköznapi Supermant keresünk” – mondta a Légierő egyik tábornoka, miután leszögezte, hogy állítása csak részben tekintendő poénnak.

A személyügyi kartonok átlapozása nyomán 508 ifjú berepülő pilóta felelt meg az alapkövetelményeknek – legalábbis papíron. Majd feletteseik javaslatainak figyelembe vételével ezt a listát 110 pilótára szűkítették; a parancsnokok tudták ugyanis, miként dolgoznak a jelöltek a mindennapokban.

Ezt később az oktatótisztek értékelése nyomán 69-re faragták – ők tanították ugyanis a repülést, ők ismerték első kézből idegállapotukat és reflexeiket. Azokat, akik a szűrést követően a listán maradtak, Washingtonba hívták egy interjúsorozatra, amit a NASA képviselői tartottak. Itt tájékoztatták őket arról, miről is szól a Mercury Project, és megkérdezték tőlük: érdekli-e őket az, hogy bekerüljenek a csapatba. Ebben a körben 37-en kiestek - legtöbbjük egyszerűen nem akart ilyen radikális váltást a karrierjében. Harmincketten vállalkoztak arra, hogy részt vegyenek a kimerítő orvosi és pszichológiai vizsgálatokon. (…) Másik 14 pilóta ekkor esett ki. Ezzel 18-an maradtak függőben.

A NASA végül döntött, és 1959. április 9-én délután kettőkor a hét kiválasztott férfi egy színpadra vonult Washingtonban, ahol sajtótájékoztató keretében mutatták be őket a nyilvánosságnak. A jelenlévő riporterek kérdéseket tehettek fel, és amikor egyikük azt kérte, hogy jelentkezzenek azok, akik késznek érzik magukat egy űrutazásra, mind a heten magasba emelték a kezüket." (Folyt.köv.)

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája pályája elején még reménytelen közelharcot vívott a drótsorompóval, újoncként ő is az "alja" munkákat kapta meg a Légierőnél. A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják, aki több könyvet is írt. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ahogy ez más szakmák esetében is szokás, a tesztpilóta nem egyből a szamárlétra csúcsán találja magát, van ugyanis egy gyakornoki rendszer – legalábbis az Edwardson volt ilyen – ami segít az újoncnak beletanulni a dolgok menetébe. Az „új fiú” a Repüléstesztelésnél például könnyen azon kapja magát, hogy a legutálatosabb melók jutnak neki osztályrészül, ezek közül is toronymagasan kiemelkedik a „drótsorompó”.

Ez egy olyan szerkezet, ami gyorsan fékezi le a gépeket, és ideális esetben nem teszi őket tönkre. Ez a repülők utolsó esélye: arra tervezték, hogy elkapja a száguldó gépet a kifutópálya legvégén, közvetlenül azelőtt, hogy a pálya környékén lévő fákba, vagy házakba csapódna. A drótsorompó általában egyetlen vastag kábelből áll, amit a kifutó teljes szélességében kifeszítenek. Ez elkapja a gép orrfutóját, vagy beleakad a farokhorogba, amit a pilóta akkor enged le, ha rájön, hogy benézte a pálya valódi hosszát. Amikor a gépet megfogja a kábel, hatalmas mozgási energiát kell elnyelni pár másodperc alatt, mialatt a szörny ultragyorsan megáll. Ezt az óriási energiát számos módszerrel próbálták már mérsékelni: volt, amikor nehéz láncokat húzott a földön, máskor egy zárt rendszerű, vízzel töltött csatornában vonszolt egy gömböt, de próbálták már hidraulikusan működésbe hozott repülőgép-fékekkel is lassítani a gépeket.

Minden új ötletet tesztelni kell különböző tömegű, sebességű és típusú gépek esetében. Ez mind Edwardson történik. Az öreg koponyáknak megvan az a zavaró képességük, hogy megérzik, mikor lesz a drótsorompót tesztelő mérnököknek egy pilótára szükségük. Amikor aztán megcsörren a telefon a Légiirányításnál, rendre „favágásra”, papírmunkára, és a hirtelen sürgetővé váló jelentésekre hivatkozva egytől-egyig kámforrá válnak – a végeredmény pedig mindig az, hogy az új fiút áldozzák fel a drótsorompó falánk istenének.

A kijelölt helyre érve egy elhagyatott kifutópálya nyújtózkodik a kiszáradt tómeder széléig, a friss húst pedig gyorsan becsatolják egy özönvíz előtti, elképzelhetetlenül romos gépbe - lehetőleg egy olyan típusba, amit a Dél-Amerikai légierőnél is már régesrég leselejteztek. A pókhálók és madárfészkek között megmutatják neki az egyetlen új műszert a pilótafülkében – ez egy levegősebesség mérő, ami főszerepet játszik a mozgási energia mértékének meghatározásánál (0,5 szorozva a tömeg szorozva a sebesség négyzetével), amit a mérnök kér az adott tesztre.
A mérnök nézegeti a logarlécet, a diagramjait, kikéri számítógépe és csillagjósa tanácsát, majd túlkiabálja a hajtómű süvítését, amit az izzadó pilótának valami csoda folytán sikerült végre életre kelteni egy undorodó műszerész lakonikus tanácsait követve - utóbbi már eleve személyes sértésnek vette, hogy ehhez a félkegyelműhöz küldték ki.
„Maga… ö…ö… bizonyos Collins? OK, Collins 82 csomó kellene ezúttal, nem több Collins.”
A névnek csak a baleseti bejelentő kitöltése miatt van jelentősége.

Collins ezután a drótsorompótól tisztes távolban felsorakozik, felméri az ellenfelet, ahogy egy novicero veszi szemügyre élete első dagadt bikáját Pamplonában. Csak hát ebben az esetben ő játssza a bika szerepét, ő hergeli fel magát, és rohan neki a monstrummal a kifutópálya végén álldogáló művészi alkotásnak. Tekintetét ráragasztja, de a közönségből senki nem tapsol, amikor felpörgeti a fáradt hajtóművet, kiengedi a fékeket, és becélozza a drótkötél közepét. 82 csomó, most majd megmutatja… hetven, hetvenöt, hoppsz… nyolcvanöt … hoppá … kilencven… fékezd le… pontban nyolcvankettő … a fenébe… hetvennyolc. Majd tompa huppanás!

A szeme sarkából látja, hogy az ütést a drótkábel okozta, amikor átugrottak rajta a repülő kerekei. Visszarántja a gázkart üresbe, felveszi a védekező pózt – felkészül a következő pillanatban várható óriási lassulásra. De semmi ilyesmi nem történik. Ekkorra a gép már elérte a kifutó végét, sőt, el is hagyta, és most óriási porfelhőt kavarva fut tovább a kiszáradt tómederben. Végül lelassul annyira, hogy megforduljon, és megindul visszafelé.
Valaki füstnek nézhette a port, és értesítette a tűzoltóságot: fényes vörös teherautók érkeznek villogó vörös lámpáikkal oda, ahol a gép megállt, és ahol addigra már egy kész fogadóbizottság verődött össze. A szaki begyakorolt csodálkozással megvizsgálja az ütött-kopott gépet, mintha még soha nem látott volna ehhez hasonlót korábban. A tesztet vezető mérnök elmerül a számításaiban. „Nyolcvankét csomó, Collins. Nyolcvankettővel ment a kábeleknél?” Collins bevallja az extra ötöt, a mérnök a botrányos számot az utókor számára sok morgás és fortyogás közepette rögzíti, majd bevágja magát egy pickupba, és ezzel elhajt. A Tűzoltóság kollektíven távozik (kávészünet?), a pilóta pedig leverten visszamegy az Irányításhoz. Főnöke épp csak felnéz a pedáns asztal mögül: „Elmulasztotta kiengedni a horgot, Collins, átütemeztük a tesztet reggelre”. Ezután Collins soha többé nem felejti el kiengedni a horgot." [Az előző rész elolvasásához kattints ide!]

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Berepülő pilótából. Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája szépen elmondja, mit is jelent ez. A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják, aki több könyvet is írt. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

""Tervezi, koordinálja és végrehajtja a repülési teszteket a kísérleti célú és a sorozatgyártásra szánt repülőgépeken. Az eredményeket kiértékeli és jelentést tesz a gépek repülési tulajdonságairól, teljesítményükről, stabilitásukról és katonai célú alkalmazhatóságukról. Értékeli a gépre szerelt alkatrészeket és berendezéseket javíthatóságük, működésük, megfelelőségük szerint, és erről jelentést készít.
Támogatja a tesztrepüléseket, és gépéből megfigyeléseket végez a tesztelt típusokkal kapcsolatban, ahogy azt a katonai és beszállítói repülési tesztelést szabályzó program előírja. Képviseli a Légierő Repüléstesztelési Központját a számára kijelölt tesztrepüléssel összefüggő konferenciákon és megbeszéléseken."
Egy tesztpilóta kötelességei, a Légierő Szabályzatából, 1962

A fentieket ki lehet egészíteni azzal, hogy a berepülő pilótáknak jelentékeny skizofréniára való hajlammal is kell rendelkezniük: nem csak arra kell gondolniuk egy új repülőgép tesztelésekor, hogy mennyi nehézséget okozott számukra a vezetése, hanem azt is fejben kell tartani, milyen lesz majd a gépet egy átlagos pilótának vezetni. Olyannak, aki mindenféle speciális tréning és gyakorlat híján van. Ha valami nincs teljesen rendben, mit lehet tenni? Egyrészt, valószínűleg semmit. Másrészt, talán jobb lenne, ha a gépet ilyenkor visszavinnék a gyárba, hogy aztán drága és időigényes módosításokat eszközöljenek rajta. De lehet, hogy egy szívhez szóló figyelmeztetés is megteszi.

Minden új géphez adnak egy könyvet, egy vaskos könyvet: ez a Pilóták Kézikönyve, egyfajta Biblia, ami zsúfolásig tele van tömören megfogalmazott figyelmeztetésekkel minden lehetséges mulasztást illetően. Ezeket súlyosságuk szerint kategorizálják, és kis dobozokba rakják, hogy kibökjék az olvasó szemét.

Vigyázat – Olyan használatbeli eljárások, teendők, stb., amelyek be nem tartása személyi sérüléssel vagy halállal jár

Figyelmeztetés – Olyan használatbeli eljárások, teendők, stb., amik figyelmen kívül hagyása a berendezés károsodását vagy megsemmisülését okozza

Megjegyzés – Olyan használati eljárás, feltétel, stb., amit fontos tudni

Mikor hagyjunk valamit figyelmen kívül, mikor figyelmeztessünk, és mikor küldjük vissza a gépet javításra? Ezek a legfontosabb döntések, amit egy tesztpilótának meg kell hoznia. Általában véve a tesztpilóta a pilóta érdekét képviseli a projektmenedzser értékes időbeosztásával szemben. „Harry, nem érdekel, hogy eddig történt-e baleset, vagy sem. A fülkeajtót leválasztó kar túlzottan kilóg, és beleakad valakinek a ruhája, ha mondjuk túl gyorsan nyúl a TACAN csatornaválasztóhoz. Legyünk óvatosak? Igen, rohadtul: mivel óvatosak vagyunk, ezért nem történt még egyszer sem malőr, de mi van akkor, ha egy nyomorult hadnagyocska rossz időjárásban, éjszaka és első alkalommal repül majd ezen a gépen, amikor amúgy is remeg az idegtől? Írjunk neki figyelmeztetést? Mégis mi legyen rajta? Az, hogy „Óvakodj ettől a kartól”, vagy inkább az, hogy „ne legyél ideges, ha éjjel rossz időben kell repülnöd”? Ne hülyéskedj már, Harry. Amúgy is annyi figyelmeztetést írtunk, ami kitenne egy komplett Bronx telefonkönyvet. Nem, ezt az egyet meg kell javítani.”

És ez így ment; nem rossz alap volt ez olyannak, akinek későbbi munkája során lehetősége lesz arra, hogy merő véletlenségből akár holdkörüli pályán kinyissa az űrhajó ajtaját. Valójában számomra az a csodálatos, a hihetetlen, a fantasztikus (elnézést az asztronauta zsargonért) tény, hogy olyan kevés emberi hiba történt a Gemini- és az Apollo-küldetések alkalmával. A hibázásra gyakorlatilag korlátlan lehetőség kínálkozik, és csak a "Tökéletes" tervezés képes elvben gikszermentes működést eredményezni egy olyan bonyolult gép esetében, amilyen az Apollo parancsnoki modulja is volt. Ahogy később látni fogjuk, az asztronautákat úgy szerződtették, hogy részt vehessenek a Gemini és az Apollo tervezési munkálataiban. Szerintem ez volt egyike a NASA legbölcsebb döntéseinek.

Egy tesztpilótának objektívnek kell lennie – ez senki másra nem igaz ennyire. Egy repülőszázad pilótája például nyugodtan szerelmes lehet a gépébe: csak ezt az egy típust repüli, és pont olyannak szereti, amilyen az a tervezés eredményeként lett. A gép már végleges, és soha többé senki nem változtat már rajta semmit. Így marad.
Persze, lehajthatja a napellenzőt, és sok mindent átállíthat, hogy jobban érezze magát a gépben, sőt, még akár vallásos hevülettel is beszélhet róla. Megvetéssel vagy sajnálkozással is beszélhet a szomszédos század mosatlan gépeiről, ahol mondjuk nem tartják ennyire becsben az adott típust.

A tesztpilóta azonban nem eshet ebbe a csapdába. Csak azért, mert mondjuk éveket töltött a Convair gépeinek tesztelésével, még egyáltalán nem biztos, hogy a Lockheed gépei rosszabbak. Meg kell tanulnia, hogy a Convair könnyű irányíthatósága nagyon jól jön akkor, ha egy olyan elfogó vadászgépről van szó, amit arra terveztek, hogy minden időjárásban megállja a helyét, és nagy magasságon vetik be. Ezzel szemben a Lockheed kezelőszervei keményebbek, több erőt kell kifejtenie a pilótának repülés közben. Emiatt sokkal praktikusabb földközelben.

A tesztpilótának ezért alaposan mérlegelnie kell, hogy egy-egy új gépet hogyan lenne célszerű használni, és eszerint ítéli meg a gépet. Lindbergh Spirit of St. Louis-a például hossztengelye mentén instabil volt, amit általában kifogásolhatónak tartanánk. Mindazonáltal Lindbergh ezt egyáltalán nem bánta, mivel a magasságszabályzó kar állandó figyelmet követelt, és segített ébren maradnia az Atlanti-óceán fölött eltöltött magányos órák alatt." (Folyt.köv.)

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az Apollo 11 megvan, ugye? A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják.

Collins két társával ellentétben sosem lépett a Holdra, de ott volt tőle nem messze: ő volt az Apollo 11 parancsnoki moduljának pilótája. Ez praktikusan azt jelentette, hogy amíg Armstrong és Aldrin az Eagle nevű holdkomppal leszálltak a Holdra, ő egymagában keringett az égitest körül Columbia nevű űrhajójában. És rettegett.
Collins leginkább társai elvesztésétől félt. Ha bármi történt volna velük, egyedül csak Michael térhetett volna vissza a Földre. És erre elég nagy esély volt.

Akkortájt a programban részt vevők közül sokan rettegtek attól, hogy a küldetés tragédiába torkollik – bár mindannyian elég jól leplezték aggodalmukat. Armstrong 50-50 százalékra saccolta, hogy visszajutnak-e a Földre.
Ezzel persze nem csak az asztronauták voltak így. Richard Nixon gyászbeszéde például már ott volt a fiókban arra az esetre, ha az Eagle hajtóművei bedobnák a törülközőt: „A sors úgy rendelte, hogy ezek a férfiak, akik a béke és a felfedezés szándékával szálltak a Holdra, örökre a Holdon maradjanak. Neil Armstrong és Edwin Aldrin – mindketten bátor férfiak, akik tudják, hogy nincs remény a megmentésükre. De azt is tudják, hogy áldozatuk egyben reményt jelent az egész emberiség számára.”

Képzeljünk el egy tankot, a holdkomp sem sokkal volt sikkesebb megjelenésű annál. Ráadásul velencei stílusú tankot kell elképzelni, ugyanis lánctalpak helyett cölöpökön állt: rendszertanileg a négylábúak családjába tartozott. Megérkezett tehát a Holdra. A két űrhajós kikászálódott belőle, majd visszakúszott. A felszállást úgy kell elképzelni, mintha a lövegtornyot egy az egyben kilőnénk a tankból: az alja a Holdon marad, a lövegtorony pedig felfelé repül, hogy aztán összekapcsolódjon a Hold körül keringő parancsnoki modullal, amiben ugyebár Collins kucorgott. A lövegtorony a felszállóegység – hajtóművének mintegy hét percen át kellett üzemelni. Nem lehetett tudni, hogy képes lesz-e erre holdi körülmények között. Már ha egyáltalán beindul.

A felszállóegység előzetes megítélése finoman szólva is aggályos volt. Armstrongék Collinsék előtt sosem próbálták ki, hogy a Hold felszínéről indítva vajon működik-e, és számos asztronautának komoly kétségei voltak a megbízhatóságát illetően. Ha a hajtóművét nem sikerült volna beindítani, Armstrong és Aldrin örökre a Holdon reked – előbb-utóbb meghaltak volna, amikor kifogynak az oxigénből.
A másik lehetőség az volt, hogy a hétperces üzem közben cvikli üt be a felszállóegység hajtóművében, amitől az leáll. Ez esetben a két űrhajós vagy becsapódott volna a Hold felszínébe, vagy – ha később áll le a hajtómű – alacsony Hold körüli pályára álltak volna, túl a Columbia hatósugarán. A végkimenetel szempontjából ez sem kecsegtetett jobb végkifejlettel: ugyanúgy elfogyott volna az oxigénjük, majd egy idő után becsapódtak volna a Holdba.

Július 20-án, három napos utazást követően Armstrong és Aldrin bekászálódott az Eagle-be, és megindult a Holdra. „Azért majd beszéljetek hozzám, fiúk” - rádiózta Collins a párosnak, ahogy azok a holdkomppal távolodtak az űrhajótól.
Percekkel később a Columbia eltűnt a Hold mögött, és Collins ezzel a történelem legtávolabbra jutó magányos utazójává vált: az emberiségtől mintegy 400 ezer kilométernyi világűr és a Hold választotta el, utóbbi árnyékában a rádiókapcsolat is megszakadt a repülésirányítással is. Nem sokkal Collins hazatérése után Charles Lindbergh ezt írta Collinsnak : „megtapasztaltad azt a magányt, amit ember még nem tapasztalt soha.”
Collins űrhajójában ült a csöndben és jegyzetelt: „úgy izzadt, mint egy ideges menyasszony”, miközben arra várt, hogy végre halljon valamit az Eagle-ről.

„Az elmúlt hat hónapban az volt a titkos félelmem, hogy magukra kell hagynom őket a Holdon, és utána egyedül kell visszatérnem a Földre. (…) Ha nem sikerül felszállniuk a Holdról, vagy visszazuhannak, nem leszek öngyilkos. Hazajövök, de örök életemre együtt kell élnem ezzel.”

Ezután Armstrong és Aldrin nekilátott a felszállás előkészítének. Armstong megnyomta a hajtóművek gyújtógombját, és az Eagle tökéletesen felemelkedett a Hold felszínéről a tűkön ülő Collins felé. Legrosszabb félelme nem valósult meg, és biztonságban visszatért a Földre Armstrong és Aldrin társaságában.

Collins a Hold árnyékát követően Armstrong és Aldrin árnyékában került. Szerencsére több könyvet is írt, ezek egyikéből fordítunk le pár részletet pénteki és szombati posztjainkban.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Nem csak következtetni lehet arra, hogy Kína űrprogramja a Hold felé tendál, tudják ezt ők maguk is. Kína sajátos módon emlékezett meg Kennedy elnök holdraszállást ígérő beszédének ötvenedik évfordulójáról. 2011-ben ők is bejelentették, hogy még az évtized vége előtt Holdra szállnak. Egészen pontosan 2020-ig. Az amerikaiaknak is pont ennyi idejük állt rendelkezésre a hatvanas években, igaz, ők még ekkor abban sem lehettek biztosak, hogy a Holdra le lehet-e szállni egyáltalán, illetve, hogy nem nyeli el a holdpor egy az egyben az egész hóbelevancot. A Kínaiak tehát jobb helyzetben vannak, ahogy erről korábbi posztunkban is elmélkedtünk már.

A bejelentés egy évvel azután történt, hogy Obama visszafaragta a NASA költségvetését, és kihúzta az újbóli holdraszállást a tervek közül. Elképzelhető, hogy rövidesen visszakerül, mivel úgy hírlik, hogy a Hold gyarmatosítása is a kínai célok között szerepelhet.

A "vörösre mázolt" Hold lehetősége egészen biztosan nem nyerné meg az amerikaiak többségének tetszését, az elnökválasztási kampányból már rég kiesett Newt Gingrich idei nagy pechje, hogy ötletére még nem volt fogékony a közvélemény. A következő választásokon azonban egy holdbázissal – ezt akarta ugyanis Gingrich – akár még választást is lehetne nyerni. Pláne, ha akkor a kínaiak már a Hold körül legyeskednek majd.

A kínaiak holdbázist szeretnének létrehozni, az angolszász sajtó pedig már most spekulál. 1967. januárjában hirdették ki a Világűr egyezményt, amit az űrkutatásban potens országok egytől-egyik aláírták, sőt, ratifikálták is. A dátum nem véletlen: az egyezmény két és fél évvel az amerikai holdraszállás előtt jött létre az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között ekkor - pláne korábban - nem lehetett megjósolni, hogy kik lépnek elsőként a szomszédos égitestre. Mivel az USA és a Szovjetunió nagyon sokáig fej fej mellett haladt az űrversenyben, mindkét nagyhatalom érdekében állt minden olyan szerződés megkötése, ami a másik felet korlátozhatta.

Az egyeztmény alapvetően a tömegpusztító fegyverek világűrbe telepítését tiltja, és emellett leszögezi, hogy az űr „szabadon kutatható mindenki által, és nem vonható egyetlen állam szuverenitása alá sem”. Ezt az egyezményt azóta már Kína is aláírta. Azonban nincs olyan egyezmény, amit ne lehetne felmondani.

A szuverenitás kérdését a nemzetközi jog általában a lakosok belátására bízza. Mivel mindezidáig még senki nem létesített állandó holdbázist, holdpopulációról sem igazán lehetett beszélni. A kínai ötlet megvalósulása esetén ez a helyzet alapjaiban változna meg. A Holdon tartósan letelepedő kolónia ugyanis simán kinyilváníthatja, hogy az általuk benépesített szimpatikus „földdarabka” lehetne mondjuk kínai territórium. Majd bevezetik a népköztársaságot. A 19. és a 20. században még ennyi sem kellett: számos lakatlan csendes-óceáni szigetecske egy egyszerű zászlófelvonást követően máris az Egyesült Államok tulajdonába került.

Ha a kínaiak annektálják a Holdat, vagy legalábbis egy részét, attól tuti visszhangzik majd a világegyetem hozzánk közelebbi fele. A Hold bekebelezéséről nyilvánosan sosem beszéltek a kínai vezető körök. Ha azonban ez megtörténne, előfordulhatna, hogy egyik ország a másik után kezdene területeket kisajátítani a Holdon - ezzel egyben legitimálva a kínai föld holdszerzést. A 19 század óta először ismét beköszönthet a gyarmatosítás kora.
És, hogy ez miért lenne jó Kínának? Elemzők szerint az ország minden lehetőséget megragad arra, hogy a nemzetközi ügyekbe beavatkozzon, ha csak csöppnyi lehetőséget lát arra, hogy növelje befolyását. Ezzel az üzenettel Kína gyakorlatilag bejelentené nagyhatalommá válását.

A presztizs növelésen kívül persze másra is jó a Hold – például lehet bányászni is rajta, mégpedig a földi körülmények között oly ritkásan előforduló fémfajtákat, épp ezért az állandó holdbázis létrehozása mögött nem csekély gazdasági megfontolás is húzódhat, ráadásul nyolc éven belül minden megvalósíthatónak tűnik.

Ha másért nem, hát azért, mert Japán - Kína fő riválisa - is holdmissziókat dédelget magában: ők azonban inkább robotokkal "rohannák le" égi kísérőnket. Furcsa mód ezt a japánok is pont 2020-ig akarnák összehozni.

Facebook-challenge: Dr. Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Jó úton haladunk, nemrég átléptük az ötezres határt.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!