Minden testnyílásba benéztek a Légierő orvosai, mielőtt a konkurens NASA-hoz engedték volna az asztronautának jelentkező pilótáikat. A többi közt arra is megtanították őket, hogyan kell NASA-kompatibilisen csípőre tenni a kezüket. A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják, aki több könyvet is írt. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Légierőnél valószínűleg jobbnak látták, ha a jelentkezéseket nem postázzák rögvest a NASA részére, hanem előbb még házon belül is megrostálják a népet. Május végén egy interjúra voltam hivatalos Washingtonba, ahol a Légierő személyügyi specialistái vártak. A következő fordulóra már csak azok jöhettek el, akik itt megfeleltek: legközelebb egy párnapos oktatás erejére kellett ismét Washingtonba utazni - ekkor okosítottak ki minket arról, miként gyakorolhatunk kedvező hatást a NASA illetékeseire az odaát ránk váró tesztek és interjúk alkalmával. Mi ezt a kurzust azonnal a „csábítás iskolájának” kereszteltük el, és igazából nem tudtuk eldönteni, hogy megsértődjünk, kételkedjünk, vagy esetleg megszívleljük a tanultakat. Talán a Légierőnél keveselték, hogy az Eredeti Hetek közül csak hárman voltak a Légierő tisztjei.

Akárhogy is állt a dolog, leendő rádióbemondók módjára, hangosan olvastattak fel velünk szövegrészleteket, majd teljesítményünket aprólékosan kielemezte egy neveléstudományból doktorit szerzett férfi.
Beszédeket rögtönöztünk. Elmondták, hogyan beszéljünk, öltözzünk, álljunk, vagy üljünk (természetesen, csakis térdzokniban, nehogy a kivillanó szőrös láb látványát még zaklatásnak vegye valamelyik PhD-s.). Elmondták, hogyan válaszoljunk a kérdésekre (nem túl hosszan, nem túl röviden), hogyan igyunk a fogadásokon (semmi tömény, azt is lassan). Buzdító beszédeket hallgattunk Curtis LeMay és Bernard Schriever tábornokok jóvoltából: előbbi a Légierő személyügyi vezetője volt, utóbbi pedig a kutatásért és fejlesztésért felelős parancsnok. Majdnem olyan jók voltak, mint Roscoe Turner.

A kurzus tetőpontja azonban kétségkívül az a nap volt, amikor megtanultuk, hogyan kell csípőre tenni a kezünket (már senki nem tanul meg semmit otthon?). A hölgyek hüvelykujja előre mutat, az úriembereké hátra! Ha ezt összekevernénk, azzal nem csak esetlenségünket (vagy még annál is rosszabbat) bizonyítanánk: azonnal kiszúrnák a NASA-nál üldögélő vén szivarok, és természetesen rögtön kizárnának minket a jelentkezők közül.
A tanultakat a későbbi években behatóan tanulmányoztam, és bizony láttam igen méretes építőmunkásokat csípőjükön előre fordított hüvelykujjal, ugyanakkor találkoztam olyan finomkodó kisasszonyokkal is, akik hüvelykujja hátrafelé nézett. Életükből szemmel láthatóan kimaradt a csábiskola.

Felvértezve magam azzal a magabiztossággal, amit a fentiek ismerete jelent, készen álltam a következő akadályra, ami ezúttal nagyon is valóságos volt – egy ötnapos egészségügyi vizsgálaton kellett megfelelni a texasi Brooks Légibázis Repülőorvosi Iskolában. Egy évvel korábban már jártam itt: akkor a berepülő pilótákat képző iskola végzős osztályaként „önként vállalkoztunk” arra, hogy kisegítsük az orvostudományt, és hagyjuk, hogy adatokat rögzítsenek egy egész évfolyam makkegészséges emberről.
Így aztán 1962 júliusának elején, második utamon már tudtam, mire számíthatok. Hétfő reggel éhgyomorra megérkezel, majd egy szimpatikus laborasszisztens vesz kezelésbe, aki részben Drakula, részben pedig pióca, és legalább egyliternyi vért vesz le tőled. Ezután kiadós glukózreggeli következik, ami émelyítően édes, majd a délelőtt hátralevő részében meghatározott időközönként újra és újra tűket döfködnek beléd. Mindezt más vizsgálatokkal is színesítik. Délre az orvosok a vércukorszintedből megállapítják, hogy hajlamos vagy-e cukorbetegségre, ezt követően pedig nagyon cudar dolgok következnek. A kellemetlenség, a bizonytalanság és a megaláztatás elegyedik egymással, valahányszor bökdösnek, döfködnek, püfölnek és keresztülszúrnak minket.

Egyetlen testnyílás sem marad érintetlen, semmi nem szent. Egy használtautónak tekintenek, amit egy hosszú túra előtt át kell vizsgálni. Hideg vizet öntenek az egyik füledbe, amitől a szemgolyóid vitustáncba kezdenek, mivel a félkör alakú csatornákból – az egyik hideg, a másik meleg - egymásnak ellentmondó üzenetek érkeznek az agyadba. Ezután a testedre ragasztják az EKG szenzorait, és egy lépegetőgépre parancsolnak: ez kérlelhetetlen tempóban hajt fel egy képzeletbeli hegyen. Ahogy egyre meredekebb lesz, úgy gyorsul a pulzusod, míg végül eléri a percenkénti 180-at. Ekkor kis pihenőt engedélyeznek, és megmérik, mennyi idő alatt lassul vissza a szívverésed. Otthonosan berendezkedsz egy vízszintes asztalon, amihez aztán odaszíjaznak, majd az egészet váratlanul függőlegesbe rántják: ekkor azt mérik, miként reagál a kardiovaszkuláris rendszer a gravitáció irányának hirtelen változására.
Zsákba kell levegőt fújni, olyan gyorsan és mélyen, amennyire csak bírod: ezúttal a vitálkapacitást mérik. A szemnyomást úgy állapítják meg, hogy egy zseniális fémkelyhet nyomnak a szemgolyóidra: a megnőtt nyomás ugyanis a glaukóma előjele lehet. Az ülepedet nem kíméli az „acélangolna”: a fájdalmas és megalázó eljárás során 30 centi mélyen rák vagy bármilyen más betegség jeleit keresik. Látásodat és hallásodat hihetetlen alapossággal tesztelik a világ legkiválóbb specialistái.

Az agykurkászok onnan folytatták, ahol kollégáik abbahagyták. Támadás és hárítás. Tulajdonképpen mit jelent egy tintapaca? Tíz képenként egy rögeszme vajon túl soknak számít? Idén mit mesélek majd nekik arról az üres, szűziesen fehér papírlapról? Tavaly azt mondtam, hogy tizenkilenc, hótorlaszban bujálkodó jegesmedvét látok – az interjút készítő arca befeszült a kártyái iránt tanúsított tisztelet nyilvánvaló hiánya láttán. Akkor azt mondták, ellenséges vagyok.
De idén nem leszek az. Idén ugyanis a Hold az úticélom, ennek érdekében pedig kész vagyok arra, hogy csupa olyasmit lássak a fehér lapon, ami megnyeri a tetszésüket. Talán majd egy nagy fehér holdról beszélek, esetleg Anyám és Apám fényképét látom bele, Apámat mindenesetre Anyámnál kicsivel magasabbnak írom majd le. Nem könnyű az agykurkászok kedvében járni.

A hétvégére elég megviselt lettem, de sejtettem, hogy semmilyen kizáró okot nem találtak nálam. Volt persze egy rakás apróság, ami nem stimmelt; évekkel később jöttem rá, hogy ez teljesen megszokott, és egyáltalán nem probléma, ha mintegy fél tucat tesztben eltérés mutatkozik. De ez már legyen az ő bajuk. Minden zsák megtalálja a foltját, talán most épp rajtam a sor. Ez az egész csöppet sem érdekel attól kezdve, hogy sikerült a teszt."

Az öreg rókák az Edwards Légibázison nem tudtak mit kezdeni az űrhajózással. Michael Collins szerint "ők repülni akartak, és ezzel nem egyenértékű, ha bezárják őket holmi konzervdobozba, amit aztán kilőnek, mint egy ágyúgolyót." A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják, aki több könyvet is írt. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A bibliai hét szűk és hét bő esztendő mintájára a mérleg serpenyője Edwardson is mindkét irányba kileng. Vagy berepülő pilótából van túl sok, vagy munkából túl kevés: a kettő soha nincs egyensúlyban. A Légierőnek elvben folyamatosan kellene foglalkoznia a prototípusok berepülésével, rostálásával és "csiszolásával", hogy a végén csak a legjobb gép kerüljön sorozatgyártásba. Ez azonban a világ McNamara-i miatt nem lehetséges. Jóval azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődött volna az F-111 tesztelése, McNamara már eldöntötte, hogy a gépből sikersztori lesz. Elhatározta, hogy amolyan mindenes gép lesz. Egy autó esetében ez azt jelentené, hogy Apuci munkába járhat vele, Anyuci a zöldségeshez, de a hétvégén betonkeverőként is akarnák használni. Kivéve a májust, amikor a kocsi az Indianapolis 500-as futamra készül.
Szerencsére, a Haditengerészet illetékeseinek volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy elutasítsák McNamara szívélyes ajánlatát, holott ő volt a főnökük. Ettől függetlenül 1961-ben a Légierő Repüléstesztelő Központja a csodálatos F-111 fogadására készült, a korábbi programokat pedig sorra állították le: nehéz volt munkát találni. A hét szűk esztendő elkezdődött.

Mindehhez még az is hozzájárult, hogy Edwardsnak első alkalommal kihívója akadt – ez pedig a NASA volt a maga ambíciózus űrkutatási költségvetésével és távoli terveivel: az évtized vége előtt embert juttat a Holdra. Ráadásul, a pletykák szerint ismét asztronautákat kerestek. Természetesen 1959-ben kiválasztottak hetet – az eredeti Hetet, akik közül mindenki korábban katonai berepülő pilóta volt.
Ezek az emberek minden korábbinál nagyobb nyilvánosság kaptak, többet annál, amit bármilyen pilóta, mérnök, tudós vagy bolond kapott az írott történelem során. És mindenhol jó volt a visszhangjuk. A felhajtás végére gyakorlatilag vadnyugati hős lett belőlük, akik acélos eltökéltséggel, darabos humorérzékkel, és összehúzott szemmel várnak az odafenn rájuk leselkedő rettenetes veszélyre – bármi legyen is az.

A nyilvánosság azt is megtudhatta, hogy egyikük sem volt zakkant: a közvélemény színes beszámolókban értesült a pszichiáterekkel folytatott szeánszaikról, illetve azokról a képességeikről, amik révén megbírkóznak a hideg sötétkamrával, de ha kell, akkor a kemence perzselő melege sem lehet akadály. Mindenre kiterjedő biztonsági és erkölcsi átvilágításnak is alávetették őket - ezeket „háttér vizsgálatoknak” hívták: ennek során az összes csontváz kidőlt a szekrényből, bár én azért emlékszem Al Shepard kaján félmosolyára pár évvel később: „Még mindig vannak titkaim.” Ők voltak a krém, és az egész nemzet szerette őket.

Az Edwards-i öreg rókák kivételével: közöttük volt olyan, akinek az szúrta a szemét, hogy nem őt választották ki (túl öreg volt, túl magas volt, nem volt diplomája, vagy csak egyszerűen nem kellett.) Mások viszont teljesen tudatosan úgy kerülték a válogatást, mint a leprást szokás. Visszatekintve már nem tudnám megmondani, hogy ezzel korlátoltságukról vagy épp ellenkezőleg: jó ítélőképességükről tettek-e tanúbizonyságot. Mindenesetre hozzáállásuk jól tükrözte a kor és az Edwards uralkodó hangulatát. Ők repülni akartak, és ezzel nem egyenértékű, ha bezárják őket holmi konzervdobozba, amit aztán kilőnek, mint egy ágyúgolyót. Ők valamennyien szakemberek voltak, művészek, ők voltak Jonathan Livingston sirálya – a gépet irányításuk alatt tartva repültek. Nap mint nap ezt tették, a legkülönfélébb gépekben, amikkel a legkülönfélébb dolgokat kellett tesztelni, de repültek. A Mercury Projektben másfelől viszont csak utasok lennének, és ez igaz is lett volna akkor, ha mindössze egyetlen küldetésben, Al Shepard 15 perces fel-le liftezésében kimerült volna az egész űrprogram: utas volt, egy ember, egy beszélő majom.

Az Edwardsnál az öreg rókák elutasítóan ingatták fejüket: minek ez a felhajtás? Az X-15-ös vezetéséhez képest egy űrhajóban negyedannyi szakértelemre, fortélyra, vagy repülési technikára van csak szükség, mégis megőrült a Hét űrhajósért a közvélemény. A Life magazin nem győzte őket pénzzel pumpálni, hátha elmondanak egy-egy újabb „személyes történetet” a kíváncsi nemzet számára. Bezzeg ha Bob White-t, az X-15 pilótáját valami hasonlóval kínálták volna meg, a Légierő rövid úton elutasította volna.
Tulajdonképpen kik voltak ők valójában? A jó öreg Deke Slaytonnak például tutira elment az esze, amikor a vadászgépek teszteléséről arra vállalkozott, hogy egy bádogdobozba zárva fellőjék.

Az újoncok eközben csendben figyeltek, mivel nem tettek le annyit az asztalra, hogy ehhez hasonló szemtelen megjegyzésekre ragadtassák el magukat. Ami engem illet, nekem egészen biztosan nem volt gyerekkori álmom, hogy elrepüljek a Holdig, vagy akár máshova, de a Kennedy elnök által felkarolt gondolat fenemód vonzó és nagyszabású volt. John Glenn fantasztikus repülése győzött meg, amikor 1962 február 20-án a Friendship 7 fedélzetén háromszor megkerülte a Földet. Képzeld csak el, hogy a bolygót 90 percenként megkerülöd, messze magasan a felhők és turbulenciák fölött! Kennedy holdja így már kicsit közelebbinek tűnt, és az öreg rókák Edwardson mintha már nem is annyira zárkóztak volna el attól, hogy versenybe szálljanak érte. Persze, voltak érdekes kalandjaim az F-100, F-102 és az F-104 vadászgépekkel, ennek ellenére kapva kaptam az alkalmon, amikor 1962 áprilisában a NASA bejelentette, hogy a Halhatatlan Heteket újabb asztronautákkal egészítené ki.

A NASA velős bejelentése abból a szempontból bíztató volt, hogy annyi kiderült belőle: az űrügynökség továbbra is ragaszkodik a berepülő pilótákhoz. Ez meglehetősen leszűkítette a mezőnyt, mivel nem voltunk sokan, habár a NASA ezúttal a polgári és a katonai pilóták részére is lehetővé tette a jelentkezést. Elvárás volt a mérnöki tudományok, illetve a természettudományok területén szerzett diploma, a jelöltek nem lehettek 182 centinél magasabbak, és nem tölthették be 35. életévüket. Úgy tudtuk, hogy 5-10 embert választanak ki végül, a jelentkezési határidő június elseje volt. Jelentkezési lapom mindenesetre még azelőtt beérkezett hozzájuk, hogy a tinta megszáradt volna a NASA hirdetményén."

A budapesti Városmajori Gimnázium diákjai készítettek Magyarországon elsőként műholdas fényképeket a Hold felszínéről, illetve ők tanulmányozták behatóan holdjárónk potenciális leszállóhelyeit. Persze, nem arról van szó, hogy a menzáról sikerült Holdkörüli pályára állítani egy műholdat: a Puli csapat ismeretterjesztő szakkörének résztvevői Rapai Tibor vezetésével a NASA két műholdjára „csatlakoztak rá”.

Ebb és Flow - eleve diákok nevezték el azt a két mosógép nagyságú műholdat, ami a Hold körül poláris pályán, északról déli irányba kering, miközben a szomszédos égitest komótosan elfordul alatta. A NASA két ikerműholdja tavaly szeptemberben startolt, célja, hogy feltérképezze a Hold gravitációs terét és belső szerkezetét.
Házi csillagászunk például ebben a cikkében így hozza a témát egy bölcsész felfogóképességének közelébe: "A GRAIL a Föld gravitációs „egyenetlenségeit” vizsgáló GRACE által már kipróbált elvet követi, vagyis a két űrszonda az egymás közti távolságot méri nagy pontossággal. Ha ugyanis egy tömegkoncentráció felett haladnak el, előbb a páros vezető tagja fog kicsit előresietni, majd a hátsó tag kicsit lemaradni a másikhoz képest a lokálisan nagyobb gravitációs erő hatására. Persze ezek az eltérések igen aprók a Hold átlagos gravitációs teréhez képest, ezért igen pontos méréseket kell végezni."

Mindemellett a holdszondák vadul fotózzák a nebulók által megadott helyszíneket. Az első amerikai űrhajósnő, Sally Ride szárnyai alatt futó GRAIL-projekt remek lehetőséget kínál arra, hogy hétköznapi halandók intim, egyben interaktív módon bekapcsolódjanak egy NASA-projektbe.

A diákok egy segédszoftver segítségével kiválasztják azt a holdrészletet, amiről fényképet szeretnének készíteni, majd megadják a koordinátákat, a NASA pedig leszállítja nekik a kért felvételt, amit azon melegében készített a két szonda valamelyike. Mindezt a MoonKAM (Moon Knowledge Acquired by Middle school students) berendezései teszik lehetővé.
Ezzel a módszerrel a Városmajori Gimnázium diákjai már tucatnyi felvételt készített a Holdról, a képeken a pár kilométer nagyságú területek alapos tanulmányozására is lehetőség van.
A projekt első fordulója hozzávetőlegesen 80 napig tartott, de augusztustól várható a folytatás. Természetesen, az ismeretterjesztés mellett az is célunk, hogy 9 potenciális leszállóhelyünkről közelképeket készítsünk küldetésünk számára.

Nagyon esélyesnek tűnik a fenti GRAIL-felvételen látható leszállóhely: ez nem más, mint a Hold déli pólusa környékén található Moretus-kráter. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben. Kánikulában erre a pontra amúgyis szívesen gondolunk, mivel a kráter redőiben a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot is elérheti - ezzel egyike Naprendszerünk leghűsebb helyeinek.

A Moretus-kráter ugyanis a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Felszínén mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. Ez egyben azt is jelenti, hogy más kutatóexpedíciók célállomása is lehet, a többi közt talán épp a kínaiak is a környékre vetődnek 2020-ig.
Az már igaz, hogy jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, így ezen a helyen az akksiknak komolyan ki kell tenniük majd magukért.

Holdjárónk földi prototípusának akksijait - meg úgy az egész Pulit - nem éppen szokványos helyszínen teszteltük: viszonylag kevés rover koptathatta eddig valamelyik budapesti lépcsőház lépcsőfokait, most erre a hiánypótló tevékenységre is sor került egyik földi bázisunkon, a belvárosi főhadiszállásunknak számító CoLabs épületében. Íme a bizonyíték. Holdjáró nekigyűrkőzik:

És belelendül:

Ezúton mellékeljük Colabs-os szponzorunk, barátaink felhívását: "A kezdő startupok augusztus 21-ig jelentkezhetnek a Colabs őszi Seed Programjába, melynek keretében a legígéretesebb hazai projektek 2 és 6 millió forint közötti induló befektetést kapnak. A kiválasztott csapatok egy 5+12 hétes intenzív program keretében tapasztalt szakemberek és sikeres vállalkozók mentorálása mellett teljeskörű termék- és cégfejlesztési támogatást valamint ingyenes irodahasználati lehetőséget kapnak, hogy felépítsék terméküket."

Nagyjából két és fél éves lemaradásnál, és az eredetileg a Gemini-programra szánt költségvetés több mint duplájánál tartott a NASA, amikor a Gemini-2 ember nélküli küldetésére sor került. Gus Grissom John Young társaságában aggódva figyelte a startot, a következő űrhajóval már ők indultak: ez lesz a Gemini-3. A blogon Mercury-hétfőket, Gemini-szerdákat és Apollo-péntekeket tartunk. Ha tehát szerda, akkor Gemini. Most Gus Grissom "Gemini!" című könyvéből fordítunk pár részletet magyarra. Íme:

"Nem kellemes, ha Damoklész kardja lebeg a fejünk fölött; 1964. december 9-én pontosan ilyen helyzetben voltunk a Gemini Projekttel. Pilótámmal, John Younggal, valamint a tartaléklegénység tagjaival – Wally Schirrával és Tom Stafforddal – ekkor Cape Kennedy Küldetésirányító Központjában voltunk. Az ember nélküli Gemini-Titan II-2 (GT-2) startjára várakoztunk. A küldetés sikere nagyban meghatározta saját repülésünk (GT-3) kimenetelét, ami a Gemini-program soron következő útja volt a tervek szerint. A GT-2 ugyanis pontos mása volt a GT-3-nak, amivel majd John Younggal közösen repülünk – feltéve, hogy a GT-2 útja összejön.
Ezen a december 9-i napon a feszültség benne volt a levegőben. A GT-2 szemlátomást vonzotta a bajt, és ez űrprogramunk számára a legrosszabb lélektani pillanatban történt, amikor legkevésbé sem kellett volna idegesítő csúszásokba futnunk.

Az Egyesült Államok legutóbbi emberes űrrepülése Gordon Cooper másfél évvel ezelőtti hősies küldetése volt, ennek során 1963. május 15-én huszonkétszer megkerülte a Földet. Nem így az oroszok, egyetlen űrbéli vetélytársaink. Egy hónappal „Gordo” Cooper útja után, Valerij Bikovszkij alezredes 119 órát és 6 percet töltött el az űrben, a kozmonauta nyolcvanegyszer kerülte meg a Földet. Még ugyanabban a hónapban egy orosz hölgy, Valentyina Tyereskova főhadnagy hetven óra és ötven perc alatt negyvennyolc kört teljesített. Nemrég a Vosztok VII három szovjet kozmonautával a fedélzetén háromnapos küldetést hajtott végre: az oroszok joggal voltak büszkék nagy űrhajójukra, amiben „ingujjban”, szkafander nélkül lehetett utazni, és ami ráadásul képes leszállni a szárazföldre is.
Hol tartottunk mi ezalatt? Önmagunkhoz képest nagyjából két és fél év lemaradásnál, és az eredetileg a Gemini-programra szánt költségvetés több mint duplájánál: 600 millió dollár helyett 1,3 milliárd dollárnál.

Az újságírók kemény kérdéseket tettek fel, és rendre olyan válaszokat kaptak, amik kicsit sem tetszettek nekik. Most megpróbáltunk jobb válaszokkal előállni, erre szolgált a GT-2, ami már eddig is elég farfekvésesnek bizonyult.
Alig telt egy hónap azután, hogy  a nagy Titan II rakéta a Martin Company Baltimore-i részlegéből megérkezett Cape-re – ez volt a Gemini 2-t hordozórakétája – amikor belecsapott a villám. Ez csúszást jelentett, mivel az egészet újra át kellett vizsgálni, és ismét össze kellett hangolni a különböző rendszereit. Idegesítő közjáték volt, de nem végzetes.
Aztán, még ugyanabban a hónapban, a Cleo hurrikán elől kellett a Titan második rakétafokozatát leszerelni óvintézkedés gyanánt, amíg a vihar el nem ült. Még több késés.

Egy hónappal később viszont már a Dora nevű hurrikán kezdett erőre kapni a tengeren. „Ha eddig azt gondoltad, hogy a Cleo gyenge volt, nézd meg majd ezt” – javasolták a meteorológusok. Így aztán szeptember 11-én az egész rakétát szét kellett szerelni, amíg Dora kitombolta magát.
Emiatt aztán október 6-ra végeztek csak az összes rendszer ellenőrzésével, ez minden repülés előtt elvégzik, és a Gemini 2 kabinja csak november 5-én kerülhetett a rakéta tetejére.
 
Ezek után semmi meglepő nem volt abban, hogy a közérdeklődés a GT-2 esetében a nullához közelített. Ekkorra szerintem már a Cape Kennedy sajtóközpontjának dörzsölt öregjei is úgy voltak vele, hogy a GT-2 valószínűleg soha nem száll fel az indítóállásról, vagy ha mégis, akkor semmiképp sem áll földkörüli pályára.

A visszaszámlálás már az utolsó órájában járt, de a Küldetésirányítástól mintegy másfél kilométerre, a sajtó részére kijelölt területen riporterek, fotósok és operatőrök kis csoportokban gyülekeztek. A Mercury Project repülései alkalmával ez a hely általában tömve volt emberekkel, aznap azonban a sajtósok akár még sétálgathattak is várakozás közben.
A GT-2-nek – a repülés elmaradására valószínűleg közülük sokan már fogadást is kötöttek - 3460 kilométert kellett megtennie az Egyesült Államok Légierejének Keleti Tesztkörzetében, ahol a Haditengerészet mentőegységei várakoztak rá. Az űrhajó pályájának legnagyobb magasságát 170 kilométeren éri el, és 26715 km/h-val kellett belépnie a légkörbe. Ezzel maximális hőterhelés éri, jóval több, mint amit küldetésünk során űrhajónknak el kell majd viselnie.

A Küldetésirányításnál John Younggal, Wally Schirrával és Tom Stafforddal együtt várakoztunk. A küldetés személyes okokból is rettenetesen fontos volt számunkra, és nem csupán azért, mert sikere vagy kudarca hatással volt a nemzeti űrprogramra. Ha a GT-2 küldetése sikeres, ez egyben azt is jelenti, hogy Johnnal szabad jelzést kapunk.
Amikor egész életedet feltetted egy ilyen projektre, és mégis hidegen hagy a visszaszámlálás, akkor igazából nem is vagy teljesen emberi lénynek tekinthető. Tudtam, hogy mind a négyen irigyeltük azokat a „fekete dobozokat”, amik a pilóták szerepét töltötték be a Titan II rakéta tetején. Ez két asztro-robot volt, amolyan legénység-pótlék: akkumulátorok helyettesítették a szívet, kamerák a szemet, a többi elektronikus kütyük pedig az agyat és az ujjakat. Részben az volt a feladatuk, ami John és az én dolgom lesz majd küldetésünk során. És tervezőik, a miénktől eltérően, jobban odafigyeltek arra, hogy ne aggodalmaskodóra építsék őket."

Háztáji Puli

Olyan ez, mint a hekk feje - minden nyaralás egyik legnagyobb bűnügyi rejtélye: igazából még senki nem látta. A mérnökök ugyanilyen féltve rejtegetik a Pulit is, ami azonban szépen fejlődött. Szerencsére, ez nem súlyban értendő. Eredetileg tízkilósra tervezett holdjárónk az utóbbi hónapokban gyakorlatilag 20 kilósról 12 kilósra fogyott, és extrém bevetéseken vesz részt - a többi közt például egy budapesti lépcsőházban masírozik fel és alá: egy 45 fokos emelkedőn gond nélkül felmegy. Mindez csak azért tekinthető extrémnek, mert Pulink gyakorlatilag a fenekével tolatva halad előre: egyelőre ugyanis csak a hátsó fertályát láttuk el egy pár kamerával.

Intenzív fogyókúrájának köszönhetően remélhetően egyre kapósabb lesz, és rövidesen végleg kiszorítja kistestvérét, a Tevét, aki korábban beharangozott - egyébként jól megérdemelt - nyugdíjaséveit még mindig nem kezdhette meg. A Teve, ami minden látszólagos ellentmondástól eltekintve a Puli egyik felmenőjének tekinthető, most egy zenekarba ásta be magát megnyerő külsejével. A zenekart Emil.RuleZ!-nek hívják.

Tevénk személyesen találkozott Hajós Andrással is, akitől igazából félnie kellene. Hogy miért? Kiderül Hazadi Mátyás alábbi beszámolójából, ő nyerte meg ugyanis csapatunkból a nemes feladatot, hogy a forgatásra elvigye a kis robotot.

"Délután érkeztem meg az Emil.RuleZ!-hez a Pannonia Studióba. Már ott volt a roverünk, amit addigra odaszállítottak. Szépen kipakoltam, majd megjárattam a teremben egy kicsit. Hegyi György fogadott, és a stúdióban dolgozó emberek is megcsodálták, milyen szép roverünk van. Örültek neki nagyon, meg figyelmeztettek, hogy jön nemsokára a Hajós András, lehetőleg majd akkor nagyon meneküljek vele, mert hajlamos rálépni, és összetörni dolgokat. :)

Időközben viszont megjött az énekes kissrác is, neki is megmutattam a rovert, meg átadtam neki a szép "Pulit a Holdra"-pólót. Aztán megérkezett az Emil.RuleZ! többi tagja is, és miután mindenki bemutatkozott mindenkinek, rövid gyakorlás után elkezdődtek a hangfelvételek. Amikor pedig ez is megvolt, a Puli Teveroverrel csináltak az énekléshez videófelvételt, amiben az énekes srác tartja a kezében a rovert. Ez lesz majd elvileg a végleges klipben is. Hajósnak támadt egy remek ötlete: miközben tartotta a srác, az ének közben szépen lassan a rover kerekei is forogtak, úgyhogy nagyon csodás felvételünk lesz. :)

Ezek után már a gyerekkórussal készítettek hangfelvételeket, meg egyesével énekeltek a gyerekek rövid részleteket a dalból, és azokat vették fel. Majd csináltunk pár médiafotót is.
Egyébként mindenki végig nagyon jó fej volt, Hegyi Gyuri meg is jegyezte: nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy a kezében foghatja a rovert."

Eddig tart villanyászunk beszámolója. Az már egyszer tény, hogy a Pulinak sok mindent be kell hoznia: a kistesó számos tévészereplésen van túl, rutinosan mozgott a Hacktion című filmsorozat egy-két epizódjában is, és még sztárallűröket sem vettünk rajta észre. Bár a publicitás terén a Teve mellett eltörpül a Puli, méretügyileg pont az ellenkezője igaz: a két szerkezet úgy aránylik egymáshoz, mint egy Atlas rakéta a Saturn V-öshöz. A végleges formáját mostanság elnyerő holdjárót Hajós Andrásnak bizony már nem sikerülne ilyen laza csuklómozdulattal megtartani. Bár ki tudja.

Csütörtöki posztunkban még több információ kerül a holdvilágra, és egy aktfotót is közlünk a termetes jószágról. A napokban szinte karnyújtásnyira kerülünk attól, hogy befejezzük Iteráció 2-nek becézett fejlődési szakaszunkat: ennek során egy földi tesztelésre alkalmas prototípust készítünk el, ami sajnos, még nem indulhat a Holdra, viszont földi körülmények között durva teszteknek néz elébe, az már biztos.