"Elsőként szögezzük le: mindaddig, amíg valaki nem látta a Gemini kabinját, elképzelése sem lehet arról, milyen lehet egy vagy két hétig bezárva lenni oda. Átkozottul szűk ugyanis: kisebb hely van benne, mint egy Volkswagen első ülésén." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"1965. augusztus 21-én délelőtt 9 órakor Gordo Cooper és Pete Conrad megkezdte nyolcnapos küldetését a Gemini 5 fedélzetén. Az orvosi célú kísérleteken felül (ezek többnyire a Gemini 7 kísérletek rövidített verziói voltak) a Gemini 5 feladata az volt, hogy első alkalommal kipróbálják az üzemanyagcellákat és az űrrandevúhoz használatos radart. A radar teszteléséhez egy speciális tokot rögzítettek az űrhajó adapter-egységére, amit röviddel azután, hogy Gordo és Pete pályára állt, szabadjára engedtek. A tokot radar transzponderrel és villogókkal látták el. Feladatuk egy bonyolult űrrandevú végrehajtása volt, aminek során a tokot kellett az égen át üldözniük, de sajnos az oxigéntartályban mért alacsony nyomás miatt csínján kellett bánni az elektromos árammal, és az üzemanyagcellák nem tudtak a randevúradar működtetéséhez elegendő áramot előállítani. Ennek ellenére a radar rövid ideig azért üzemelt, az üzemanyagcellák jól teljesítettek, és az oxigéntartály nyomása szépen helyreállt, így lehetővé vált, hogy kitöltsék a küldetés tervezett nyolc napját.

Talán azért, mert hiányoztak az Ed White űrsétáját kísérő izgalmak, vagy mert csak a Gemini 7 küldetésre voltam ráhangolódva, vagy esetleg valamilyen teljesen más okból, de a Gemini 5 egy érdektelen, unalmas küldetésnek tűnt számomra, és még Pete Conrad szokásos fortyogását sem lehetett hallani. A földre visszatérő legénység fáradtnak, kiszáradtnak és legyengültnek tűnt, így a Gemini 7-es többi asztronautájával együtt csak találgatni tudtuk, mennyiben lesz más egy tizennégy napos repülés a nyolcnaposhoz képest.

Elsőként szögezzük le: mindaddig, amíg valaki nem látta a Gemini kabinját, elképzelése sem lehet arról, milyen lehet egy vagy két hétig bezárva lenni oda. Átkozottul szűk ugyanis: kisebb hely van benne, mint egy Volkswagen első ülésén, ráadásul a pilóták között egy nagy konzol is helyet kapott – mintha egy színes TV lenne egy VW-ben, és ez választana el két felnőttet egymástól.
A Geminiben egy 175 centis ember még teljesen kinyújthatta a testét, de ha valaki csak egy kicsit is magasabb, már beveri a fejét az ajtóba, vagy beüti a lábát a padlólemezbe. Esetleg mindkettőt.

Egy katapultálás esetére az optimális testhelyzet biztosítása olyan ülést eredményezett, ami legalább olyan méretes és kényelmetlen, mint egy XIII. Lajos korabeli szék. Az ülésből képtelenség kikászálódni, mivel nincs hova. Meggyőződésem, hogy a földön, egy g-nél, senki nem bírna ki a Geminiben nyolc teljes napot. Szerintem még a legmotiváltabb ember is szó szerint megőrülne jóval azelőtt, hogy sajogni kezdene minden tagja, lemerevednének és begörcsölnének végtagjai, és mielőtt úgy általában nagyon nyomorultul érezné magát.
Sosem bírtam egyhuzamban három óránál többet a Gemini-szimulátorban ülni, pedig az a vízszinteshez képest mintegy 30 fokkal hátrébb is volt döntve, hogy az ülés benne a lehető legkényelmesebb legyen. [Az alábbi képen Ted Freeman és Roger Chaffee épp a Gemini-szimulátorban üldögél.]

Akkor mégis hogyan bírta ki Cooper és Conrad, és miből gondolta Borman és Lovell, hogy tizennégy napig kibírják majd benne? A válasz a súlytalanságban rejlik. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy az asztronauta ülepe szabadon lebegjen az ülés fölött, helyreállítja a keringést, megelőzi a felfekvést, és általában véve a két ember úgy száguldozhat Volkswagenjében, hogy a gravitáció eközben nem préseli valamijét a kabin valamelyik részéhez.

A súlytalanság okozta megkönnyebbülés ellenére a Geminiben lenni nem volt túl rózsás. A pilótafülke kicsi volt, ahogy a két ablaka is, a szkafanderek pedig méretesek voltak, sok helyet elfoglaltak, és milliónyi dolgot kellett állandóan a helyére visszarakni - majd újra visszarakni. A tárolórekeszek hosszúak, mélyek és keskenyek voltak, ami azt jelentette, hogy ha a keresett tárgy történetesen alul volt, az egész fülke szó szerint tele lett mindenféle mással, amiket aztán össze kellett gyűjteni, vissza kellett tuszkolni dobozukba: ekkorra valószínűleg az ember már elvesztette azt, amit eredetileg keresett, így lehetett elölről kezdeni az egészet, mint egy véget nem érő húsvéti tojás-vadászatot."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.