Neil Armstrong saját teljesíményét elbagatellizálta, golfozás közben pedig egy robbanás sem tudta elvonni a figyelmét. Ez a munkájára is állt. Egyszer kétszázötven nyomatot dedikált, hogy az így befolyt pénzből felújíthassanak egy női rézszobrot. Milyen ember volt Neil Armstrong? A továbbiakban az Enquirer által a holdraszállás 30. évfordulójára készített összeállításból szemezgetünk. Ebben olyanok vallanak Neil Armstrongról, akik viszonylag gyakran találkoztak vele, vagy például a közelében laktak.

William Keating, aki korábban a Kongresszus tagja, valamint az Enquirer kiadója volt, több évtizede ismerte Armstrongot, aki lenyűgözte munkamódszerével. „Bármit is csinált Neil, arra maximálisan tudott koncentrálni. Emlékszem, egyszer együtt golfoztunk a PGA bajnokságán, Honoluluban. Épp készült elütni a golflabdát, amikor hatalmas robajt hallottunk, de még csak zavarba sem jött. Úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna. Elütötte a labdát, ráadásul jó ütés volt.”

Keatinget Armstrong műszaki ismeretei is ámulatba ejtették.
„Amikor az Enquirer kiadója voltam, egyszer egy ábra került a címlapra, amit az AP hírügynökségtől vettünk át. Amint ezt megkaptuk, kinyomtattuk: valami Föld körül keringő dolog volt rajta.
Még a délelőtt folyamán belefutottam Neilbe. Azt mondta, „Bill, az illusztráció rossz.” Azt feleltem: ”Beszélj.” Fogta a papírt meg egy ceruzát, és megmutatta, mi a különbség, és az ábra miben tévedett. Felhívtam az AP-nél dolgozó barátaimat, és elmondtam nekik, mit mondott Armstrong. Pár óra múlva csörgött a telefonom, és azt mondták, „Ja, mi tévedtünk, neki volt igaza.” [Az alábbi képen Neil Armstrong látható családi körben.]

Rocco Petrone felügyelte az Apollo 11 indítását, Armstrongra így emlékezett: „Amikor vele dolgoztam, csak a munkára koncentrált. Sosem fecsegett… Csöndes ember volt, akit teljesen magával ragadott az, amin éppen dolgozott.”

Robert Kroll a Cincinnati Egyetem professzora volt, és egyszer beült Armstrong egyik órájára. Egy 1994-es interjúban felidézte, hogyan beszélt Neil X-15-ös tapasztalatairól. „Érdekes dolgokat mondott, de tényszerűen. Valami egyszer az egyik repülés alkalmával tönkrement, és a gép kilencezer méteren a hangsebesség duplájával szabadesésbe kezdett. Ezt úgy mondta el, mintha csak azt mesélte volna, hogy leugrott a postára.”

Rodger Koppa a holdsétákra készítette fel az asztronautákat. Szerinte Neilnek „végtelen türelme volt. Előfordultak csúszások a gyakorlatok során, és ilyenkor, ha azt mondtuk a többi asztronautának, hogy üljenek le, vegyék le szkafanderüket egy időre, Neil sosem tágított, ott állt szkafanderében, mondván: „Ha elkészültök, folytassuk”. Sosem lett barátságtalan, ha ilyesmi történt. Összeszedett és precíz volt mindenben.”

Jim Roger a Cinergy Corp-nál dolgozott – Neil a cégnél az igazgatótanács tagja volt. Roger elmondta, hogy egyszer egy golfmeccsen 18 lyukat játszott meg Armstronggal. Aznap volt a holdraszállás 25. évfordulója.
„Neil egész nap egy szóval sem utalt arra, hogy holdsétájának 25. évfordulója épp aznap volt. Egy olyan korban, amikor mindenki azt a bizonyos 15 perc hírnevet akarja elérni, és ennek érdekében tetteit aránytalanul eltúlozza, ő pont ennek ellenkezőjét teszi. Elbagatellizálja saját szerepét.”

George Neargarder felidézte, hogy „három éve pénzre volt szükségük egy női rézszobor restaurálásához, ami egykor a régi bírósági épület tetejét díszítette. Kiderült azonban, hogy a felújítás többe kerül, mint amennyi pénzünk volt – 32000 dollárba. Neil Armstrong belegyezett a bírósági épületről készített 250 nyomatot dedikálásába, ezek darabját aztán 150 dollárért adtuk el. Az egyetlen kikötése az volt, hogy a megyén belül adhatjuk el ezeket, máskülönben az üzérek mindet felvásárolták volna.”

Jim Rogers a Cinergy igazgatósági értekezletén találkozott Armstronggal, napokkal a holdraszállás harmincadik évfordulója előtt.
„Eleinte viccelődtem, hogy rövidesen mindkettőnkre nagy nap virrad. Mondtam neki, hogy július 20-a az unokám születésnapja, majd hozzátettem: Neil, ez a nap számodra is fontos kell, hogy legyen. Nevettem, ő is nevetett. Majd arról beszéltem, hogy milyen megtiszteltetés számomra, és az igazgatótanács valamennyi tagja számára, hogy vele dolgozhat együtt. Az ő elbűvölő módján csak mosolygott. Valami ilyesmit mondott: „Úgy alakult, hogy én voltam ott.” Ebben minden benne volt.”

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Miután visszatért a Holdról, Neil Armstrong marhavásárokon licitált, füvet nyírt és ötéveseknek magyarázott asztrofizikát. Interjút nem adott, teljesen hétköznapi életet akart élni. Milyen ember volt Neil Armstrong? A továbbiakban az Enquirer által a holdraszállás 30. évfordulójára készített összeállításból szemezgetünk. Ebben olyanok vallanak Neil Armstrongról, akik viszonylag gyakran találkoztak vele, vagy például a közelében laktak.

Miután Neil Armstrong elsőként a Holdra lépett, hősnek kijáró dicsfényben is élhetett volna. Ehelyett Ohio délnyugati részén kezdett új életet. Az Apollo 11 harmincadik évfordulójának közeledtével sem adott interjút, még az Enquirer-nek sem. Végül csak egy hevenyészett sajtótájékoztatóra került sor a Kennedy Space Centerben.

Armstrong bátor vadászpilóta volt, aki Koreában 78 bevetése közül egybe kis híján belehalt. Tartózkodó életmódja miatt sokan tévesen a világtól visszavonultan élő embernek gondolták, Armstrong azonban tevékenyen kivette részét a közösségi életből. Megpróbált elvegyülni, akár birtokán ténykedett, akár a Cincinnati Egyetemen dolgozott, ahol 1971 és 1979 között űrmérnök professzorként tanított.

Mindig szakított időt a családjára, két fiát elkísérte a cserkésztalálkozókra, focimeccsekre. 1994-ben elvált feleségétől, de később újra megnősült.

Jim Rogers, a Cinergy Corp elnöke szerint - Armstrong a cég igazgatótanácsának volt a tagja -  „sokan az asztronauta programban való részvételüket személyes érdekeik mentén használták fel, ő azonban olyasvalaki volt, aki megtette, amit tennie kellett, majd hétköznapi emberként élte az életét.”

Roger Launius, a NASA vezető történésze számos alkalommal találkozott Armstronggal az évek során. Szerinte a NASA megpróbálta tolerálni Armstrong magánélet iránti igényét. „Egyesek szívesen vették volna, ha szókimondóbb. De 1971 után – ekkor hagyta ott az űrügynökséget – már magánembernek számított.”

Howard Benedict az AP hírügynökség újságírójaként 31 évig űrkutatással kapcsolatos témákról írt. „Armstrong a holdutazást követően nagyon nem szívlelte, hogy az érdeklődés középpontjába került, és az sem volt az ínyére, amikor a NASA a legénységet körbecibálta az egész világon. Arra panaszkodott, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy épp melyik országban vannak, mivel naponta két, három vagy négy országban is megfordultak. Ebbe pedig belefáradtak. Mindig űrmérnök-professzor akart lenni, és az is lett, mihelyt otthagyta a NASA-t.” [Az alábbi képen Neil Armstrong szivarozik éppen.]

Ron Huston volt Armstrong főnöke a Cincinnati Egyetemen. Szerinte Armstrong különbözött a többi ex-asztronautától, akik vagy a NASA-nál kerültek vezető beosztásba, vagy hírnevüket politikai, esetleg üzleti karrierjük előmozdítására használták. „Nem egy aktatologató típus volt. Mérnök szeretett lenni. Amit még ennél is jobban szeretett, az a repülés volt. Nem adott interjúkat, de nem azért, mintha fura fazon lett volna, vagy rossz beszélgetőpartner. Egyszerűen csak nem szerette, ha nóvumként kezelték.”

Paul Herdman járási bíró szerint a marhavásáron Armstrong teljesen elvegyült a tömegben. „Rendszeresen licitált marhákra. Hátul állt, nem hiszem, hogy bárki tudta róla, ki ő valójában. (…) Egy jó öreg farmer volt, épp úgy, mint bárki más, és a vásárra is farmerként érkezett.”

Lawrence Rogers azt a pillanatot idézte fel, amikor Armstrong űrutazásairól egy floridai ültetvényen megrendezett galamblövészetet követően beszélt. Az intéző fia 5 vagy 6 éves lehetett, odament Armstronghoz, és nagy tisztelettel az űrről kérdezte.
Armstrong a Hold Föld körüli pályájáról beszélt a kisfiúnak. "Ott álltunk tátott szájjal, és figyeltük ahogy az ötéves kissrácnak Neil bemutatót tart asztrofizikából. A fiú olyat kérdezett, amire csak egy ötéves képes: milyennek látszik az űrből a Föld, és hogy Neil végig fejjel lefelé állt-e az utazás során."

Ron Holtrey viszont az Armstrong-farm közelében lakott. Neil maga mesélte el Holtreynak, hogy Indian Hill-beli otthonukból heti két vagy három napra a Lebanon környéki farmra utazik, ahol füvet nyírt és nyesegette a fákat. (Folyt. köv.)

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Az ember mindig addig ment, ameddig képes volt elmenni. Ez ilyen egyszerű." Neil Armstrong augusztus 25-én meghalt. Emlékére felidézzük Michael Collins Kongresszus előtt elmondott beszédét, ami közös holdutazásuk után hangzott el az Egyesült Államok Elnökének jelenlétében. 43 éve indult útjára az Apollo 11, fedélzetén Neil Armstronggal,  Buzz Aldrinnal és Michael Collins-szal. Collins "Carrying the Fire" című könyvéből fordítottuk le beszédét magyarra:

"Egyike volt a sok dolognak, amit nagyon élveztem az Űrhivatalnál és a Légierőnél végzett munkám során, hogy mennyire szabad kezet kaptam – legyen szó akár erről a beszédről, amiben úgy szólhatok a tisztelt egybegyűltekhez, hogy a szavakat nem adták előre a számba. Ennélfogva megjegyzem, hogy Önök most egy szabad országban élő szabad állampolgár szavait hallják, aki önmaga nevében, szabadon elmondja gondolatait.

Sok évvel az űrprogram előtt az apámnak volt egy kedvenc idézete: „Annak, aki visszaadná Indiának a gazdagságát, el is kell vennie azt.” Ezt tettük. Elvittük a Holdra a nemzet gazdagságát, politikai vezetőinek vízióját, tudósai intelligenciáját, mérnökei elkötelezettségét, munkásai körültekintő szakértelmét, és lakói lelkes támogatását.
Cserébe sziklákat hoztunk vissza. Szerintem tisztes üzletet kötöttünk. Ahogy a Rosetta-kő felfedte az ókori egyiptomiak nyelvét, úgy tárják fel ezek a kövek a Hold, a mi Föld nevű bolygónk, és a Naprendszer eredetének rejtélyét.

Az Apollo 11 útja során, a Föld és a Hold közti örökös fényben űrhajónk hőmérsékletét lassú forgással kellett szabályoznunk, ami erősen hasonlított egy nyársra tűzött grillcsirke forgatásához. Ahogy forogtunk, úgy váltogatta egymást a Föld és a Hold ablakainkban. Volt választásunk. Nézhettünk a Hold felé, a Mars felé, az űrkutatás jövője felé, nézhettük az új Indiát, de vissza is tekinthettünk a földre, az otthonunkra, ahol az emberiség ezer éves problémái erednek.

Mindkét irányba néztünk. Mindkettőt láttuk, és szerintem nemzetünknek is ezt kell tennie. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül India kincseit, de városaink, az állampolgárok, az emberek alapvető szükségleteit sem.
Nem indíthatjuk bolygókutató műholdjainkat a szegénység, a diszkrimináció vagy a békétlenség ugródeszkájáról. De arra sem várhatunk, hogy minden egyes földi probléma megoldódjon. Ha ezt a gondolkodásmódot követték volna elődeink, kétszáz évvel ezelőtt nem merészkedtek volna nyugatra, az Appalache-hegységen túli területekre. Biztosra vehető, hogy a keleti part lakóinak ugyanúgy voltak sürgető problémáik. Ma sincs ez másképp.
Az ember mindig addig ment, ameddig képes volt elmenni. Ez ilyen egyszerű. Mindig is folytatni fogja határainak feszegetését, függetlenül attól, hogy ennek során milyen messzire jut szülőföldjétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben, ha majd azt hallgatom, ahogy épp egy földlakó lép a Mars, vagy bármely más bolygó felszínére, olyan érzésem lesz, mintha csak Neilt hallgatnám, amikor a Holdra lépett. Remélem, egyszer még hallhatom: „Az Amerikai Egyesült Államokból érkezem.”"

Buzz Aldrin közleménye:

"Nagyon elszomorított Neil Armstrong mai halálhíre. Neillel együtt társak voltunk, de egyben jóbarátok is, akiket az Apollo 11 küldetésben való részvételünk örökre összekapcsol. Valahányszor felnézek a Holdra, arra a pillanatra emlékeztet, amikor több mint négy évtizeddel ezelőtt rádöbbentem: bár messzebbre voltunk annál, ameddig két ember valaha is eljutott, mégsem voltunk egyedül.

Tulajdonképpen az egész világ elkísért minket ezen az emlékezetes utazáson. Tudom, hogy milliók osztoznak most egy igazi amerikai hős és az általam ismert legjobb pilóta iránt érzett gyászomban. Barátom, Neil, kis lépése, de óriási ugrása megváltoztatta a világot, amire örökké úgy emlékeznek majd, mint az emberi történelem meghatározó pillanatára. Őszintén reméltem, hogy 2019-ben együtt ünnepelhetjük majd meg a holdraszállás 50. évfordulóját kollégánk, Mike Collins társaságában. Sajnos, ez már nem így lesz. Neil lélekben biztosan ott lesz majd velünk.

Az Aldrin család nevében legőszintébb részvétünket fejezzük ki Carol és az egész Armstrong család részére. Hiányozni fog Neil barátom, ahogy tudom, hogy honfitársainknak és embereknek szerte a világon hiányzik majd a legelső repülő- és űr-úttörő.

Nyugodjék békében."

Michael Collins közleménye:

"Ő volt a legjobb, és rettenetesen fog hiányozni."

Az Armstrong család közleménye:

"(...) Miközben egy nagyon jó ember elvesztését gyászoljuk, egyúttal figyelemre méltó életét is ünnepeljük, amelyről reméljük, hogy a világon mindenütt példaként szolgál a fiatalok számára: kemény munkával meg lehet valósítani álmaikat, akarjanak felfedezők lenni, akik folyton határaikat feszegetik, és akik önmagukat háttérbe szorítva képesek olyan ügyet szolgálni, ami túlmutat rajtuk.

Mindazoktól, akik nem tudják, miként fejezhetnék ki Neil iránti tiszteletüket, egy nagyon egyszerű dolgot kérünk. Tiszteljék őt példamutató szolgálatáért, teljesítményéért, szerénységéért. Ha pedig legközelebb a tiszta éjszakai égbolt alatt sétálnak, és a Hold rájuk mosolyog, gondoljanak Neil Armstrongra, és kacsintsanak neki."

Houston környékén státuszszimbólumnak számított, ha valaki egy legénység tagja volt, ami kézzel fogható és kevésbé kézzel fogható előnyökkel is járt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Houston környékén státuszszimbólumnak számított, ha valaki egy legénység tagja volt, ami kézzel fogható és kevésbé kézzel fogható előnyökkel is járt. Például a legénység tagjainak elsőbbsége volt, ha utazásukhoz repülőt akartak foglalni. A kötelező PR-körök alól is felmentést kaptak, így például a „Lyukas Héten” való részvétel alól.
Minden egyes legénységet egy mérnökökből álló csipet-csapat egészített ki, akik felbecsülhetetlen segítséget jelentettek akkor, amikor fel kellett kutatni a legénység által kért információmorzsákat. Ezen kívül képviselték őket a megbeszéléseken, és mindig naprakészek voltak a berendezésekkel kapcsolatos problémákból, valamint a következő küldetésre ütemezett feladatokból.

Segítségükkel a legénység arra koncentrálhatott, hogy elsajátítsa az űrhajó berendezéseinek használatát, illetve, rájöjjön, miként lehet a legtöbbet kihozni belőlük. Erre elsődlegesen az osztálytermekben és a szimulátorokban került sor.

A legénységek között megvolt a rangsor. Mivel az elsődleges legénység volt az, amelyik legközelebb repült, elsőbbségük volt a szimulátorokhoz, és nem kellett megküzdeni az értékes gyakorlóidőért.
A NASA mindent megtett azért, hogy jó előre eltervezze a dolgokat, de az emberi természet már csak olyan, hogy mindig a soron következő küldetés volt az, amire mindenki odafigyelt - ennek ténye a legénységek tagjai számára a napnál is világosabb volt. Ha pusztán egy asztronauta voltál, akit még nem osztottak be egyetlen küldetéshez sem, és mondjuk valami nagy jelentőségű problémára akartál rámutatni, jóval kisebb esélyed volt arra, hogy értő fülekre találj. Bezzeg, ha a következő küldetés legénységéhez tartoztál! Nem létezett az a pitiáner panasz, amit ne akartak volna azonnal orvosolni. Igazából az éppen aktuális, soron következő legénységet elárasztották segítséggel, önbizalmukat erősítették és jószándékkal dédelgették őket: általában úgy érezhették magukat, mintha hízlalt borjúként kezelnék őket.

A legénységen belül az elsőbbség a küldetésre elsődlegesen beosztott személyzetet illette, de a tartalék is közel azonos bánásmódban részesült: utóbbi felkészítése elvben megegyezett az elsődlegesével, és többé-kevésbé ez a gyakorlatban is így történt, legalábbis, a Gemini-program esetében. Négy ember (kettő az elsődleges legénység, kettő a tartalék) még egész könnyen kezelhető, és közös programjainkra általában két géppel repültünk.

Az Apollo-program esetében a hat ember és a két különböző űreszköz megbonyolította a helyzetet, így a kiképzés során az elsődleges legénység és tartaléka között már nem volt olyan szoros a kapcsolat.
Tovább komplikálta a dolgokat, hogy a két legénység azonos feladatkört ellátó tagjai nem utazhattak ugyanazzal a repülővel, nehogy egy esetleges légikatasztrófa során mindketten odavesszenek. Borman volt például a Gemini 7 elsődleges legénységének parancsnoka, Lovell meg a pilótája – White Borman tartaléka volt, én pedig Lovell-é. Ennélfogva bárkivel repülhettem - az egy szem Lovell kivételével. [Az alábbi képen az elsődleges legénység - Lovell és Borman látható.]

Személy szerint nagyon örültem, hogy közéjük kerültem, és nem csak azért, mert én voltam tizennégyünk közül az első, akit konkrét küldetéshez rendeltek, hanem mert hosszú évek óta jól ismertem Frank Borman-t és Ed White-ot. Borman-nel 1960 nyarán kerültünk az Edwardsra, és a berepülő pilóta iskolában egymással szomszédos padban ültünk. White-ot tizenhét éve ismertem, mivel egyszerre kezdtük meg tanulmányainkat West Point-on, habár azóta nem sokszor találkoztunk. 

Jó barátságban voltunk, és könnyű volt velük dolgozni, igaz, Borman munkamódszere a katonai precizitással párosítva sokakat bosszantott. Ezt nem enyhítette könyörtelen hecckampánya sem - erre akkor került sor, ha valaki történetesen nem értett egyet vele. Csapatunkat Lovell tette teljessé, aki kellemes társaság és egy viszonylag laza fickó volt. Jó volt velük utazni, különösen, amikor eszembe jutott, hogy máskülönben a „Lyukas Hét” megpróbáltatásai várnának rám.
Mondjuk, egy szempontból sajnáltam, hogy ebből kimaradtam, mégpedig pont akkor, amikor megtudtam a választ minden idők legnépszerűbb, asztronauták részére feltett kérdésére." (Folyt.köv.)

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Vajon Neil Armstrong volt a legjobb asztronauta, vagy mindössze mázlija volt, hogy őt választották ki arra, hogy elsőként sétáljon egy másik égitesten? Erről is mereng Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 4 tartaléklegénységét Frank Borman és Jim Lovell alkotta. Deke rendszere alapján – ami ekkor még épp csak körvonalazódott - egy adott küldetés tartaléklegénysége két űrrepülés kihagyása után a sorban következő harmadik küldetés elsődleges legénysége lett. (Esetünkben Bormanék a Gemini 7-re kerülnek). Ettől eltekintve a Tizennégyek tudni akarták, kikből áll majd a tartaléklegénység. A Nagy Koponyák ugyanis elfogytak.
A Hetek közül ekkor már csak hárman voltak aktívak (Grissom, Cooper és Schirra), őket ebben a sorrendben osztották be a Gemini 3, 5 és 6 küldetésekre. Glenn visszavonult, Carpenter a Haditengerészettel víz alá merült, Slayton és Shepard pedig nem repülhetett: előbbi szívritmuszavara, utóbbi egy belsőfül fertőzés miatt, ami szédülést okozott.

A Gemini-programban a Kilencek közül mindenki az elsődleges legénységbe került, vagy legalábbis erre számíthatott. Ez volt a sorrend: Young (Gemini 3), McDivitt (Gemini 4), White (Gemini 4), Conrad (Gemini 5), Stafford (Gemini 6), Borman (Gemini 7), Lovell (Gemini 7), Armstrong (Gemini 8), See (Gemini 9). Vegyük észre, hogy Neil Armstrong repült a csoportból utoljára (Elliott  See ugyanis meghalt.)
Vajon a legjobbat tartogatták utoljára, vagy mindössze mázlija volt, hogy őt választották ki arra, hogy elsőként sétáljon egy másik égitesten?

Egyértelművé volt, hogy a tartaléklegénységeket is fel kell tölteni valakikkel, őket ésszerűnek látszott a Tizennégyek közül válogatni - még a Gemini 7 legénységének bejelentése előtt.
Arra számítottam, hogy érdemeink alapján rangsorolnak minket. Amikor június végén megtudtam, hogy Ed White-tal közösen alkotjuk a Gemini 7 tartaléklegénységét, addigra már tele voltam bizonytalansággal és kétséggel, amit a szkafanderekkel kapcsolatos problémák, valamint a Gemini 4 űrséta előkészítő munkálataiból való kimaradásom okozott.

A bejelentés, hogy a tartaléklegénység egyik tagja lettem, nagy pillanat volt: az elismerés vagy elfogadás első jele az MSC-nél töltött tizennyolc hónapom alatt. Fogalmam sem volt arról, hogy Deke vagy Al mit gondol rólam, és milyen benyomást tettem rájuk. Arra tippeltem, hogy valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mit is csinálok, mivel foglalkozom, és ezért valószínűleg azokat részesítik előnyben, akik állandóan irodáikban sürögnek-forognak, folyton kikérik a véleményüket, tanácsaikat, és a döntésekben is segítségüket kérik. Meg azokat, akikkel együtt utaztak és buliztak.
Amolyan magányos farkas voltam - már csak a szkafander-fejlesztés elszigetelt jellege miatt is, és messze, kinn a periférián éreztem magam, bár csoporttársaim körében jó volt a fogadtatásom, és – szerintem – tiszteltek is engem.

Akármi is állt a háttérben, nem sok időm maradt a spekulációra, mivel azonnal beszippantott a nyüzsgés és az izgalom, hogy végre egy legénység tagja lehetek – még ha csak tartaléklegénységről van is szó. Épp egy geológiai terepgyakorlaton kellett volna részt vennem, amit örömmel visszamondtam. Az űrsétához szükséges felszerelések problematikáját egyik pillanatról a másikra úgy dobtam el, mintha égetné a kezemet, és teljes mellszélességgel belevetettem magamat a Gemini 7-es munkálatokba.

Arra sem volt időm, hogy Deke „két küldetés kimarad, a harmadikkal repül” rendszeréről ábrándozzak, ami alapján úgy tűnt, hogy a Gemini 10 elsődleges legénységébe kerülök majd. A Gemini 10 azonban ekkor még fényévekre volt, a Gemini 7 útját viszont decemberre tervezték. Vészesen fogyott az idő, és pokoli sokat kellett addig még tanulnom. Mivel az eddigiek során főként Apollo-s problémákra koncentráltam, a Gemini alapjai sajnálatosan kimaradtak nálam. A három úriember, akikkel együtt dolgoztam (Borman, Lovell és White) mégsem malmozhatott addig, amíg behozom a lemaradásomat. Úgyhogy, nagyon kellett csipkedni magamat.

Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy kitartó köhögésem rosszabbodott: éjszakánként már be is lázasodtam, végül vírusos tüdőgyulladást állapítottak meg nálam. Így nem repülhettem vadászgépemmel, ami azt jelentette, hogy ha ők T-33-asaikkal, illetve T-38-asaikkal elutaztak valahová, nekem szégyenszemre úgy kellett utánuk kullognom, ahogy azt a repülőgépjáratok és a menetrend lehetővé tette.
Szerencsére Borman ekkorra időzítette az éves szabadságunkat, ami megváltás volt a számomra. Pat-tel és a gyerekekkel egy csodálatos hetet töltöttünk el Padre Island-en, a mexikói határ északi oldalán, egy Texas partjai közelében fekvő háborítatlan szigeten. Bár a szinte trópusi nap alatt ropogósra sültem, legalább a köhögésem elmúlt, és Houstonba már tettre készen és optimistán tértem vissza."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,417 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,584 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu