Ha az űrhajós felállt a Gemini kabinjában, az már űrsétának minősült: ki kellett nyitni az ajtót, majd kiegyenesedhetett a világűrbe. Így fotózták például a csillagokat is. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mind a tizenöt kísérlet, minkét űrrandevú és a VI-os Modul már biztonsággal a fedélzeten érezhette magát, hiszen masszív szavazóbázisuk volt az MSC környékén. Így a két űrsétának volt a legnagyobb esélye arra, hogy áldozatul essen, és a küldetés feladatainak egyszerűsítése érdekében töröljék őket.
Emlékszem, Dick Carley, a VI-os Modul leghangosabb szószólója egyszer félrevont engem - röviddel azután, hogy a Gemini 10 legénységébe kerültem, és az egekbe magasztalta a fedélzeti navigáció erényeit. Dick az araboknál kezdte, végigvette a civilizáció fejlődésének főbb állomásait - már ami az emberiség által megtett utazások távolságát és a célba érkezés pontosságát illeti. „Végül pedig a látóhatáron túlra került a szárazföld” – suttogta síri hangon, így adózva a korai nagy navigátorok rettenthetetlensége előtt.

Dick napjaink modern Magellánjává akart engem tenni. Mindkét űrsétát törölte volna, és helyettük a Gemini 10 küldetését valóságos navigációs orgiává akarta változtatni, aminek során a pálya meghatározását és előrejelzését a tökéletességig begyakorolhatnánk. Mondanom sem kell, hogy rossz embert győzködött. Az MSC-nél eltöltött két év során a szkafanderek és az űrséta volt a szakterületem, így rábeszélési kísérlete olyan eredménnyel járt, mintha az anyamedvétől akarnák elszakítani a bocsait.

Az űrséta volt a legutolsó dolog, amit törölni kívántam a küldetésből. Dick mindössze azt érte el (amellett, hogy John Magellánnak kezdett szólítani engem), hogy kicsit rendbe szedtük gondolatainkat, és hirtelen felindulásból összeállítottunk egy (reményeink szerint) nyomós érveket felvonultató listát, amiben kifejtettük: miért is van szükség két űrsétára.
Az első űrséta alkalmával egy egyszerű állj-fel-a-kabinban gyakorlatra kerülne sor, ekkor kizárólag tudományos kísérleteket végeznénk: megadott csillagok ultraibolya színképét gyűjtenénk be, ez ugyanis a föld légkörének erőteljes szűrőhatása miatt a csillagászok elől rejtve marad. (Az sem elég, ha csak kivisszük kameránkat a légkörön túlra: a kabinból is ki kellett vinni, mivel az űrhajó ablakainak védőüvege kiszűrte az ultraibolya sugarakat, pont azt, amit a csillagászok annyira meg szerettek volna mérni. Ennélfogva űrsétára volt szükség annak érdekében, hogy a kamera lencséi mindenféle szűrő nélkül felvételeket készíthessenek a világűr mélységeiről.)

Ezután kerülne sor a második űrsétára, feltéve, hogy az ehhez szükséges felszerelést gyorsan kifejlesztik. Ez esetben nagyon érdekes feladatom lenne: a "puskával" egy korábbi küldetéshez használt Agenához (a Gemini 8 céltárgyához) manőverezem magam, amiről ezután eltávolítok egy mikrometeorit-mérő berendezést - ez addigra már négy hónapot töltött a világűrben, kiszolgáltatva annak minden szeszélyének.
Egy sor műszaki indokkal támasztottuk alá ennek az űrsétának a fontosságát, de ehhez egy-két berendezés gyors kifejlesztésére volt szükség. Tudtam, hogy Chuck Mathews nem örül majd ennek – ő tartotta ugyanis szemmel a változtatásokat. Szerencsére Chuck türelmes ember, aki végighallgatja a másikat. Láttam, mint egykedvű láncdohányosként óraszám üldögél félig lehunyt szemmel a megbeszéléseken; olykor-olykor bólintott egyet. Igazából ilyenkor nagyon éber volt – ő amolyan igazi, profi döntéshozó, aki nem szab gátat a beszélgetésnek, amíg az összes tény birtokába nem jut.

Megbeszélésünkön legalább annyira voltam ideges, amennyire Chuck nyugodt volt. Udvariasan végighallgatta mondandómat, majd ezek után még mindig nem foglalt állást, így arra következtettem, hogy a csatát Carley nyerte, és tényleg egy Magellán lesz a szegény párából, aki minden alkalommal eltévedt, ha a Pentagonba kellett mennie.
Az alapok adottak voltak: a szkafander, a mellre erősíthető táska, a manőverhez szükséges puska, a köldökzsinór. Mindössze arról volt szó, hogy az űrhajón kívül nagyobb sugárban mozoghassak, és ehhez minden eddiginél több üzemanyagra volt szükségem a puska üzemeltetéséhez.

Ehhez egy új, tizenöt méter hosszú kábelt kellett legyártani, a puska hajtógázait pedig üvegekben eltárolni, amit az űrhajóból lehetett adagolni (és nem közvetlenül a puskába kellett tölteni). Így a puska az üzemanyagát a köldökzsinóron át, az űrhajóból kapta. Ennélfogva a kábelnek nem csak hosszúnak, hanem vastagnak is kellett lennie: benne fut ugyanis egy vezeték, ami a légzésemhez szükséges oxigént továbbítja, és egy másik, ami a manőverpuska működtetéséhez szükséges nitrogén utánpótlásáról gondoskodik. Szintén a kábelen belülre került egy erős nejlonpóráz, ami biztonsággal rögzített engem az anyahajóhoz, függetlenül attól, mekkora erővel rántom meg. Végül egy köteg elektromos vezeték is helyet kapott benne, ami lehetővé tette, hogy Johnnal beszéljek, és hogy az orvosok is figyelemmel kísérhessék pulzusom alakulását.

Persze, a földi irányítással is beszélhettem, John-nak ehhez a fülkében mindössze a mikrofon gombját kellett benyomnia helyettem. A köldökzsinórt egy ötcenti átmérőjű, nehéz nejlonburok vette körül, így védve a nap hőjétől, és a Gemini manőverezéséhez használt segédhajtóművek forró gázaitól. Lányom szóhasználatával élve, NAGGYON DURVA volt."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.