A leendő asztronautákat rostáló bizottság tagjai felsóhajtottak, amikor kiderült, hogy egyetlen nő sincs a jelentkezők között. A nők problémásak, mivel nincsen péniszük. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Épp csak összeállt az újjászervezett Gemini 10-es csapat (Young, Collins, Bean és Williams), amikor Deke különös feladattal bízott meg minket: ott kellett ülnünk vele Warren North társaságában az asztronauták újabb csoportját kiválasztó bizottságban. Ez a döntés teljességgel felfoghatatlan volt számomra, két okból is: először, épp csak, hogy nekikezdtünk Gemini 10-es felkészülésünknek, és a bizottságosdi nélkül is elképesztően feszes négy hónapnak néztünk elébe.

Másodszor, Bassett és See halála ellenére is mintegy harminc, űrrepülésre alkalmas, élettől kicsattanó asztronauta maradt a programban. Kinek volt még többre szüksége, és miért épp mi nyertük meg ezt a feladatot? John tiltakozott, Deke azonban hajthatatlan volt, így aztán március első hetében minden repülésünkkel kapcsolatos teendőnket kiejtettük a kezünkből, és kiválasztottunk tizenkilenc asztronautát. Ez érdekes időtöltés volt, még akkor is, ha egy hét ki is esett a felkészülési időből, amit soha nem hozhattunk be. [Az alábbi képen baloldalt Deke Slayton látható.]

Első dolgom volt, hogy felkerestem a személyzeti irodát, ahol a pályázók előzetes átvizsgálását végezték. Ők pusztán az életkor, a végzettség, a repülési tapasztalat alapján a több száz jelentkezőből álló mezőnyt harminc-negyven közöttire szűkítették. A „döntősöknek” tekintélyes méretű aktájuk volt. Ha valaki időt szánt rá – és én rászántam a hétvégét – mindegyikükről elég pontos képet lehetett kapni: egyikük bajtársai feleségét csábította el, a másik szemlátomást látens homoszexuális volt. Amaz jól repült, viszont a főnöke ékesszólóan kiegészítette aktáját olyan dolgokkal, amit a jelölt "elfelejtett" bevallani. Emez sok tanárára mély benyomást tett, egy másik viszont észrevétlenül suhant végig tanulmányain. Egyikük a már kiválasztott asztronauták valamelyikének volt az ismerőse, másikuk viszont túl fiatal volt ahhoz, hogy ismerje valamelyikünket. Egy volt, aki évi 25 ezer dolláros fizetéshez ragaszkodott, rajta kívül azonban szemlátomást senki mást nem izgatott a pénz.

Felidéztem magamban a pályázóként átélt traumatikus időszakomat, amikor én jelentkeztem – vagy inkább könyörögtem – azért, hogy asztronauta lehessek. Épp ezért a lehető leglelkiismeretesebb munkát akartam végezni a jelentkezők rostálásakor, aminek során megpróbáltam kiszemezgetni a trükközőket, és kiválasztani a legjobbakat. A csoportban feketék és nők sem voltak.

(Az Egyesült Államok 1967. június 30-án állt a legközelebb ahhoz, hogy fekete asztronautája legyen: Robert II. Lawrence Jr. őrnagyot ekkor válogatták be a Légierő Emberes Űrlaboratórium asztronauta-csoportjába. Lawrence doktori fokozattal rendelkező vegyész - és egyben berepülő pilóta volt, aki 1967. december 8-án szörnyet halt, amikor egy F-104-essel lezuhant az Edwards Légibázison. Később, 1969 derekán törölték az Emberes Űrlaboratórium programot.)

Úgy hiszem, hogy a leendő asztronautákat rostáló bizottság tagjainak szívéről nehéz kő esett le, amikor kiderült, hogy nincs nő a jelentkezők között. A nők problémásak, ehhez kétség sem fér. Nem elég, hogy ki kell zipzárazni a szkafandert, majd az alfeledre biggyeszteni egy műanyag tasakot, amibe a székletet üríted – mindezt tizenöt centire a ronda és vén John Youngtól kell megtenni. Mi történne, ha nő lenne a befutó? Pénisz híján még a CUVMS-t [az űrhajó fedélzeti WC-jét] sem tudná használni, így a rendszert teljesen újra kellene tervezni. Nem, jobb volt a férfiaknál maradni. A feketék hiánya viszont már egészen más kérdés volt.

Jobb lett volna, ha a NASA asztronautái között feketék is lehettek volna, és a mi csoportunk is örömmel fogadta volna őket. Nem tudom miért nem bukkant fel egy sem közülük. Talán nem volt olyan, aki a szükséges repülési tapasztalattal/végzettséggel rendelkezett, vagy talán más pályát képzeltek el maguknak. Azt mindenesetre tudom, hogy bőrszíne miatt senkit nem zártak ki. A jelentkezési lapon sem származásra, sem felekezeti hovatartozásra nem kérdeztek rá. A NASA-hivatalnokai először csak a döntősök egészségügyi vizsgálatakor láthatták a jelentkezők bőrszínét. Bárhogy is történt, sajnáltam, hogy a befutók között nem volt fekete. Bizottságunk feladata azonban a kiválasztás, nem pedig a toborzás volt, így aztán nekiálltunk egy objektív módszer kidolgozásának, ami alapján a jelentkezőket osztályozhattuk. Deke javaslatára a korábbi rostálások során alkalmazott szisztémát fogadtuk el - mindössze apró változtatásokat eszközöltünk.

Ez harminc pontból állt, ami három egyenlő részre tagolódott: tanulmányok, pilótatudás, személyiség és motiváció. A „tanulmányok” igazából helytelen kifejezés, ami rögtön kiderül, ha megnézzük, mit is takar: IQ-szint – egy pont; diploma, kitüntetés és egyéb eredmények – négy pont; a NASA által lefolytatott alkalmassági vizsgálat – három pont; szakmai interjú – két pont.
A pilótatudás pontszámát az alábbiak szerint határoztuk meg: repülési adatok (összesen repült órák, géptípus, stb.) – három pont; a berepülő pilóta iskola vagy más, vizsgáztató testület által adott értékelés a jelentkező repülési tudásáról – egy pont; szakmai interjú – hat pont.
A személyiség és motiváció esetében nem voltak alkategóriák, a komplett tízpontos csomag az interjú során alakult ki, és a delikvens személyisége ennek fontos részét képezte.

Emiatt a harminc pontból (ez volt a maximális pontszám, amit egy jelölt kaphatott), tizennyolcat a mindent eldöntő interjúkon lehetett megszerezni. Emlékeim szerint minden emberre egy óra jutott, ebből durván negyvenöt percig faggattuk, majd távozása után további tizenöt percig értékeltük. Hosszú napokat töltöttünk el a Rice Hotel egyik zsúfolt szobájában ülve, ahol reggeltől estig interjúztattunk, egy álló héten át."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Gemini 9 egész legénysége meghalt, amikor T-38-as vadászgépükkel lezuhantak. Ez volt az űrprogram első tragédiája, ami nagy lyukat ütött a Gemini-program menetrendjén, átszervezések jöttek. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ekkorra sürgetővé váltak számomra a dolgok, korábban ezt sosem éreztem. Ezúttal nem valaki más szkafanderén dolgozom, és nem egy tartaléklegénység tagjaként végzem munkámat annak érdekében, hogy más repülhessen. Most a Gemini 10-esre készülődöm, és az bizony pár rövid hónap múlva repülni fog, én pedig ott leszek rajta. Valahogy fura volt erre a küldetésre készülni; az értekezleteken például Johnra és rám úgy hivatkoztak, mint „a legénységre”.

Kérdés nélkül magunkévá tettük ezt a szokást, elfogadtuk, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljünk magunkról, és rövidesen azon kaptam magam, hogy azt mondom, „Igen, a legénység majd…” megcsinálja ezt vagy azt. Majd hirtelen belém hasított a felismerés, hogy „a” legénység én magam vagyok!
Mindazonáltal hasznos volt a megfogalmazás okozta bizonyos távolságtartás, amikor végigbeszéltük és kielemeztük, hogy mit tehet a legénység egy-egy szorult helyzetben, például akkor, ha egy hánykolódó Agenára felcsavarodna az űrsétán lévő űrhajós köldökzsinórja.

Egy 18 x 25 centis fekete jegyzetblokkot tartottam mindig magamnál, amit hat részre osztottam: (1) Ütemterv, (2) Rendszer-értekezletek, (3) Kísérletek, (4) Repülési Terv, (5) Egyéb és (6) Nyitott Kérdések. A 6-os részbe gondosan sorszámozva azok a problémák kerültek, amik menetközben jutottak tudomásomra. Mindaddig, amíg nem találtunk rájuk megoldást, rendszeresen átnéztem őket, és a megfelelő embereket nyaggattam a megoldás érdekében. Mihelyt megoldódtak, áthúztam a számukat is.
A start reggelén a 138-as sorszámnál tartottam, és mind a 138 át is volt húzva. Bármennyire is ijesztőnek és időigényesnek tűnt, legalább annyira szolgált elégedettségemre is. Egy igencsak kemény küldetésnek néztünk elébe; bárcsak a jövőbe láthatnék… Üssük föl a jegyzetblokkot, és írjuk le, mielőtt elfelejteném. Folyamatosan a küldetésen járt az eszem.

Ha történetesen nem volt nálam a jegyzetblokkom, szalvétákra, tárcámból előkerített papírfecnikre firkáltam, vagy arra, ami éppen kéznél volt. Tisztán emlékszem arra, hogy a St. Louis-i Holiday Innben a vacsora utáni sört kortyolgatva egymagamban üldögéltem, ekkor jött a szikra, amit gondosan le is jegyeztem egy kis papírcsíkra. Az unatkozó pultos odaporoszkált hozzám: „Tervezgetünk, tervezgetünk?” „Ó, hogyne” - feleltem felvillanyozva - „Látja, itt van ez az Agena nevű rakéta, ami a föld körül kering majd, és én majd meglátogatom, miután pályára állok! Azon gondolkoztam éppen, hogy magammal viszek egy amerikai zászlót, és rákötöm az Agena antennájára. Ön szerint ez jó ötlet?” „Persze, haver, persze. Tutira” – mormolta, miközben villámgyorsan visszavonult a pénztárgép fedezékébe, és a továbbiakban ott is maradt. Azt sem kérdezte meg, hogy kérek-e egy újabb sört. De nem is volt rá szükségem, és ezt jobban felismerte a pultos, mint én magam: öt hónapja sör nélkül is csúcsra voltam járatva.

Sosem voltam az a típus, aki naplót vezetett volna, de egyszer feldobott hangulatban nekiültem, hogy papírra vessem: úgy általában mit gondolok mindarról, ami akkortájt velem történt.
A lényege az volt, hogy minden feltételezésem ellenére, a Gemini 10 iránti határtalan odaadásom, korántsem volt annyira határtalan - inkább abban nyilvánult meg, hogy minden hétköznapi mozzanatot mélyebben éltem meg: magasabb fokozaton éltem. Jó volt élni. A zene szebben szólt, mint általában szokott. Az étel és a bor is jobban ízlett. Valószínűleg még a középszerű borokban is új zamatot véltem felfedezni, amit esetleg korábban sosem vettem észre, így azok már-már tökéletesek voltak. Rengeteget túlóráztam, de a munka mégsem őrölt fel.

Sajnos, ebbe az eufórikus állapotba csapódott bele egy T-38-as, Elliot See-vel és Charlie Bassett-tel a fedélzetén. A baleset St. Louisban történt, ahol oly sok időt töltöttem el. Elliot és Charlie volt a Gemini 9-es elsődleges legénysége, és Houstonból jövet egy hétfői napon, a hajnali órákban zuhantak le. Charlie az idők folyamán volt már a szomszédom, az osztálytársam, a mentorom és egyben a barátom is. Egy rendkívüli ember volt – olyan, akiben úgy tűnt, minden együtt van: a kivételes intelligencia, az acélos elszántság, a ragadós jókedv, a jó kiállás – és aztán egy parkolóban hirtelen nem volt többé. [Itt ült volna Elliot és Charlie: a Gemini 9 kabinja.]

Elliotot viszont csak alig ismertem, leszámítva azt a keveset, amit tudtam róla: hogy barátságos és kedves ember volt, és hogy most mindketten halottak. A barátokat ért személyes veszteségen kívül, Elliot és Charlie halála nagy lyukat ütött a Gemini-program menetrendjébe, amit a tartaléklegénységgel gyorsan betömtek. Így Tom Stafford és Gene Cernan repülnek a 9-essel, és saját tartaléklegénységünket - Lovellt és Aldrint - rendelték hozzájuk. A mi tartalékunk Al Bean és C.C. Williams lett. Mivel a Kilencek csoportjának életben maradt tagjai legalább egyszer amúgyis repültek volna a Geminivel, az átszervezés nem okozott számukra akkora változást, mint mondjuk a Tizennégyek esetében. Az eredeti terv alapján közülünk Scott, Bassett, Collins, Gordon és Cernan repült volna. Ez most Scottra, Cernanra, Collinsra, Gordonra és Aldrinra módosult."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Ma Pulis napot tartunk. Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért megjegyezzük, hogy sorozatunk holnap folytatódik. Az utóbbi időben nem beszéltünk a magyar csapat által fejlesztett holdjáró földi tesztelésre szánt prototípusáról, ami azonban ettől függetlenül örvendetesen fejlődik. A 30 millió dollár összdíjazású, Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapataként elkészített rovert megmutattuk Király L. Norbertnek is, aki ugyan nem tetováltatná magára a holdjárót, de sikeres holdraszállás esetén egy posztert mindenképp kirakna a Puliról. Elmondta azt is, hogy szerinte holdjárónkhoz Ozzy Osbourne egyik száma passzol a leginkább. A robot és Norbi már találkozott egymással, az eseményről fotó is készült.

Hamarosan megszületik Király L. Norbert kisfia; az énekes úgy tervezi, hogy szüléskor a felesége mellett lesz. Hogy ehhez kellően edzett legyen, Norbit a hatvanas évek elején, az első asztronauták kiválasztásakor használt egyik módszernek vetettük alá. A leendő Mercury-űrhajósoknak húsz dolgot kellett leírniuk önmagukról: azt, hogy kinek tartják magukat, kicsodák is ők valójában. "Te ki vagy?" – hangzott a kérdés, amire húsz rövid tőmondatban kellett válaszolni: „Én … vagyok”.
Az űrhajósok többsége meglehetősen kínban volt már a teszt végefelé. Norbival a feléig jutottunk el, bár a nyolcadiknál kis híján abbahagytuk: a nyolcas ugyanis a szerencseszáma. Villáminterjúnkban - egy próba szünetében - ezt az eredményt kaptuk:

Király Norbi vagyok,
boldog vagyok,
próbán vagyok,
nagyon jó az együttes, amiben vagyok,
férfi vagyok,
a szabad ég alatt cigizni vagyok,
kicsit bolond vagyok,
pimasz vagyok,
pofátlan vagyok,
szomjas vagyok.

Mennyit számít szerinted, ha valaki olyan ország állampolgárának születik, amely országnak már van valamije egy idegen égitesten?
Az abszolút pozitív dolog, büszke tudsz lenni rá, hogy igen, ezt a mi országunk csinálta.

Mennyire hangzik számodra abszurdnak, hogy magyar robot kerüljön egy idegen égitestre, mondjuk, a Holdra, ahol egyébként már három autó álldogál, aminek kifejlesztéséhez a magyar szürkeállománynak is köze volt?
Miért lenne abszurd, abszolút nem abszurd: nagyon nagy, pozitív dolog. Én mondjuk először azt hittem a Puliról, hogy egy kutyaformájú dolgot akartok felküldeni a Holdra.

Már személyesen is találkoztatok, nem volt csalódás, hogy mégsem kutyaformájú?
Nem csalódtam, azt leszámítva, hogy tényleg arra készültem, hogy valami puliformájú valamivel fogok majd találkozni. Meglepődtem, mert nem egy többméteres tárgy; ott van előtted a Puli, és alapvetően két dolog jut eszedbe: ad. 1., nehogy baja essen, ad. 2., milyen zseniális emberek élnek itt, hogy ilyen pici cuccba ennyi mindent bele tudnak tenni.

Ha jól emlékszem a fotókról, a nyakad jobb oldala még üres, odatetováltatnád Armstrong első mondatát, amit a holdra lépéskor mondott?
Mindig csodáltam az asztronautákat, de annyira azért nem érzem magaménak a témát...

Tetkóval kapcsolatos B-kérdés: Ha eljutunk a Holdra, a Puli-robotot magadra tetováltatnád? Persze, nem ragaszkodunk a méretarányos megjelenítéshez...
Azt mondjuk, nem hiszem, de ha kapnék egy posztert, azt mindenképp kitenném.

Melyik égitestet, vagy csillagképet mutatod meg először a fiadnak?
A Holdat, az Esthajnalcsillagot, és az egyetlen csillagképet, amit ismerek: a Göncölszekeret.
Azt tudtad, hogy az Esthajnalcsillag igazából a Vénusz?
Ne már! Ezt nem tudtam, csak azt, hogy ez az, ami a legfényesebben ragyog. Legalább majd azt is elmondhatom a fiamnak, hogy még ezt se tudta az apja.

Szerinted milyen zene passzol a Pulihoz a leginkább? Úgy elsőre, ami eszedbe jut…
Mondjuk, Ozzy Osbourne: Let me hear you scream. Abban el tudnám képzelni, mert pókok vannak a klipjében, illetve Ozzy maga is egy pókot játszik benne. Ez a robot olyan pókszerű, én erre asszociálok.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az asztronauták azt tervezték, hogy a küldetés hetven órájából negyvenhatot végigdolgoznak, és huszonnégyet pihennek. Az Apollo-programot megelőző Gemini egyik legdurvább küldetése a Gemini 10-es volt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Miután készségesen beleegyeztünk abba, hogy az öszes kívánságlista minden egyes elemét bevállaljuk a Gemini 10 küldetésén, Johnnal nekiálltunk az egészet egy megvalósítható repülési tervvé gyúrni - titokban azért beismerve magunk előtt, hogy ez igazából annyira kilátástalan feladat, mintha egy másfél kiló tárolására méretezett zsákba két kilót próbálnánk meg belegyömöszölni. Itt van például a tizenöt kísérlet, ami minden más Gemini-küldetésnél több volt – leszámítva a két, űrrandevú és űrséta nélküli hosszú, nyolc és tizennégy napos küldetést, amikor a kísérleteken kívül nem sok minden mással kellett az asztronautáknak foglalkozniuk. A rendelkezésre álló repülési idő 37 százalékát a kísérleteknek akartuk szentelni, ami rekordnak számított a Gemini-program történetében (a Gemini 12 lett a második, 30 százalékkal).
Az első űrrandevú egyszerű volt abban az értelemben, hogy ehhez négyszer meg kellett kerülnünk a földet (az MSC-s zsargonban ”M = 4”), miközben utolérjük Agenánkat, amit egy órával és negyvenegy perccel előttünk indítanak útjára. [Az alábbi képen az űrbéli macska-egér játék egyik kelléke, az Agena látható. Ezt kellett utolérniük.]

(Az űrprogram kezdetén – azaz a Mercury-s és a korai Geminis időkben – a „keringés” volt az egyetlen szó, amit használtunk. Ez azt fejezte ki, hogy egy alkalommal megkerüljük a földet. Később a „fordulat” vette át a helyét. Technikai értelemben egy keringés esetében földi koordinátákkal írjuk le azt, ami a fordulat esetében inerciális koordinátákkal történik; ez alatt azt értem, hogy egyetlen fordulat 360-fokos körutazás a forgó glóbusz körül, és független attól, hogy az űrhajó a föld mely pontja fölött halad át éppen. Ezzel szemben a keringés az az idő, ami két fejünk fölötti észlelés között eltelik egy konkrét földi pontról nézve. Ha a Föld nem forogna a tengelye körül, egy keringés és egy fordulat ugyanannyi ideig tartana. Mivel azonban a Föld kelet felé forog, és az űrhajót is keleti irányban indítják útnak, egy fordulat, illetve az ehhez szükséges idő valamivel rövidebb, mint a keringés esetében. M = 4 valójában négy fordulatot jelent, ezalatt kell tehát beérni az Agenát. [A fentieket elég nehéz magyarra átültetni, az angol eredetiben orbit és revolution (rev) szavak szerepelnek - előbbit fordítottuk keringésnek, utóbbit fordulatnak.])

Természetesen a VI-os Modullal való fedélzeti számítógépészkedés teljesen kitölti majd ezt az első négy kört, olyannyira, hogy szó szerint nem marad időnk még arra sem, hogy kinézzünk az ablakon – kivéve persze, amikor épp csillag-horizont szögméréseket kell végeznünk.
A második űrrendevú már teljesen más fán terem, mivel ezesetben egy másik céltárggyal kell találkoznunk a világűrben: mégpedig a Gemini 8 Agenájával, ami akkor már négy hónapja vár ránk, miután Neil Armstrong és Dave Scott elhagyta. Na és?

Nos, az a nagy különbség, hogy a 8-as Agenája ekkor már régóta „halott”: az akkumulátorai lemerültek, ami egyben azt is jelenti, hogy nem működik radar transzponderje sem. Emiatt aztán a mi radarunk teljesen hasznavehetetlen, hiszen az általa küldött jelekre a 8-as Agena nem tud majd válaszolni, és mi kizárólag a szemünkre hagyatkozhatunk az űrrandevú során. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az Agena kimúlásával stabilizációs rendszerei is leálltak, így jó eséllyel úgy pörög, mint egy búgócsiga, vagy esetleg két végén bukdácsolva halad a világűrben, ami újabb kérdést vet fel: hogy szerelem le róla a mikrometeorit-mérő berendezést?

A pesszimisták (realisták?) kolosszális bonyodalmakat vizionáltak lelki szemeik előtt, így például azt, hogy a Gemini, az Agena és én a tizenöt méter hosszú, ördögi természetű köldökzsinórnál fogva összegubancolódunk.

Így aztán nekünk – a legénységnek – sokat kellett dolgozni azon, hogy a rend látszatát fenntartva összeszervezzük ezeket a feladatokat. Jóféle bürokrata módjára összegyűjtöttük szövetségeseinket, és tanácskoztunk. Sok segítséget kaptunk az Ed Hoskins által vezetett mérnöki segítő csapatunktól. Tartaléklegénységünk is volt Jim Lovell és Buzz Aldrin személyében, akik szerepüktől ugyan nem voltak elragadtatva, de jól megalapozott javaslatokat tettek közkinccsé.
Boldogtalanságuk oka az volt, hogy Deke legénység-kijelölő rendszere értelmében arra számíthattak, hogy kimaradnak a következő két küldetésből (Gemini 11 és 12), majd a soron következő harmadik lesz az övék. Gemini 13 küldetés azonban nem volt, így ők amolyan béna kacsák lettek: a Gemini-programra pocsékolták idejüket, amikor már az Apollo-programra kellene gyúrniuk.

Aztán januárból február lett; a küldetés megszervezésével jól haladtunk. Így festett a repülési terv: késő délután indulunk útnak a 8-as Agena pályája miatt, ezt követően öt órát töltünk saját Agenánk hajkurászásával, majd hozzádokkolunk. Ezután begyújtjuk nagy hajtóművét (ez újabb elsőzés volt), hogy segítségével magasabb pályára álljunk, és elkezdjük megközelíteni a 8-as Agenát. Majd alvás.
A második nap tizennégy órás munkaidejében párszor beindítjuk az Agena hajtóművét, kísérleteket végzünk, és sort kerítünk az „állj-ki-az-ajtóba”-típusú űrsétára is. A harmadik nap a terv szerint tizenöt munkaórából áll; ekkor egy sor komplikált manővert hajtunk végre, hogy találkozhassunk a 8-as Agenájával, további kísérletek következnek, majd sor kerül a tényleges űrsétára, ezt követően ismét kinyitjuk az ajtót, hogy megszabaduljunk a fölöslegessé vált berendezésektől, és alacsonyabb pályára süllyedünk.
A negyedik nap röpke nyolc órából áll majd, ezalatt végzünk a kísérletekkel, épp jókor ahhoz, hogy felkészüljünk a fékezőrakéták gyújtására, és vízre szálljunk az Atlanti-óceánban az indítástól számított hetvenedik óra huszonhetedik percében.

Amennyire csak tudtuk, belepasszíroztuk a repülési tervbe az étkezést, az üzemanyag cella karbantartásait, a helymeghatározást, a rádióbeszélgetéseket, és az összes többi apróságot, ami ahhoz szükséges, hogy ember és gép működőképes maradjon. A dolog úgy festett, hogy elméletben a küldetés hetven órájából negyvenhatot végigdolgozunk, és huszonnégyet pihenünk, de a gyakorlatban kissé másképp alakultak a dolgok."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu