"Susan igazából azt akarta megtudni, hogy Frank vajon túléli-e az utazást, ami egy magától értetődő, természetes kérdés. Erre azonban egyikünk sem tudta a választ." Susan Borman volt a Gemini 7 egyik asztronautájának, Frank Bormannek a felesége. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ahogy a Gemini 7 nagy napja (december 4.) közeledett, kelletlenül beletörődtem abba, hogy Jim Lovell tényleg repülni fog, így a tartaléklegénység jól nevelt tagjához illően mindent megtettem, hogy segítsek, egészen odáig, hogy indítás előtt megfelelő helyzetbe állítottam a kabinban a kapcsolókat, és kifogástalan állapotba hoztam a fülke Lovell felőli oldalát. Egy kis hímzésmintát is készítettem, amit, ha akart, kitűzhetett a műszerfalra. Ez a felirat volt rajta: „OTTHON ÉDES OTTHON”. Két hétig valóban itt lesz az otthonuk, akár édesnek találják majd, akár nem.

December 4-én déltájban Ed White-tal fehér kezeslábasban és fehér sapkában a „fehér szobában” voltunk, ez a Titan II rakéta tetején, hordozható egységekből összeszerelt zárt rendszer volt, ami egyszerre volt rakodódokk, kommunikációs központ, és egyben innen nyílt az egyetlen bejárat a Gemini űrhajóba.
Amikor Jim és Frank megjelent, egy szót sem tudtunk váltani, mivel szkafanderükbe zárva 100 százalék oxigént lélegeztek, hogy a nitrogént száműzzék szervezetükből. Nagy nyüzsgés volt körülöttük, vizuális poénokat mutogattunk nekik szűnni nem akaró hátlapogatások közepette. Ezután betuszkoltuk őket a kabinba, ügyelve arra, hogy épp eléggé belepasszírozzuk őket ülésükbe, és az ajtókat rájuk lehessen csukni anélkül, hogy nekiütköznének a fejüknek. Amikor Jim vállmerevítőjét, biztonsági övét, oxigénvezetékeit és kommunikációs drótjait elrendeztük, még egyszer utoljára kezet fogtunk, majd a kabinajtó bezáródott. A többiekkel együtt visszavonultam az indítóállás állványzatába, majd a fehér szobát is szétszerelték. [Lovellt és Bormant ide zárták be, ez a Gemini 7. Az alábbi fotót a Gemini 6 legénysége készítette.]

Ezzel egycsapásra dologtalanná váltunk, teljesen hasznavehetetlennek éreztük magunkat. Ed White társaságában egy biztonságos megfigyelőpontba húzódtunk vissza – ezek fából készült, tető nélküli lelátók voltak az indítást felügyelő központ területén kívül, mindössze pár kilométer távolságra. Ahogy a délután 2:30, a start ideje közeledett, úgy lettem egyre idegesebb. Ha egy Atlas-Agena felrobbanhatott a magasban, miért ne fordulhatna elő ez egy Gemini-Titannal? Az eddigi hibátlan Geminis indítások (Gemini 1-től az 5-ig) ténye vajon csökkenti vagy növeli a katasztrófa bekövetkezésének valószínűségét a későbbi küldetések során? Ez a logika - vagy éppen annak hiánya - uralkodik el az emberen a start pillanatában.

A hónapok óta hideg fejjel végzett szenvtelen elemzések helyett pár perc erejéig az érzelmek dominálnak, a remény és rettegés váltja egymást, ahogy a tunya szörnyeteg életre kel, megrázza magát és újdonsült tűzfarkát, majd lassan – nagyon lassan – megmozdul. Az első pár másodperc tisztán a látványról szól, mivel érzékszerveink közül ekkor még csak a szemünkre hagyatkozhatunk: ekkor még nem kerülünk a történtek hatása alá.
Amikor aztán elér hozzánk a robaj a hangsebesség átlépésekor, és a föld is beleremeg alattunk, akkor tudatosul csak, hogy ott vagy, veled történik mindez, és ekkor már magukkal ragadnak az érzelmek: sírsz vagy nevetsz, ordítasz vagy éppen suttogsz.
Az eltelt hat hónapban a Gemini 7-esen dolgoztam, most egyszerre ő dolgozott meg engem. Nélkülem ment, vagy legalábbis csak egy részt vitt belőlem magával. Úgy tűnt, hogy távolodik, és ehhez segítséget is kapott a tömegből. „Menj!... menj!...menj!...” - kiabálták az emberek ütemesen. „Menj … menj” – suttogtam magamon kívül, gombóccal a torkomban. „Kérlek, menj.” És ezt is tette, egyre gyorsabban, míg végül egy ponttá zsugorodott az égen, majd teljesen eltűnt. Ekkor mindenki gratulált a mellette állónak, és azt mondta: no, ennyi volt. Persze, a legénység számára ez csak a kezdet volt.

Ed-del visszarepültünk Houstonba, és a Küldetésirányító Központba (MCC) mentünk. A tartaléklegénység tagjai a küldetés idején afféle celebeknek számítanak az MCC környékén. Kikérik tanácsukat, különösen akkor, ha valami elromlik, hiszen ők azok, akik aprólékosan ismerik a szerkezetet. Általában nincs konkrét feladatuk, mivel az asztronauta hivatalt a CAPCOM-ok képviselik az MCC-ben: ők azok, akik általában három műszakban, szünet nélkül dolgoznak: kizárólag ők beszélhetnek az űrhajó legénységével. (A CAPCOM kifejezés a Mercury-s időkből maradt ránk, amikor az űrhajókat még kapszulának hívták, emiatt aztán azok, akik kapcsolatban álltak velük, lettek a kapszula kommunikátorok – „CAPsule COMmunicators”.)

Mivel a Gemini 7-tel minden rendben ment, nem sok teendőm akadt, így aztán szokásommá vált, hogy napi szinten tájékoztassam Susan Bormant és Marilyn Lovellt a küldetés alakulásáról. Különösen Susan mutatott határozott érdeklődést a repülési terv iránt, amiről naponta tájékoztattam őt, majd egy térképen megmutattam neki, hogy adott pillanatban a földgömb melyik pontja fölött repül éppen Frank. Ahogy kínkeservesen teltek a napok, úgy lett ez a kis rituálé egyre erőltetettebb. Szerintem Susan igazából azt akarta megtudni, hogy Frank vajon túléli-e az utazást, ami egy magától értetődő, természetes kérdés. Erre azonban egyikünk sem tudta a választ, amivel Susan is pontosan tisztában volt, így soha nem tette fel nekünk ezt a kérdést."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.