Az űrhajó tesztelésekor egy-egy elrontott tesztet akár háromszor-négyszer is megismételtek, hajnali háromkor nem volt jó hibázni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Johnnal szinte az egész áprilist és májust St. Louisban töltöttük, ahol Gemini 10-esünket pesztráltuk az összeszerelési munkálatok és az ehhez kapcsolódó tesztek során: „repültünk” a magassági kamrában, illetve végigmentünk a küldetés minden egyes fázisán, miközben az űrhajó a tesztberendezésre volt rákötve. Utóbbi azt mérte, hogy az űrhajó megfelelően reagál-e a nyomáskapcsolók állítására, rendben működnek-e a diódák, a segédhajtómű, az ejtőernyő, a számítógép, stb., stb. Ha valami nem pontosan a műszaki leírásban szereplő értékeket produkálta, azt azonnal kicserélték.

Az űrhajó legtöbbet a fehérszobában időzött – ez egy fehérre festett szoba volt, amit nagy műgonddal tartottak tisztán, olyannyira, hogy még a levegőt is megszűrték. Mindenki fehér kezeslábasban és sapkában volt, az öltözetet pedig fehér csizmácskák tették teljessé. A fehérszobában szünet nélkül dolgoztak, és általában három vagy négy űrhajó volt itt függőlegesen, orrukkal felfelé állítva - mintha csak az indítóálláson lennének. Johnnal itt óraszám feküdtünk a hátunkon, lábunkkal a fejünk fölött, lustán pöccintve egyet-kettőt a Gemini 10-es kapcsolóin - ahogy épp az adott teszt megkívánta. [Az alábbi képen az Apollo űrhajó fantáziarajza  látható 1963-ból. A Gemini kétszemélyes volt, de nagyjából ugyanígy "ült" benne a legénység.]

Minden tesztnek volt forgatókönyve: egy vaskos kötet, amiben felsorolták a tesztben segédkező technikusok szerepét a színlelt repülés cselekményében. Egyes tesztek egyszerűek voltak, mások esetében viszont a teszt irányítója, a tesztberendezések kezelő személyzete és a fülkében kucorgó legénység összehangolt munkájára volt szükség.
Korábban már gondosan áttanulmányoztuk ezt a könyvet, és pirossal aláhúztuk azokat a részeket, amikor aktív közreműködésünkre volt szükség. Majd, a teszt kellő pillanatában (remélhetően), a megfelelő kapcsolót pont megfelelő ideig működésbe hoztuk. Valahányszor a legénység, vagy a csapatból bárki elszúrt valamit, a tesztet megismételtük, esetenként háromszor vagy négyszer is.

Nagyon rossz kihasználása volt ez a rendelkezésre álló időnknek, de gyakorlásnak nem volt rossz, mivel a szerkezetet részletekbe menően megismertük: minden kabin ugyanis enyhén eltért a másiktól, és nem csak kinézetre, hanem a rendszerek működésében is - holott elvben mindennek ugyanúgy kellett volna működnie az összes űrhajón és a szimulátorban. Ezekre az apró eltérésekre nem ártott még itt a földön rájönni, nehogy repülés közben érjen minket a meglepetés.

A fehérszobában eltöltött idő arra is jó volt, hogy a teszt okozta mérsékelt stressz közepette beleverje a fejünkbe a műszerek és a kapcsolók helyét. Ha valaki a számítógép kapcsolóját véletlenül a „Légkörbe-lépés” állásba pöccintette, ahelyett, hogy a közvetlenül alatta található pozíció-szabályzó ugyanilyen feliratú kapcsolójával tette volna ezt, nem sok bajt okozott, legfeljebb csak az arcok vörösödtek el, és a levegő dermedt meg egy pillanatra (különösen hajnali 3-kor). Ezzel ugyanis a hosszadalmas, bonyolult teszt meghiúsult, és konstans időhiány ide vagy oda: az egészet kezdhettük előlről.

Ezzel együtt megtanultuk veséink pontos helyét is, hiszen a hátukon fekvő Gemini-ülések igencsak törték derekunkat, és pár óra elteltével képtelenség volt kényelmesen elhelyezkedni bennük. Volt valami ebben az abnormális, "lábak a fej fölött"-helyzetben, ami veséinket dühödt cselekvésre sarkallta. Ez – megspékelve az álmosság leküzdését célzó liberális kávéfogyasztással – azt eredményezte, hogy közel óránként zarándokoltunk ki a mosdóba, feltéve, hogy a teszt forgatókönyve ezt lehetővé tette. Amennyiben nem, úgy nem maradt más, mint jó adag önsajnálattal eltelve kínunkban fetrengeni a kapcsolók végeláthatatlan pöckölgetése közepette, és örvendezhettünk az asztronauta-lét csodálatos voltán, miközben az elátkozott forgatókönyv teljes súlyával feszülő hólyagjainkra nehezedett.

Ha nem az űrhajóban voltunk, akkor a szimulátorban. A St. Louis-i szimulátorban az űrrandevúra készülhettünk fel. Ez a berendezés pontosan imitálta az űrhajó, a radar, a számítógép és más űrrandevúhoz szükséges kütyü reakcióját, viszont semmi többet. A többi feladatot a houston-i és a Cape-en lévő szimulátorokban kellett begyakorolnunk. Mivel a VI-os Modullal úttörőnek számítottunk, nagyon nagy szükségünk volt a St. Louis-i szimulátorra, hiszen személyzetéhez jól képzett McDonnell mérnökökök is tartoztak: ők tervezték a VI-os Modult, vagy legalábbis, ők építették meg.

Nap mint nap ott ültünk tehát ebben az ördögi szerkezetben, barna műanyag poharakból ittuk a felvizezett kávét, és a sötét képernyőn pedig egy fénylő pontot bámultunk (az Agenát), amit más fénylő pontok vettek körül (a csillagok). A képi megjelenítés valóban elég darabos volt, viszont a fülkében precízen tehettük a dolgunkat, a radar, a fedélzeti műszerek és a számítógép szépen, összehangoltan működött - hacsak a teszt forgatókönyve szerint eleve nem „kudarcra” voltak ítélve - tökéletesen imitálva az Agena üldözését, aminek újra és újra és újra nekiveselkedtünk."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.