Nem semmi volt az asztronauta-feleségek élete: riporterek hadával kellett megküzdeniük, különösen akkor, amikor bajba került az űrhajó, amiben férjük is utazott. A Gemini 8 küldetésén pedig pontosan ez történt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amint a Küldetésirányításnál elkapott beszélgetésrészletekből kiderítettem, hogy a [Gemini 8-cal] minden rendben van, ismét megtettem a hazafelé vezető rövid utat, hogy tájékoztassam a fejleményekről Patet és Ott tábornokot, Lurton Scott apját, aki maga is sokat látott pilóta volt. Scotték gyerekei még túl kicsik voltak (Tracy közel ötéves, Doug két és fél) ahhoz, hogy felfogják, mi történik körülöttük, és ekkorra már ágyban lett volna a helyük.
Épp haza akartuk vinni őket (egy háztömbnyire laktak tőlünk), amikor megtudtuk, hogy Jan Armstrong épp úton van Lurton Scott házához. A ház utcai frontja tele volt reflektorokkal és izgatott riporterekkel. Szerencsére csak Scott házának bejárati ajtajára koncentráltak, így mi hátulról észrevétlenül be tudtunk surranni, habár a gyerekek ekkor már sejthették, hogy valami nem stimmel. Amikor Jan pár NASA hivatalnok kíséretében megérkezett, a lehető legrövidebb úton az ajtóhoz ment, utóbbiak pedig elmagyarázták a sajtónak, hogy Jan a krízishelyzetben Lurton mellett szeretne maradni, és hogy majd kellő időben mindenről beszámol a médiának. Így hát a stábok lekapcsolták a fényeket, és vártak. [Az alábbi fotón Jan, Neil Armstrong felesége látható, a kép később, az Apollo 11 idején készült.]

Mint később kiderült, a légkörbelépés rutinszerűen ment, leszámítva azt a momentumot, hogy a Gemini 8 az Atlanti-óceán helyett a Csendes-óceánba landolt. De a jó öreg NASA „mi történik, ha”-filozófiájának köszönhetően erre is fel volt készülve, és szükség esetére a Haditengerészet egyik rombolója épp a közelben várakozott. Így aztán rövidesen biztonságba került a legénység, és ezzel véget ért az egész, csak Neil és Dave volt elmondhatatlanul csalódott, amiért a küldetés többi része (például az űrséta) elmaradt, holott annyit készültek rá.
De legalább Jannek és Lurtonnek nem kellett tovább aggódnia. Az eltelt tizenegy órában folyamatosan figyelemmel kísérték a történteket, így fáradtak voltak, és Jan épp hazafelé készülődött.

Abban a pillanatban, hogy Scotték bejárati ajtaja becsukódott a háta mögött, az utcafront megelevenedett. Vakuk villantak, a vakító TV-s reflektorokat felkapcsolták, mikrofonokat toltak az arcába, és egyszerre húsz különböző kérdés záporozott felé. A fényár közepette Jan látóterében az egyetlen barátságos és ismerős tárgy a saját autója volt: határozott léptekkel megindult felé, majd elment - maga mögött hagyva a csalódottan morajló riporterhadat. Még az asztronauta-feleségek szokásos „retteg, büszke, elégedett”-formuláját sem adta elő nekik.

Neil és Dave szintén nem volt elégedett, különösen Dave nem, aki a történtek miatt az első amerikai lett, aki majdnem részt vett egy űrsétán. Együttéreztem vele. Hónapokig kemény, komplex tréningeken vett részt, hogy felkészüljön a ráváró nagyon bonyolult űrsétára. Ennek során a frissen kifejlesztett, mellkasra rögzíthető pakkot és a hátizsákot használta volna: most már soha többé nem lesz esélye, hogy megtudja, működtek-e volna a berendezések. Ahogy azt sem tudhatta meg, hogy milyen érzés szabadon lebegni a világűrben. Titokban azonban néhányan megkönnyebbültünk Dave balszerencséje miatt, mivel űrsétája elképesztően komplikált és veszélyes volt.

A probléma gyökerét az jelentette, hogy a Gemini fülkéje túl szűk ahhoz, hogy méretes felszereléseket lehessen tárolni benne, mint amilyen például az űrhajós által az űrsétán viselt hátizsák, amit a Gemini 8-as, 9-es és 12-es küldetésekre terveztek be. Emiatt aztán a hátizsák az űrhajó aljában, az adapteregységben kapott helyet, odakinn a világűr vákuumában. Épp ezért az űrsétára készülő asztronautának a kabin dekompresszióját követően ki kellett nyitni az ajtót, hogy kapaszkodók segítségével az űrhajó külsején hátrakecmeregjen az adapteregységhez.

Eközben a fülkéből kivezetett köldökzsinórra volt kötve – ezen keresztül tudott kommunikálni és lélegezni. Eddig rendben is van, de ezután következik a cikis rész, mivel az oxigén- és kommunikációs vezetéket a köldökzsinórról a hátizsákra kellett átkötni. Ehhez előbb le, majd vissza kellett csatlakoztatni ezeket, majd vissza, amik a mellkasra rögzített pakkon át a szkafanderbe vezettek. Dave esetében ez még egy további vezetékkel is kiegészült, ez biztosította a kézi-manőverező puska működtetéséhez szükséges hajtógázt.

A szkafanderben a mozgás és a látás is korlátozott: emiatt mindez nehéz ügy volt, aminek során nem lehetett hibázni, és nem volt egyetlen asszisztens sem a környéken, hogy figyelmeztesse az űrhajóst az összegabalyodott vezetékekre, vagy a tucatnyi egyéb veszélyre, ami az adapteregységnél leselkedik az emberre, amikor magányosan kint kóborol a világűrben.

Saját, Gemini 10-es űrsétám is messze volt az ideálistól, esetemben mindent be kellett zsúfolni egy amúgy is tömött fülkébe, de én legalább szinte az összes előkészületre a még nyomás alatt lévő kabinban keríthettem sort, ahol szükség esetén John is segíthetett nekem.
Nem ez volt a helyzet Dave komplikált felszerelésével, ami abban is egyedülálló volt, hogy a Gemini-program űrsétái közül a legbonyolultabb eljárásrenddel párosult. Egy évvel később, a Gemini-program végén elmeséltem aggályaimat Neil-nek, mondván, hogy Dave űrsétájának elmaradása tulajdonképpen szerencsés fordulatnak is tekinthető, ő azonban másképp látta a dolgot. Elintézte annyival, hogy azt mondta: a legdurvább űrséta pont az enyém volt a 10-esen, amikor egy instabil, bukdácsoló Agenát kellett megközelítenem. Valószínűleg arról lehet szó, hogy mindenki a számára ismerőset találja könnyebbnek, még akkor is, ha az másoknak durvának tűnik.

A Gemini 8 problémáját a segédhajtóműbe vezető drótok rövidzárlata okozta, emiatt nem kapcsolt ki a segédhajtómű. A Gemini 9-es, és az utána következő űrhajókon megfelelő átalakításokat eszközöltek, így az űrprogram gyors üteme töretlen maradt."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.