A NASA durván elszámolta magát: 1967-ben már ötvenhat asztronautája volt, többségük azonban sosem járt a világűrben. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A jelentkezők a Légierőtől, a Haditengerészettől és a Tengerészgyalogságtól érkeztek, de voltak köztük civilek is. Bizottságunk összetétele is hasonlóan alakult: Warren North volt köztünk a civil, John Young képviselte a Haditengerészetet, C. C. Williams a Tengerészgyalogságot, én meg a Légierőt. Deke (civil, korábban Légierő) volt a válogató-bizottság elnöke.
Mielőtt elkezdtem volna a NASA-nál dolgozni, úgy gondoltam, hogy igencsak fontos szempont lehet az asztronauták kiválasztásánál, hogy melyik szolgálathoz tartozik az ember. Arra tippeltem, hogy a Légierő, a Haditengerészet és a civilek közti pillanatnyi erőviszonyok játszanak szerepet a döntésben, ahogy ez határozza meg azt is, hogy kit melyik küldetésre osztanak be.

Miután mi tizennégyen bekerültünk a programba, eleinte hajlamosak voltunk klikkesedni, de nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy olyan szálakkal kötődjünk egymáshoz, amik jóval többet számítottak, mint az, hogy kinek milyen színű az egyenruhája (amit ráadásul amúgy sem hordtunk). Hamar rádöbbentem arra, hogy számomra sem ez a lényeg, és valóban: még csak nem is gondoltam arra, hogy ki melyik szolgálathoz tartozik, és honnan érkezett.

Egy csapat voltunk. Semmiben nem hasonlítottunk a Pentagonban a „bombázók kontra tengeralattjárók”-vitában egymással ölre menő tábornokokhoz és admirálisokhoz, akik becsületbeli ügyet csináltak mindenből. Ez a különbség a NASA-nál volt a legszembetűnőbb, azon belül is az asztronauták körében, ahol egyáltalán nem számított, hogy melyik szolgálattól érkezett az ember.

A kiválasztás során nem voltak előre meghatározott kvótáink, és gyakran azon kaptam magam, hogy a Légierő emberével szemben épp egy civil vagy történetesen egy Haditengerészettől érkezett jelölt mellett érvelek. A többiek is ugyanezt tették. Sokkal kevesebb vita volt köztünk, mint amennyire számítottam: a jelentkezők aktái, vagy a személyes találkozás alapján általában azonnal el tudtuk dönteni, kiből lesz győztes, és kiből vesztes. Egyáltalán nem okozott nehézséget a jelöltek pontozása és rangsorolása.

Munkánk legnehezebb része a motiváció mérése volt. (Sosem felejtem el Bob Smith örökbecsű szavait, aki a Légierőnél volt a cimborám. Pár évvel korábban, épp mielőtt a saját meghallgatásomra indultam volna, így búcsúzott el tőlem: „Namármost, amikor majd megkérdezik, miért akarsz asztronauta lenni" – mondta – „ne felejtsd elmondani, hogy számodra ez az egész a pénzről és a csajokról szól.”)

Vajon a pasas tényleg nálunk akar dolgozni, hogy éjt-nappallá téve melózzon a hosszú gyakornokévek alatt? Ennek eldöntése kemény dió volt. Mivel az értékelés során adható harminc pontból tizennyolc sorsa az interjúkon dőlt el, megvolt a veszélye annak, hogy egy jó beszédkészséggel megáldott jelentkező javára döntsünk. Épp ezért nem az számított, hogy valaki az  elkötelezettségéről milyen ékesszólóan tud beszélni. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a jelölt vette-e a fáradtságot a Gemini- és Apollo-program tanulmányozásra, tisztában volt-e egy-két ezzel kapcsolatos problémával, illetve tapasztalatai alapján elő tudott-e állni egy épeszű javaslattal a probléma megoldását illetően. [Az alábbi képen a Collins-ék által kiválasztott tizenkilenc asztronauta látható.]

A jelentkezők tudásának végső határait feszegettük, és amikor elértünk arra a pontra, hogy a feltett kérdésre nem tudták a választ, az okosabbak azt mondták „Nem tudom”, míg mások valami óriási baromsággal szédítettek minket.
Visszatekintve úgy vélem, hogy bizottságunk elég jó munkát végzett, és egyetlen alkalmatlan pali sem került a Tizenkilencek közé. Emlékszem, Fred Haise volt az első számú favoritunk, és egyetlen, a többiektől a későbbiek során leszakadó sereghajtót sem válogattunk be a programba: teljes egyetértés volt köztünk abban, hogy kit vegyünk fel.

John és C.C. számára, valamint számomra is a legmellbevágóbb pillanat az volt, amikor Deke kijelentette: „Mindenkit felveszünk, akit alkalmasnak találunk.” Tizenkilencen feleltek meg, és Deke boldogan alkalmazta valamennyiüket.
Mi a fenét kezd majd tizenkilenc újabb asztronautával? Eltekintve attól, hogy mi már a révbe jutottak biztonságával szemléltük a dolgokat, őszintén szólva nem gondoltunk arra, hogy fél tucatnál több emberre szükség lenne. Deke azonban a legjobbakat akarta kiválogatni a jövőbeli küldetésekhez. Akkortájt (1966 márciusa) ugyanis a NASA épp egy Apollo Applications nevű program indítását fontolgatta (a Skylab elődjét). Ennek során az Apollo-s holdutazásokkal párhuzamosan föld körüli pályára is indultak volna küldetések.

Az optimisták úgyy vélték, hogy az évtized végére a Cape-en a startok száma elképesztően megugrik: szinte havonta indul majd egy Apollo vagy egy Apollo Applications-küldetés. Ha megmarad a meglévő szisztéma, és minden küldetéshez egy elsődleges személyzet, valamint egy tartaléklegénység tartozik, akkor hat asztronauta közel egy évig készül majd egy adott repülésre, miközben semmi mással nem foglalkozik. Ez egyben azt is jelentette, hogy Deke-nek valóban rengeteg emberre volt szüksége. Így hát felvette őket. (1967 nyara volt a csúcspont, amikor az asztronauta hivatal létszáma ötvenhat volt.)

Évekkel később a magasan képzett, nagyon motivált, drágán kiképzett fiatalembereknek el kellett hagyniuk a NASA-t, ők a rossz kalkuláció miatt soha nem repültek a világűrbe. Szerintem Deke azt tette, amit tennie kellett. A konzervatív utat választotta, és minden eshetőséggel számolt: arra készülj, ami megtörténhet, ne pedig arra, ami szerinted meg fog történni. Ennek ellenére a tizenkilenc asztronauta azért soknak tűnt a jóból. John Young rögtön el is nevezte őket az Eredeti Tizenkilenceknek, a halhatatlan Eredeti Hetek paródiájaképp, de csak az egy évvel későbbi, következő válogatóra lett alapja az elnevezésnek. Azok viszont, akiket ebben a körben vettek fel, már épp eleget tudtak ahhoz, hogy "Felesleges Tizenegynek" hívják magukat."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.