Neil Armstrong holdraszállása előtt már járt a világűrben, akkor azonban félbe kellett szakítani a küldetést. A Gemini 8 okozta az űrprogram addigi történetének legkínosabb tíz percét. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Rice Hotelben töltött egyhetes móka és mulatság után a Gemini 10 legénységének alig maradt ideje a szimulátorra és a VI-os Modullal való iszapbirkózásra: máris itt volt a Gemini 8 startja. Az indítást a houstoni Küldetésirányításból „néztem végig”: a Titán rakétát jelképező pötty szépen emelkedett egyre magasabbra a fali táblára szerelt drót mentén. Innen láttam, ahogy Neil Armstrong és Dave Scott leválasztják a Gemini űrhajót a Titánról, és megkezdik azt a négy földkörüli kört, aminek végére utol kell érniük Agenájukat. Utóbbit még aznap, valamivel előttük indították útnak, és ez most a változatosság kedvéért jó bőrben volt. [Az alábbi képen Scott és Armstrong látható a Gemini makettjével.]

Az M-4-es randevú a fénypontjához közeledett, és déltájban a Gemini már dokkolt is az Agenához. Ez volt az első dokkolás, ami igazából két űreszköz összekapcsolódását jelentette. Fontos lépés, hiszen a Hold felszínéről hazainduló két amerikainak is ugyanezt kell majd tennie. A manővert 100 százalékban kézi vezérléssel hajtották végre, szemben azzal, ahogy például a repülőgépek légi tankolása történik. Minket, pilótákat jó érzéssel töltött el, amikor Neil arról számolt be, hogy könnyen, meglepetések nélkül ment a dolog. Így aztán hazaindultam, hogy megigyak egy martinit, és megvacsorázzak abban a tudatban, hogy a 8-as útja gondtalanul alakul.

Épp csak beléptem a bejárati ajtón, amikor szinte sokkot kaptam. Pat-et feldúlt állapotban találtam, amit egy Scotték otthonából érkező rejtélyes telefonhívás okozott. Arra kértek minket, hogy pár óra erejéig vigyázzunk Dave gyerekeire, hogy elmehessenek, amíg „lehozzák őket”. Miközben én már a Küldetésirányítást hívtam, Dave apósa megérkezett a két gyerekkel, és a két beszélgetés között arra a következtésre jutottam, hogy a 8-ast tényleg visszarendelték a földre, miután irányíthatatlanná vált.
Az átkozott Agena, gondoltam, miközben sietve autóba vágtam magam, és a Küldetésirányítás felé hajtottam. Odaérve egy teljesen másik történet bontakozott ki előttem. Minden rendben ment a dokkolást követő félórában, mígnem a legénység legyező-irányú (bal-jobb) és forgómozgásra lett figyelmes. Valami nem működött a Gemini vagy az Agena pozíció-szabályzó rendszerében. De vajon melyikben volt a hiba?

Neil rájött, hogy segédhajtóműveinek begyújtásával a nem kívánt mozgást képes manuálisan ellensúlyozni, azonban mihelyt elengedte a vezérlőkart, a mozgás újrakezdődött. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a probléma valószínűleg az Agenával van. A Csendes óceán fölött, a földi állomások hatósugarán kívül, Neil és Dave nem kaphatott semmilyen segítséget, hiába továbbította a földre a telemetriai adatokat a Gemini és az Agena. Ezután Neil úgy döntött, hogy leválik az Agenáról, ami egy logikus, fölöttébb analitikus lépés volt: kis távolságra az Agenától egymástól függetlenül tanulmányozhatta mindkét űrjárművet. Így is tett, abban a meggyőződésben, hogy az Agena legyezőszerű és forgómozgása felgyorsul, míg az övék lelassul. Pontosan ennek ellenkezője történt!

A Gemini úgy pörgött, mint egy búgócsiga, rövidesen pedig Neil és Dave másodpercenként 300 fokot forogtak, ami kellemetlenül gyors, és minden másodperccel egyre gyorsabb lett. Nem volt idő hosszas mérlegelésre, és a földi állomásoktól nem lehetett tanácsot kérni.

Megvolt az esélye annak, hogy az egyik segédhajtóműben a szelep nyitott állásban beragadt, és ezért folyamatosan működik. A Gemininek azonban összesen tizenhat ilyen segédhajtóműve volt, és a mozgásból – aminek egyaránt volt legyezőirányú, bólintó és forgási komponense – a bűnös beazonosítása közel lehetetlen vállalkozás volt. A legjobb döntést hozták. Kiüzemelték a komplett manőverező rendszert. Ezzel könyörtelenül Newton második törvényének rendelték alá magukat: „Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja”. Más szavakkal, a beragadt segédhajtómű leállításával a kabin pörgése nem gyorsulhatott másodpercenkénti 300 fokos fordulat fölé. Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy más erőhatás híján pörgése változatlan marad. Ez pedig elfogadhatatlan volt. Egyrészt azért, mert nekiütközhettek a közelben lévő Agenának, elfogadhatatlan volt, mert így nem folytathatták a küldetést, és harmadrészt pedig elfogadhatatlan volt, mert ha minden így marad, az szédülést és hányingert okozhat.

Így aztán Neil kénytelen volt kijátszani az aduászt, és beindította a légkörbelépés esetére fenntartott rendszert, ami az űrhajót megfelelő helyzetben tartotta a visszatérés során. Ez a segédhajtóművek másik csoportjának használatával történt, amivel gyorsan elejét vette az űrhajó hánykolódásának, így aztán mire a Gemini 8 a legközelebbi földi állomás hatósugarába ért, már túl voltak az izgalmakon. Az egész mutatvány mintegy tíz percig tartott, de ez volt az űrprogram addigi történetének legkínosabb tíz perce.

A meghibásodás miatt azonnal be kellett fejezni a Gemini 8 küldetését, mivel a szabályzat fehéren-feketén előírta, hogy az űrhajó pozíció-szabályzó rendszerének beindítását követően meg kell kezdeni a légkörbe való visszatérést."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.