„Ez lehet, hogy csak egy g, de akkor ez a legnagyobb egy g, amit valaha tapasztaltam. Ez az izé tényleg szinte beléd robban!” Így jellemezte John Young azt a pillanatot, amikor az Agena hajtóműve bekapcsolt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Alapvetően ez a nap a kísérletekről szól, ezek egy részét pedig a nyitott ajtóban állva végzem el. Rengeteg leválás, majd újabb dokkolás vár ránk az Agenával, csakhogy Johnnal ne jöjjünk ki a gyakorlatból, és lesz egy-két pályakorrekciós manőver is, hogy az Agena 8-assal jobban összhangban legyünk. A dokkolási gyakorlat szükségtelen flancoskodás, merő üzemanyag-pazarlás, így ezt akár törölhetnénk is, viszont ha az egész napot az Agenára tapadva töltjük, pár kísérletet óhatatlanul meg kell változtatni. A földi irányításnak ott volt az egész éjszaka, hogy kifundálja a részleteket, és csak remélem, hogy a megoldás nem az ajtóba-kiállós űrséta törlése lesz. John a saját oldalán már mocorog – nyilvánvaló jeleként annak, hogy felébredt. Így eltávolítjuk a napellenzőket, és kinézünk a nagyvilágra.

Ennek csak egy kínosan kis szeletét látjuk, mivel az Agena ott dereng az ablakunk előtt, és gyakorlatilag minden más látványt eltakar. Hogy még rosszabb legyen a dolog, az Agena szigorúan a horizonthoz igazodik, mégpedig úgy, hogy a fejünk mindig felfelé nézzen: így legfeljebb a fekete vákuumban gyönyörködhetünk, és viszonylag kevés esélyünk van az alattunk elsuhanó bolygóméretű ingatlanunk megfigyelésére. Ahogy John találóan rámutat, az Agenával repülni nem sokban különbözik attól, mintha egy mozdony mögött utaznánk, azzal a különbséggel, hogy a látvány mindössze a vágány mentén két csíkra korlátozódik. [Az alábbi képen a Gemini és az Agena duettje látható.]

Alvásidőnkből újabb pár óra eltelt, mire végeztünk felszerelésünk ki- és bepakolászásával, a rendszerek ellenőrzésével, a reggelivel, és a macskaszerű mosakodással, majd Houston is elérkezettnek látta az időt a hívásra. Így is tesznek, és John válaszol. Pörgős kezdésnek ígérkezik. „Rendben. Jó reggelt, John. Szeretnénk a legénységtől egy állapotjelentést és egy radiométer-értéket kérni.” „Rendben. A legénység állapota rendben. A pisztolyszámláló 335-öt mutat. (Ez a vízkészletünkre utal, amiből egy vízipisztoly segítségével másfél centes adagokat spriccelhetünk. Valahányszor inni akarunk, vagy épp egy szárított ételzacskót töltünk fel vízzel, megnyomjuk a ravaszt, és a számláló ugrik egyet. A földön meg akarnak győződni arról, hogy elegendő vizet iszunk, de mivel két emberre csak egy számláló jut, lehetetlenség megállapítaniuk, hogy melyikük iszik.) Meglehetősen jót aludtunk az éjjel. (A hazug!) A radiométer .78 radot mutat, a doziméter pedig értékelhetetlenül alacsonyat.”
 
.78! Ez sokkal, de sokkal kevesebb, mint amire bárki számított, és ez az érték már nem is nagyon lehet magasabb, mivel két órán belül ismét beindítjuk az Agena hajtóművét, hogy jelenlegi pályánkról a Van Allen sugárzási övek alá ereszkedjünk: vissza oda, ahonnan majd alulról beelőzhetjük Agena 8-asunkat. Pusztán az időzítés miatt volt szükséges 765 kilométer magasra emelkednünk, és ezzel – mintegy mellékesen – Johnnal most mi bitoroljuk a magassági világrekordot.
Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek, amikor azokra a pilótákra gondolok, akik újabb és újabb magassági rekordok felállítására áhítoztak, és erre tették fel hírnevüket, pénzüket, egész életüket, miközben ezt mi most tálcán megkapjuk.

Amikor a hajtómű bekapcsol, az Agena ismét akkorát rúg, mint egy ló, és Johnra ez még mindig nagy hatást tesz. „Ez lehet, hogy csak egy g, de akkor ez a legnagyobb egy g, amit valaha tapasztaltam. Ez az izé tényleg szinte beléd robban!” Új pályánk földhöz legközelebbi pontja 298 kilométer, legtávolabbi pedig 386 kilométer magasan van, és még mielőtt véget érne a nap, 386 kilométer magas körpályára állunk rá – ezzel körülbelül 13 kilométerrel leszünk az Agena alatt, és 19300 kilométerrel mögötte, amit apránként még tovább csökkentünk majd.
A dokkolási gyakorlatot töröltük, így a ránk váró következő teendő az "ajtóba-kiállós"-űrséta lesz. Erre legfőképp az S-13 Kísérlet miatt van szükség: a kiválasztott forró, fiatal csillagok karakterisztikáját kell rögzíteni az ultraibolya tartományban. Mivel az űrhajó ablaküvege nem engedi át az ultraibolya fényt (hogy megvédje szemünket), 70 mm-es kameránkat a nyitott ajtóba kiállva kell használnunk. Egy erre a célra kialakított tartóra pattinthatom a kameraállványt, emelett pedig egy speciális kioldóval is rendelkezünk, ami lehetővé teszi, hogy a huszonkét másodperces expozíció pontosan annyi legyen.
Sajnos, megpróbáltam kicsit előre dolgozni, és még az Agena hajtóművének indítása előtt összeszereltem a kamerát, az állványt és a kioldót: a gyújtás pillanatában a kamera mindenestől felkenődött a válaszfalra, az ütközés következtében pedig letört a kioldó szára. Semmi gond. John is megteszi majd kioldónak, én pedig majd a szükséges húsz másodpercig manuális tartom nyitva a zárat."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.