A Gemini 10 legénységét arra utasították, hogy beszéljenek többet, mert a média hallani akarja őket. Épp az első űrsétára készültek, kicsit idegesek lettek. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Amíg Johnnal ezeket átbeszéljük [ld. tegnapi poszt], elpakolásszuk az ezer és egy apró tárgyat (elmaradhatatlan nyitánya annak, ha az ember le akarja ereszteni a kabinnyomást, hogy kinyissa az ajtót), hirtelen meglepetés-vendéget kapunk.

A rádión főnökünk, Deke Slayton sírontúli hangját halljuk. „John, Deke vagyok. Srácok, dicséretes csöndben vagytok… Miért nem beszéltek mondjuk ettől kezdve kicsit többet?” Ez éppenhogy nem cenzúra volt, de a mi kis világunkban igenis NAGY ÜGYnek számított.
A szűkszavú Deke csak extrém esetekben jelentkezik be a rádión, és valószínűleg rengetegen zaklatták a Küldetésirányítás környékén, amíg végre rászánta magát arra, hogy megpróbáljon minket beszédre bátorítani. A földi irányítás valamiért azt gondolja, hogy a 36 százalékon álló üzemanyag-szintünk valami csoda folytán 60 százalékra ugrik vissza, ha jobban kiveszik a részüket az űrrandevúból. Hiába készülnek ultraibolya-felvételek a ránk váró űrsétán, a riporterek a houstoni hírközpontban nem érik be azzal a bizonytalan ígérettel, hogy majd egyszer  ezeket a tudományos eredményeket nyilvánosságra hozzák: ütős hírek akarnak, idézeteket, ráadásul azonnal. Az amerikai közvéleménynek JOGA VAN TUDNI ezekről!

Az nem érdekes, hogy jóval több a dolgunk, mint féllábú embernek a dzsudó-mérkőzésen. Az sem számít, hogy négy nap munkáját három nap alatt kell elvégezni, és mindent megpróbáltunk, hogy az össze feladatunk beleférjen ennyi időbe – a rendszerek irányítása, az Agena-parancsok, a fedélzeti navigáció, a csilliónyi kísérlet, a dupla űrrandevú, meg minden más. Ez mind nem számít – nem vagyunk elég beszédesek, ezért ránk kell parancsolni, hogy beszéljünk. John mérges. „OK. Mégis miről akarjátok, hogy beszéljünk?” Deke elbizonytalanodik. „Hát, bármiről, ami alkalmas lehet. Például az űrsétáról.” John nem éri be ennyivel. „Rendben. Mike most például éppen beszél.”

Mike nem csak beszél, hanem úgy csicsereg, mint egy kanári, véget nem érően csacsog olyan dolgokról, amiket jobb lenne egy-egy velős mondattal, vagy kettővel elintézni a repülést követő sajtótájékoztatón. Mesélek az Agenáról, elmesélem a törött kameránk esetét, tanácsot kérek a megjavítására, erre Houston a Houston Astros és a New York Mets baseball-meccset meséli el nekünk válaszképpen. Jézus Mária! Itt ülök, elveszve az űrséta előtti 131 lépésből álló ellenőrzőlistában, és ők a baseballról akarnak beszélni. Elég egy apró figyelmetlenség ezen a ponton, és minden oxigénünk távozik szkafanderünkből és akkor én meghalok, ők pedig még akkor is a pálya színéről fognak beszélni, nekem pedig félbe kell őket szakítanom, hogy még pont időben legyek a városi kiadás lapzártájához, és elmesélhessem, milyen az, amikor utoljára levegő után kapkodok.

Igazából ez az űrséta nem ígérkezik ennyire durvának, de egy kis melodráma általában nem rontja a teljesítményt. Mindössze arról kell meggyőződnöm, hogy a hosszabbító vezetékét a megfelelő helyekre kötöttem, és a bemenet került a bemenethez, a kimenet pedig a kimenethez. Ezek a hosszabbítók elég hosszúak ahhoz, hogy felállhassak a nyitott ajtóban, miközben még mindig biztonságosan csatlakozom az űrhajó oxigénellátó rendszeréhez. Mivel alkonyatkor nyitom ki az ajtót, és teljes sötétségben emelkedek ki az űrhajóból, kicsit trükkös lesz a dolog, de remélhetően nagy meglepetések így sem érnek majd minket. [Az alábbi felvétel még egy földi tréning során készült, de jól látszik az ajtó, amit Collinsnak kellett kinyitnia űrsétája előtt.]

Számba vesszük a fő gondokat: hogyan fogjuk a berendezést kezelni szkafanderünkben, tudjuk-e tartani a menetrendet, és így tovább. Pontban napnyugtakor egy kis szelep kinyitásával leeresztjük a kabin nyomását, de mindaddig nem merjük kinyitni az ajtót, amíg a kabinnyomás-mérő nullát nem mutat, máskülönben még nagy erővel kirántaná magát az ajtó a kezemből, és esetleg megsérülne. Amikor az ajtót végre kinyitom, nem tanúsít ellenállást, és egy kézzel is könnyedén ki tudom nyitni. Ez jó hír, mivel az ajtókról köztudott volt, hogy hajlamosak megszorulni, és attól kezdve, hogy egy tökéletesen záródó ajtóra van szükség a sikeres légkörbe lépéshez, a vele való bohóckodásba azért mindig némi idegeskedés is vegyült.

Már teljes a sötétség, amikor óvatosan megjelenek az ajtónyílásban, deréktól fölfelé kinn vagyok a világűrben, és enyhén a bal oldalamra fordulok. Geminink orra dél felé néz, a kamerát (amit némi nehézség árán sikerült a helyére rögzítenem) a déli égbolt Kentaur csillagképe felé fordítom. John az óráját nézi, mivel most ő játssza a kioldó szerepét, én pedig minden exponálás esetén a zármechanizmust húsz másodpercig lenyomva tartom."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.