Első űrsétáján Isten-szerűnek érezte magát a Gemini 10 űrhajósa: egész felsőtestével kinn volt a világűrben, így fotózta a csillagokat. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Valami nincs rendben a bal oldalamon. Mintha valami visszatartana, visszahúzna a fülkébe. Hirtelen eszembe jut, hogy a bal vállhevederem még mindig be van csatolva a legutóbbi Agena-gyújtás során tett óvintézkedés emlékeként. A kioldószerkezettel babrálok, amit ugyan nem látok, de végül csak megtalálom a mellkasomon a drótok, csövek és szíjak rengetegében. Megrántom, majd elengedem.
Most már nyugodtabb vagyok, túl a kezdeti sokkon, amit az „odakinn” létezés okozott: körbenézek, és tetszik a látvány. Dél-délkelet felé tekintek, nagyjából arra, amerre tartunk: tőlem jobbra az Agena, balra pedig a Gemini adapteregysége. Első benyomásom a tisztelet érzése a széles tér láttán, ami hatalmasat tágult a Gemini parányi ablakai által biztosított korlátozott kilátáshoz képest.

Istenem, csillagok mindenütt, bármerre is nézek: fölöttem, sőt, még alattam is, a homályos horizonthoz közel. A csillagok fényesek és mozdulatlanok. Természetesen, tudom, hogy a csillagok vibrálását a légkör okozza, és a planetáriumban láttam villogás-mentes csillagokat, de ez most egészen más: nem szimuláció, hanem az univerzum legnagyszerűbb látványa, amiben embernek csak része lehet.
Odalenn a föld csak alig látható, mivel a hold még nem jött fel, és az egyetlen azonosítható fényt a viharfelhők villámlásai jelentik. A szinte földöntúli kékesszürke ragyogás épp elég ahhoz, hogy megkülönböztethessem a felhőket, a vizet és a szárazföldet, ezáltal pedig mozgásunkról is képet alkossak. Tökéletes csöndben, egyenletesen vitorlázunk a világ fölött, olyan méltóságteljesen, ami miatt Isten-szerűnek érzem magam, ahogy oldalkocsis harci szekeremen átszelem az éjszakai égboltot.

Egyesül a sisakrostély védőburkolata adhat okot a panaszra, emiatt nem láthatom még szebbnek a csillagokat. Nehézkesen balra fordítom a fejem, észak felé, és keresem az ismerős „hét nővért”, a Plejádokat. Az Arizonai sivatagban tiszta éjjel szabad szemmel tizenegy vagy tizenkét csillagot is megszámolhatunk hét helyett, de most csalódott vagyok, amikor rájövök, hogy rostélyom miatt a világűrben is csak hétig jutok a számolásban. Másrészről viszont a Vénusz olyan fényes, hogy győzködnöm kell magamat arról, hogy valóban a Vénuszt látom: pont ott van az égen, ahol a Vénusznak lennie kell.

A fényképezés jól halad, és ahogy a hajnal közeleg, egy tekercs tele van a déli égbolt ultraibolya titkairól készített huszonkét másodperces exponálások sorozatával. Készen állunk, hogy a következő feladatunkra áttérjünk. Ez is fényképészet, csak teljesen másfajta. Az univerzum összes csodája mellé – akár hiszik, akár nem – magunkkal hoztunk saját fotómodellünket is. Ez egy húszcentis oldalhosszúságú, négyzet alakú titánium-lemez, amit négy különböző színű mezőre osztottak: pirosra, sárgára, kékre és szürkére. Saját tokja és egy kilencven centis hosszabbító rúdja is van, utóbbival rögzítem a fényképezőgéphez, és így kell a közvetlen napsütésben a legkülönfélébb expozíciós beállításokkal lefotóznom a lemezt.

Az elgondolás szerint felvételeimet összehasonlítják a földi laboratóriumban ugyanerről a lemezről készített képekkel, hogy meghatározzák az emulziót, és kidolgozzák azt az optimális előhívási eljárást, aminek révén az űrbéli színeket minél pontosabban lehet majd reprodukálni. A fotók tudományos elemzése a holdfelszínen készített képeknél bizonyul majd különösen fontosnak. Johnnal úgy véljük, hogy egyszerűbb módja is lenne ennek, minthogy egy ostoba lemezt fotózunk. Már hajnalodik, és szorgosan babrálok a fényképezőgéppel, a filmmel,a lemezzel és a rúddal, hogy időre készen álljak - dacára annak, hogy ez a kísérlet nem tartozik a kedvenceink közé.

A nap a szokásos heves fényáradattal jön fel, fehér fénnyel, amitől könnyezni kezdek. Pár exponálást követően a könnyezés egyre rosszabbodik, annak ellenére, hogy leeresztettem a sisakom napellenzőjét, és teknősmód behúztam a fejem a szkafanderbe – ezzel tartva szemeimet árnyékban. De akkor mitől folyik a könnyem? Egyetlen dolog jut eszembe - az, ami megkülönbözteti a Gemini 10-est a korábbi küldetésektől: Gene Cernan rostélyának bepárásodása miatt egy speciális párátlanító anyag is felszerelésünk része lett. Ez nedves törlőpárnákat jelent; az egyiket közvetlenül az űrséta előtt szó szerint rákentem sisakrostélyom belsejére. Elméletem szerint a napfény hatására valahogy ez az anyag elpárolgott, a keletkező gáz pedig irritálja a szemet. A helyzetnek rövidesen javulnia kellene, mivel az arcomat érő folyamatos oxigénáramlat előbb-utóbb eloszlatja a gázt. Addig azonban nem látom az f-értékek jelölését a fényképezőn, így a gépet visszaadom Johnnak, és segítséget kérek tőle."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.