Ezen a hétvégén kerül sor a MoonBots döntőjére, a legorobotok intergigantikus holdfoglalójára. A verseny döntőjébe huszonkét ország 147 csapata közül mindössze harmincan jutottak be, és a HungaroBots csapata egyetlen magyar résztvevőként köztük van. A csapatot a soproni Széchenyi István Gimnázium diákjai alkotják, akik a Puli Space csapat csimbókos védőszárnyai alatt fogták magukat, és beneveztek a MoonBots versenyre. Ahogy korábban már beszámoltunk róla, ez igazából egy legorobotok számára kiírt háromfordulós megmérettetés, aminek ezen a hétvégén kerül sor a döntőjére.

Az első két fordulót abszolváló csapatoknak a többi közt meg kellett építeniük korábbi esszéjükben felvázolt holdtáj-makettjüket, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot is be kellett programozniuk. A verseny egyik feladata egy játék koncepciójának megalkotása, ezt mutatják be a srácok a verseny keretében.

A soproni csapat terve szerint a holdtáj-maketten a robot meglátogatja az Apollo-program során hátramaradt holdi relikviák valamelyikét: feltérképezik a helyet, felfedezik az ott álldogáló leszállóegységet és a holdautót – ebből sejthető, hogy a magyar diákok fantáziáját inkább az Apollo 15, 16 vagy 17 misszió mozgatta meg, a program történetében elsőként ugyanis az Apollo 15 vitte magával az egyébként magyar származású Pavlics Ferenc által tervezett holdautót.

Az amerikaiak a valóságban első körben valószínűleg frászt kapnának egy ilyen forgatókönyv láttán: igazi horror-elemekben bővelkedik ugyanis a HungaroBots hétvégi programja. Robotjukkal be kell cserkészni a gyanútlan holdautót, le kell szerelni a kameráját, majd egy lejárt szavatosságúnak minősített retroreflektor társaságában a történelmi szajréval már vissza is lehet vonulni a Bázisra. (A valóságban ezeket anyatigrisként védelmezi a NASA, illetve az Egyesült Államok.)

A robot első feladata, hogy elhagyja a Bázist, kipakolja a zászlót, majd átvág a Hegyháton. (Ezt a versenyben egy rámpa jelenti, egyik oldalon kell felmenni, át a hegygerincen, majd a túloldalon, egy másik rámpán le. Ld. a képet.) Ezután a távirányítású rover lerakja az általa hozott zsírúj retroreflektort, majd visszakaptat a rámpán, és éjszakázik egyet.
Valószínűleg ezen a hétvégén kerül sor a történelem legnagyobb óraátállítására: mintegy tizennégy földi napot – azaz egyetlen holdi éjszakát – ugrunk át másodpercek alatt. Azután ugyanis, hogy a két rámpa közti Hegyhátra megérkezik a robot, pár másodpercre elhalványulnak a fények: ez jelenti a holdi éjszakát.

A HungaroBots terve - ami egy bárki által játszható játék koncepciója is egyben - nagyon territoriális, mivel második zászlóval is készülnek, ezt az Apollo-leszállóegység környékén kell majd elhelyezni. A szofisztikált terület-megjelölés után sor kerülhet az első mintavételre, amit az Apollo-s holdautó megkörnyékezése követ, ahol megtörténik a korábban jelzett "kameranyesés". Ezután újabb mintavétel színesíti a programot - hogy ki ne essünk a gyakorlatból: ezúttal Hélium-3 és vízmolekulákat kell begyűjteniük a robotoknak. Ha ez sikerült, nem marad más dolguk, mint felcuccolni az Apollo-program régi retroreflektorát, majd irány a Bázis.

Ebben a játékban minden pontokért megy. A soproni srácok természetesen szeretnék megmutatni, hogy ők maguk is össze tudják hozni az általuk célként kitűzött 360 pontot. Egy új retroreflektor elhelyezéséért például 20 pont jár, a kamera-amputálásért viszont 40. A Helium-3 és vízminták minden egyes molekulájáért súlyos bónuszok járnak. Egy zászló sikeres kitűzése 15 pontot hoz a konyhára (ebből ugyebár kettő van), és további 20 pont jár akkor, ha a csapatok az interneten élőben közvetítik a robotra szerelt kamera képét. A magyar HungaroBots sem mond le erről a 20 pontról, akciójukat ide kattintva lehet figyelemmel kísérni az interneten november 10-én 18 órától, személyesen pedig a mosonmagyaróvári FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpontban lehet drukkolni a magyar srácoknak. Ilyesmit láthatunk majd a hétvégén: némiképp elmarad a Die Hard-sorozat akciójeleneteitől, de izgalmakból azért nem lesz hiány:

"A füleim bedugultak a hirtelen süllyedéstől, a levegőben égett vegyi anyagok szokatlan szaga terjeng." Leérkezett a Gemini 10 az Atlanti-óceán vízére, küldetése ezzel végetért. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Egyszer csak régi iskolai emlék gyanánt beugrik a légkörbelépés maximális g-értékének számítási módja: ez a fordítottja a járműre ható felhajtóerő-ellenállás aránynak. A mi Geminink esetében a felhajtóerő az ellenállás cirka negyede, ezért a minket érő maximális terhelésnek négy g-nek kell lennie.

Nem tudom, miért jut ez éppen most az eszembe, főleg, mert a szimulátorban átkozottul belém vésődött ez a négy g érték, meg aztán amúgy sem tehetek semmit, bármi is legyen. „Repüld ezt a gépet, John! Csodálatosan csinálod!” Most épp 4 g-nél járunk, majd érzem, hogy a terhelés az "adásszünet" végére lecsökken, amikor a földről ismét kiabálásokat kezdünk hallani.

Harmincezer ötszáz méteren már csak 2 g a terhelés, és minden jónak tűnik. Tizenegyezer ötszáz méteren kiengedjük a fékezőernyőt. Ez mindössze 1,8 méter átmérőjű, és a kis dögöt arra tervezték, hogy függőleges helyzetben stabilizáljon minket, és lelassítson annyira, hogy háromezer méteren kiengedhessük a főernyőnket (17,5 méter átmérő). Kemény! Távol vagyunk attól, amit stabilnak nevezhetnénk, előre-hátra himbálózunk, 25 fokos szögben vadul lengedezve egyik-másik irányba a feltételezhetően függőleges tengelyünk mentén. „Kilő” – mondja John.

Valamilyen homályos indíttatásból én, aki még életemben nem láttam fékezőernyőt, arra a következtetésre jutok, hogy John fölöslegesen aggodalmaskodik - annak ellenére gondolom ezt, hogy neki legalább van összehasonlítási alapja a Gemini 3 ernyőjével. „Nyugi, John, minden rendben.” Hiú vágyálom, gondolom. Mostanra kicsit nyugodtabbá vált a mozgásunk, és a kelleténél kicsit korábban nekikészülünk a főernyő nyitásának. „Megy az ernyő!” – újságolja John Houstonnak, és valóban: ablakaink megtelnek megnyugtató piros és fehér látványával.

Most a hátunkon fekve ereszkedünk, másodpercenként kilenc méteres sebességgel, és már csak egyetlen teendőnk maradt. Ki kell oldani űrhajónk orrából az ernyőrögzítő hevedert: ezáltal vízszintesbe lendülünk, hogy aztán a vízreszállás pillanatában fejjel felfelé, ajtóinkkal a vízvonal fölött legyünk. Ennél a manővernél – amikor az egypontos függőleges felfüggesztésből a két felfüggesztési pontú vízszintesre térünk át – Gus Grissom annak idején úgy lefejelte a Gemini 3 műszerfalát, hogy sisakjának rostélya is betört.

John jól emlékszik erre, és figyelmeztet a veszélyre. „Készen állsz? Kapaszkodj, Ász!” Mindketten puha, szkafanderes kezünket rakjuk fejünk és a műszerfal közé, és ehhez képest kicsit kiábrándító, hogy mindössze csak egy elegánsat biccentünk előre.
Ezerhatszáz méteren vagyunk, és szemlátomást minden rendben megy. Az ablakon át nem látjuk a hajót, de a kijelölt célkörzet közelében kell lennünk, mivel Houstonból arról tájékoztatnak, hogy ők már a TV-ben látnak minket.

Most egy fura dologra leszünk figyelmesek: a felhők oldalirányban húznak el mellettünk. Tehát nem csak lefelé ereszkedünk, hanem úgy tűnik, hogy az ejtőernyő kötelének végén még forgunk is. A mozgás lelassul, és végül abbamarad, majd megindulunk az ellenkező irányba, egyre gyorsabban pörögve. Nem emlékszem arra, hogy korábban bármi ilyesmiről hallottam volna, nem tetszik ez nekem. Arra gondolok, hogy emiatt a kelleténél gyorsabban süllyedünk. „A mindenit, úgy fogunk becsapódni, mint egy rakás tégla!” Meglepő módon nem ez történik: mindössze finoman rápottyanunk az Atlanti óceán vizére. Minden bizonnyal épp egy lefelé induló hullám taraját sikerült elkapnunk.

Békés, nyugodt idő fogad minket, és a 15 km/h erősségű szél is felszívódott; a tenger csöndes, megkönyörült rajtunk. A füleim bedugultak a hirtelen süllyedéstől, a levegőben égett vegyi anyagok szokatlan szaga terjeng. Ablakomon kinézve látom, ahogy az orra szerelt segédhajtómű-pár sziszeg és füstöl, néha egy-egy aprócska lángnyelv nyal ki belőlük. Hirtelen rádöbbenek, milyen száraz és hideg környezetben is voltunk az eltelt három nap során, és most, hogy visszatértünk, nyirkos, büdös és meleg – leginkább meleg – óceáni levegő fogad minket. Szkafanderem az űrséta során használt vaskos takaróréteggel együtt betöltötte funkcióját. Többé nincs rá szükség; már csak a nyűg van vele: nem több egy fojtogató, fullasztó rétegnél, ami alatt egész testem rövidesen izzadtságban úszik.

Odakinn mozgolódást látni, egy helikopter elhúz az orrunk felett, majd békaemberek jelennek meg, és körbeveszik űrhajónkat a felfújt gumigallérral. Durva! Rádiókapcsolatba lépünk velük. A Gemini 10 nem repül többé; mindössze esetlen betolakodók vagyunk, akik sorsa most egy sor másik, ismeretlen szakember kezében van. Kerülgetik az űrhajót, körülöttünk vergődnek, mintha bizony ők is egy űrsétán vennének részt. „Hé, fiúk, csak nyugodtan. Mi már nem sietünk sehová. Nem akarjuk, hogy bárki megsérüljön odakinn.” Itt a vége."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,674 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,661 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Három nap súlytalanság után az egy g is háromnak tűnik, az űrhajósok egyszerűen elszoknak a gravitációtól. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Kanton-sziget bejelentkezik az elkerülhetetlen visszaszámlálással … 10 – 9 – 8 – 7 – 6 – 5 – 4 – 3 – 2 – 1 … Fékezőrakéták gyújtása!
Közel három nap súlytalanság után teljesen elszoktam a gyorsutástól, illetve a lassulástól. A terhelés a négy fékezőrakéta együttes használata esetén sem haladhatja meg a fél g-t, de amikor az első rázendít, már az is több mint 3 g-nek tűnik ülésembe préselt, elpuhult testemnek. Igazából nem is annyira a g-k miatt aggódom, sokkal inkább azért, hogy meg lesz-e mind a négy gyújtás: Egy-kettő-három-négy!

„Négyet számoltam, négy csodálatos gyújtást, John drágám.” „Igen” – mondja John nekem és a földi irányításnak címezve – „nagyon finom, automatikus fékezőrakéta gyújtásunk volt: 92 hátra, másfél jobbra, 36 lefelé.” Ez alatt azt érti, hogy a fékezőrakéták gyújtását követően hátrafelé 92 m/s-mal, jobbra másfél m/s-mal, és lefelé, a Föld felé 36 m/s-mal változott a sebességünk. Ideális esetben ezek a számok így alakulnak: 92,6 hátra, nulla jobbra, és 34,7 lefelé. Átkozottul közel járunk ezekhez az értékekhez.

Most már leválaszthatjuk a fékezőrakétákat tartalmazó egységet, ezzel hőpajzsunk teljes mértékben szabaddá válik, és John megkezdheti jávorszarvasunkat a leszállóhely felé terelgetni. Szokás szerint ő repüli a gépet, kézi vezérléssel, én pedig a számítógépünket fogom vallatóra, és különböző háttérszámításokat végzek a táblázatok és a grafikonok alapján. [Mi ez, ha nem jávorszarvas?]

Amikor belépünk a légkör felső rétegébe, egy ionizált gázburok veszi majd körbe űrhajónkat, amin a rádiójelek nem tudnak áthatolni, így ötperces adásszünet vár ránk. Ez még odébb van, mivel egyelőre még Kalifornia fölött vagyunk, ahol előzetesen kiértékeljük pályánkat. Igen, itt jön be újra a képbe Houston, velük a kaliforniai reléállomás közvetítésével lépünk kapcsolatba.

John érdeklődik: „Ott van Super-retro is, hogy segítsen nekünk?” „Megerősítjük. Pont itt van.” Super-retro John Llewelynt takarja, aki a légkörbelépésre specializálódott repülésirányító csapat egyik tagja. Ha valamit eltolunk, azzal Super-retrot annyira feldühítenénk, hogy minden bizonnyal kinyúlna értünk erős, walesi karjával, és szabályosan letépne minket az égből. Superrel számokat egyeztetünk, ő is egyetért az akció sikeres kimenetelével.

Most lépjük át a 122 000 méteres magasságot, amit általában a légkör tetejének tartanak, és ez az a pont, ahol John figyelmét fölöttébb lekötik kezelőszervek használata, ezek segítségével a számítógép útmutatása alapján változtatja érkezési szögünket. Ez hasonló ahhoz, amikor egy repülő vitorlázva kanyarodik, leszámítva persze, hogy mi fejjel lefelé, és hátrafelé megyünk a hőpajzzsal a hátunk mögött, ami így elsőként találkozik az egyre sűrűbb légkör fokozódó légellenállásával.

Az üvegszálból készült hőpajzsot - ennek méhsejt-szerkezetét szilikonos anyaggal töltötték fel - arra tervezték, hogy ablációval csökkentse a hőmérsékletet: a hőpajzs részben elkopik, szó szerint elpárolog, ezzel vonva el a légellenállás okozta hőt. Nem telik sok időbe, és megállapíthatom, hogy teszi a dolgát.

Csíkot kezdünk húzni, ez először vékony, majd egyre vastagabb és csodálatosabb lesz, ahogy a fényesen izzó vöröses és sárgás színű gázcsóva beleível az egyre világosabb égboltba. Teljesen a hatása alá kerülök. „A mindenit, ez már döfi. Nézd, milyen rohadtul ég!” Egyszer csak leválik a hőpajzsról egy kis darabka, és szikrákkal egészül ki glóriánk. Most már kezdenek megérkezni a g-k, némiképp lassulunk.

„Hány g-nél tartunk, John?” Egyetlen g-mérőnk John térfelén, tőlem távolabbra található. „Olyan fél g környékén.” „Ne hülyéskedj!” Úgy érzem mintha legalábbis már több mint háromnál járnánk, holott még az egy g-t sem értük el, ami világéletemben a megszokott értéknek számított. Hogy felejthettem el ezt az érzést mindössze három röpke nap leforgása alatt?"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,674 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,661 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Világűrbe vizelni jó dolog: a hirtelen megfagyó cseppek káprázatos látványban részesítik az űrhajósokat. Ez az "Urion"-csillagkép. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"A negyedik nap a szokásos mélyből jövő zaklatással kezdődik – „Gemini 10, itt a CAPCOM, Kanári-szigetek” – ezt ismételgetik újra és újra, mindaddig, amíg nem válaszolunk. Csak pár órát aludtunk, de mindez nem számít – a mai nap rövid lesz, egy-két kísérlet fér csak bele, majd jön a fékezőrakéta, és … Istenem, ha csak pár percet adnának arra, hogy felébredjünk, de nem. „Hűtésszabályzó kapcsoló O2 állásban van?” „Rendben, rövidesen abban lesz.”
A földi irányítás emlékeztet minket arra, hogy ez a reggeli lesz az utolsó étkezésünk idefenn, és én alaposan ki is használom a lehetőséget, talán túlzottan is, hiszen John csípősen megjegyzi: „Látnotok kellene őt, utolsó adagomat épp most eszi meg.”

A reggeli után egy vizelettel teli tasakot akasztok a fedélzeti ürítő-szelepre, és erőfeszítéseim jutalmát az űrhajóból kilövellő, fehér részecskékből álló hóvihar formájában nyerem el. Ez az „Urion” csillagkép, ahogy Wally Schirra becézte: a vizeletsugár a világűr vákuumába kerülve azonnal megfagy, és ezernyi miniatűr gömböcskére esik szét. Szabálytalan intenzitással zuhognak ki az űrbe, majd elhúznak az ablak előtt, és elbukdácsolnak a végtelenbe, a napsütésben szűzies fehérségben tündökölve, ami nagyon eltér a földön megszokott ronda sárga színüktől. Az ilyen és ehhez hasonló meseszerű átváltozások annyira jellemzőek erre a helyre, nemhiába: ez egy valószerűtlen világ messze magasan a lenti, innen nem látható mocsok fölött.

Ezen a reggelen úgy tűnik, minden rendben megy. A megfelelő csillagokra a megadott időben az ég megfelelő pontján találunk rá, és vidáman átcsörtetünk hátramaradt kísérleteinken, mígnem azon kapjuk magunkat, hogy a fékezőrakéták gyújtását megelőző utolsó körünket rójuk a Föld körül. Ekkor - szokás szerint - kis formalitásra kerítünk sort: megköszönjük a földi személyzet munkáját, akik minket szolgálva heteket töltöttek a nigériai Kanoban, vagy egy kis hajó fedélzetén az Indiai óceán kellős közepén. „Gemini 10, itt a CAPCOM beszél, Kanári szigetek.” „Minden rendben.” „OK, semmi újdonsággal nem szolgálhatunk. Készenlétben vagyunk. Jó utat hazafelé.” „Rendben, nagyon köszönjük, egy élmény volt veletek beszélni. Jó móka volt … meg akarjuk köszönni mindenkinek a kemény munkát odalenn.” John nem viccel.

A Küldetésirányítás igáslovai által elvégzett nagy pontosságú és gyors számítások nélkül nem lettünk volna képesek Agenánkat munkára fogni, hogy üzemanyag-hiányunkat az övével kompenzáljuk. Természetesen, a számításokat nem a Kanári Szigeteken végezték, hanem Houstonban, és ezzel kihúztak minket a pácból. Kano fölött bejelentem a világnak: „A mindenit, utálom, hogy vissza kell menni. Nem semmi idefenn lenni.” „Legközelebb vigyél több zöldséget magaddal” – javasolják válaszképpen. Bölcselkedő fajankók. Ennek a küldetésnek négy napig kellett volna tartani, ehelyett minden feladatunkat belezsúfoltuk az idáig eltelt … lássuk csak … 69 óra 21 perc 05 másodpercbe…. a fékezőrakéták gyújtásának ideje: 70:10:25.

A hírek szerint jó az idő a landolási körzetben: szórványos felhősödés hatszáz méteren, a látótávolság huszonnégy kilométer, a szél délnyugati irányból tizenöt km/h-val fúj, a hullámok fél-egyméteresek, pár zivatar van a térségben, a Guadalcanal nevű helikopter-hordozó pedig az Atlanti-óceánon, mintegy hatszázötven kilométerrel Puerto Rico-tól északra várakozik. A Csendes óceán fölött gyújtjuk majd be négy fékezőrakétánkat, amik ekkor a hátunk mögött lesznek, a rakéta meghajtású segédhajtóművel pedig előre néznek, így tolóerejük lelassít minket a földkörüli pályán maradáshoz szükséges sebesség alá, majd ennek következtében lassan visszahullunk a légkörbe.

A fékezőrakéták gyújtásáig hátralevő időben még végig kell mennünk az ellenőrzőlistánkon, és egyetlen más listát sem övez ekkora megbecsülés, mint a fékezőrakéták gyújtását megelőzőnek. Nem lesz ugyanis újabb esély végigmenni rajta, az első alkalommal kell végigcsinálni, és ahogy végigrohanunk a lépéseken – ó, de lassan haladunk – egyesével kipipálom a ceruzámmal. A fontosabbak előtt átbeszéljük a teendőket, ami olyan részletekre is kiterjed, hogy mekkora erővel nyomjak meg adott gombokat. „A közepén nyomd be őket, keményen, és tartsd lenyomva egy bő másodpercig” – javasolja John. „Rendben.” „Két gomb között tarts egy kis szünetet” – teszi hozzá. „Úgy lesz. Mondjuk, várjak két másodpercet?” „Nem. Legyen csak egy.” „OK.”

Ahogy a gyújtás ideje közeleg, levágjuk a hátrafelé, az adapteregységbe vezető üzemanyag- és elektromos vezetékeket, majd leválasztjuk magát az adapteregységet is az űrhajóról. Ezzel előbújik a négy szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű: ezek sorban egymás után kelnek majd életre, és pont annyi energiát biztosítanak részünkre, ami ahhoz elég, hogy elhagyjuk földkörüli pályánkat, és végérvényesen leszánkázzunk a Föld felé.
Feltéve persze, hogy a megfelelő irányba állnak: ha a gyújtáskor hátrafelé néznek, végérvényesen emelkedni kezdenénk, és ez tényleg végérvényesnek tekinthető, mivel ezesetben sehogy sem lehetne minket magasabb pályánkról lehozni. A gyújtás közeledtével kínosan figyelünk arra, hogy merre néznek a fékezőrakétáink."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,674 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,661 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"A nirvánának 400 kilométeres magasságban kell lennie, nem pedig odalenn, Kalkutta nyüzsgő utcáin, vagy feljebb, az űr egyhangú feketeségében." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Egészen mostanáig az óra – és nem pedig a látvány – határozta meg mit, mikor csinálunk. Az üzemanyagcellákat 51:36-kor meg kell tisztítani, akkor is, ha történetesen épp Cejlon csodálatos szigete fölött vagyunk. Most, hogy sűrített szalonnakockákat rágcsálunk, és műanyag tasakokból grapefruit-dzsúzt szürcsölünk hozzá, végre az ablakunk előtt elvonuló nagyszerű látványra is koncentrálhatunk, miközben a Gemini lassan tovaszáll.

Az Indiai óceán elképesztő színekben játszik, smaragdzöld és opálos a Maldív-szigeteket körülvevő sekély vizeken. Ezután Burma partjai fölé érünk: a leírhatatlanul zöld dzsungel látványa fogad minket, majd hegyek, újabb partvidék és Hanoi következik. Délkeleten égő tüzet látunk, és a megmaradt egyetlen fényképezőgép után kapkodunk, hogy megörökítsük: Formosa közelében a napfény szokatlan módon csillan meg a vízen.

Érdekesen fodrozódik az óceán felszíne a sziget déli partjainál, a mintázata tisztán kivehető és szerintem hasznos lehet az itteni halászoknak, akik biztosan tudnak az ezt létrehozó áramlatokról. A sziget maga zöld – ragyogó zöld és alakja egy fényes, jóltartott gardénia levelére hasonlít. Majd ismét a Csendes óceán fölött vagyunk, Hawaii és a kaliforniai partok felé száguldunk. Örökre idefenn maradnék! Khm, helyesbítek, 70:10 után nem akarok itt maradni, ekkor gyújtjuk be a fékezőrakétákat. Most 56:14 van, és ideje aludni egyet. A lányok felkerülnek az ablakokra, eltakarva a fényes világot, mi pedig gondolatainkba merülve ott maradunk Johnnal kettesben a besötétített kabinban.

Miközben álomba merülök, képtelen vagyok megállni, hogy össze ne hasonlítsam ezt az éjszakát az előző kettővel. Mondjuk ki: az első éjszaka borzalmas volt, két okból is: egyrészt a VI-os Modul fiaskója, másrészt pedig az űrrandevú során elhasznált túl sok üzemanyag miatt. Ehhez jött még a fájós térdem, valamint az a felfokozott állapot, amit ez a furcsa és szemlátomást ellenséges környezet váltott ki bennem.
A második éjszaka már jobban sikeredett, de még mindig tele volt ismeretlennel, és az előző éjszaka kialvatlansága miatt felszabadultság helyett inkább komor hangulatba kerültem. A ma este megint más. Végrehajtottuk a második (az elsőnél jóval nehezebb) űrrandevút, aminek során az egyik Föld körül keringő műholdról átsétáltam egy másikra, utóbbiról pedig egy csomagot is magammal hoztam! Képtelen vagyok ezt kiverni a fejemből.

Nagy kár, hogy a tervezettnél rövidebb időt lehettem csak odakinn, és nem ízlelgethettem ezt az élményt, hogy legalább egy kicsit jobban belém ivódjon a látvány. Vicces, hogy egyáltalán nem éreztem mozgást vagy zuhanást, és ez különösen azért figyelemreméltó, mivel mindig összeszorul a gyomrom, valahányszor egy magas épület tetőpereméről lenézek.
Egyáltalán nem foglalkoztam a Földdel, csak az Agenára és az űrhajóra figyeltem – a kettő közül pedig mindig csak az egyikre – attól függően, hogy épp mi volt a következő teendőm. Munka, munka, munka!

Egy palit arra kellene utasítani, hogy menjen el biztosítókötele végére és egyszerűen csak nézzen szét – melyik guru meditációja ér fel ezzel a látvánnyal? Szerintem a nirvánának 400 kilométeres magasságban kell lennie, nem pedig odalenn, Kalkutta nyüzsgő utcáin, vagy feljebb, az űr egyhangú feketeségében. Erről a kozmikus lelátóról lehet csak igazán égi perspektívából szemlélni a dolgokat, csak a pörgésből le kell lassulnunk ahhoz, hogy befogadjuk a látványt, amiből egy teáskanálnyi is elég, hogy a földi élet egész hátralevő részében kitartson.

Mit mondhatnék? „Megleltem az élet értelmét a földkörüli pályán.” Nem igaz, nem leltem meg. „Rátaláltam Istenre, mikor elhagytam az űrhajómat.” Ez sem igaz, időm se volt arra, hogy megkeressem. Ha képes lennék a szárnyas sarkú Merkúrhoz hasonlóan igazi értékeket közvetíteni, egy rövid üzenetet küldenék, ami a ragyogás és a gyönyörűség, a remény és a magasztalás üzenete lenne, ugyanis csak ezzel lehetne pontosan visszaadni mindazt, ami ma láttam."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu