Három nap súlytalanság után az egy g is háromnak tűnik, az űrhajósok egyszerűen elszoknak a gravitációtól. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Kanton-sziget bejelentkezik az elkerülhetetlen visszaszámlálással … 10 – 9 – 8 – 7 – 6 – 5 – 4 – 3 – 2 – 1 … Fékezőrakéták gyújtása!
Közel három nap súlytalanság után teljesen elszoktam a gyorsutástól, illetve a lassulástól. A terhelés a négy fékezőrakéta együttes használata esetén sem haladhatja meg a fél g-t, de amikor az első rázendít, már az is több mint 3 g-nek tűnik ülésembe préselt, elpuhult testemnek. Igazából nem is annyira a g-k miatt aggódom, sokkal inkább azért, hogy meg lesz-e mind a négy gyújtás: Egy-kettő-három-négy!

„Négyet számoltam, négy csodálatos gyújtást, John drágám.” „Igen” – mondja John nekem és a földi irányításnak címezve – „nagyon finom, automatikus fékezőrakéta gyújtásunk volt: 92 hátra, másfél jobbra, 36 lefelé.” Ez alatt azt érti, hogy a fékezőrakéták gyújtását követően hátrafelé 92 m/s-mal, jobbra másfél m/s-mal, és lefelé, a Föld felé 36 m/s-mal változott a sebességünk. Ideális esetben ezek a számok így alakulnak: 92,6 hátra, nulla jobbra, és 34,7 lefelé. Átkozottul közel járunk ezekhez az értékekhez.

Most már leválaszthatjuk a fékezőrakétákat tartalmazó egységet, ezzel hőpajzsunk teljes mértékben szabaddá válik, és John megkezdheti jávorszarvasunkat a leszállóhely felé terelgetni. Szokás szerint ő repüli a gépet, kézi vezérléssel, én pedig a számítógépünket fogom vallatóra, és különböző háttérszámításokat végzek a táblázatok és a grafikonok alapján. [Mi ez, ha nem jávorszarvas?]

Amikor belépünk a légkör felső rétegébe, egy ionizált gázburok veszi majd körbe űrhajónkat, amin a rádiójelek nem tudnak áthatolni, így ötperces adásszünet vár ránk. Ez még odébb van, mivel egyelőre még Kalifornia fölött vagyunk, ahol előzetesen kiértékeljük pályánkat. Igen, itt jön be újra a képbe Houston, velük a kaliforniai reléállomás közvetítésével lépünk kapcsolatba.

John érdeklődik: „Ott van Super-retro is, hogy segítsen nekünk?” „Megerősítjük. Pont itt van.” Super-retro John Llewelynt takarja, aki a légkörbelépésre specializálódott repülésirányító csapat egyik tagja. Ha valamit eltolunk, azzal Super-retrot annyira feldühítenénk, hogy minden bizonnyal kinyúlna értünk erős, walesi karjával, és szabályosan letépne minket az égből. Superrel számokat egyeztetünk, ő is egyetért az akció sikeres kimenetelével.

Most lépjük át a 122 000 méteres magasságot, amit általában a légkör tetejének tartanak, és ez az a pont, ahol John figyelmét fölöttébb lekötik kezelőszervek használata, ezek segítségével a számítógép útmutatása alapján változtatja érkezési szögünket. Ez hasonló ahhoz, amikor egy repülő vitorlázva kanyarodik, leszámítva persze, hogy mi fejjel lefelé, és hátrafelé megyünk a hőpajzzsal a hátunk mögött, ami így elsőként találkozik az egyre sűrűbb légkör fokozódó légellenállásával.

Az üvegszálból készült hőpajzsot - ennek méhsejt-szerkezetét szilikonos anyaggal töltötték fel - arra tervezték, hogy ablációval csökkentse a hőmérsékletet: a hőpajzs részben elkopik, szó szerint elpárolog, ezzel vonva el a légellenállás okozta hőt. Nem telik sok időbe, és megállapíthatom, hogy teszi a dolgát.

Csíkot kezdünk húzni, ez először vékony, majd egyre vastagabb és csodálatosabb lesz, ahogy a fényesen izzó vöröses és sárgás színű gázcsóva beleível az egyre világosabb égboltba. Teljesen a hatása alá kerülök. „A mindenit, ez már döfi. Nézd, milyen rohadtul ég!” Egyszer csak leválik a hőpajzsról egy kis darabka, és szikrákkal egészül ki glóriánk. Most már kezdenek megérkezni a g-k, némiképp lassulunk.

„Hány g-nél tartunk, John?” Egyetlen g-mérőnk John térfelén, tőlem távolabbra található. „Olyan fél g környékén.” „Ne hülyéskedj!” Úgy érzem mintha legalábbis már több mint háromnál járnánk, holott még az egy g-t sem értük el, ami világéletemben a megszokott értéknek számított. Hogy felejthettem el ezt az érzést mindössze három röpke nap leforgása alatt?"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,674 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,661 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.