A NASA által holdtájjá alakított pár hektáros területen helikopterrel gyakorolták az asztronauták a landolást. A helikopter-vezető tanfolyamra is a NASA iskolázta be leendő holdkomp-pilótáit. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Downey-i ügyeletek közepette meglehetősen keményen dolgoztam Houstonban is, ahol megpróbáltam behozni Apollo-programmal kapcsolatos lemaradásomat. Amikor csak időm engedte, olvasgattam kicsit a holdkompról, és 1966 hektikusra sikeredett első feléhez képest megkíséreltem családommal kétszer annyi időt együtt tölteni. Sajnos, a kevés duplája még mindig kevés, és Downey-be csak szeptemberben négyszer, októberben pedig ismét négyszer kellett elutaznom. Emiatt aztán több mint nehezteltem Wally csapatára és ugrálgató békájukra. Kellemes közjátéknak számított, amikor Houstonban helikopterrel repülhettem.

A NASA ugyanis több mint egy évvel ezelőtt helikopter-pilóta tanfolyamra iskolázott be, én pedig nagyon szerettem a két fürge Bell-gép valamelyikével röpködni – ezek a közeli Ellington Field betonján parkoltak. Helikoptert vezetni nem könnyű dolog, és különösképpen nem számított annak a korai modellek esetében, ezeken ugyanis a rotorlapátok percenkénti fordulatszámát nem az automatika felügyelte. Emiatt mindkét kezünkre szükség volt, ha a repülőgépektől merőben eltérő dolgokat akartunk csinálni. Ez azonban nem olyan gyakorlat, mint amikor az egyik kezünkkel a hasunkat simogatjuk, miközben ezzel egyidejűleg a másikkal a fejünk tetejét paskolgatjuk.

A bal kézre eső kezelőszervekkel szabályozzuk a függőleges mozgást és a gázt. Emelkedéshez a bal oldali kart (kollektív karnak hívják) felfelé húzzuk, ettől a rotorlapátok forgása gyorsul, nagyobbat harapnak a levegőből, ezáltal pedig több felhajtóerőt termelnek. Sajnos, a rotorlapátok percenkénti fordulatszáma emiatt valószínűleg lecsökken, így a kar húzása mellett bal csuklónkat is el kell fordítani, hogy még több üzemanyag kerüljön a karburátorba, és állandó szinten tartsuk a fordulatszámot.

A sokat látott helikopter-pilóták megtanulják a rotor fordulatszámát kizárólag a hang alapján megítélni, én azonban erre a pontra sosem jutottam el: egyik tekintetemet gyakorlatilag állandóan a fordulatszám-mérőre szögeztem.
Eközben a jobb kéz egy pillanatra sem engedheti el a jobboldali kart (ciklikus vezérlőnek hívják), különben az instabil kis dög fölött elveszítjük az irányítást a bal-jobb, illetve a függőleges tengelyek mentén. Altestünk sem érezheti magát elhanyagolva, mivel mindkét lábnak épp elég munkát ad a kormánypedálok kezelése.

A NASA azért helyezett hangsúlyt a helikopteres kiképzésre, mert a holdkomppal a holdfelszín megközelítése bizonyos mértékig hasonlít a helikopteres leszálláshoz, főképp a landolást megelőző pár méteren. Emellett a holdkomp-pilóták kiképzéséhez hozzátartozott egy különös kinézetű, ágykerethez hasonló szerkentyűvel való repülés is, ez volt a holdraszállás szimulátor [Lunar Landing Training Vehicle]. Ezt azonban csak akkor próbálhattuk ki, ha már a helikopterrel túl voltunk a kétszáz repült órán.

A NASA szürke salakból egy-két hektáros területen holdfelszín-utánzatot alakított ki Ellington közelében; itt a Lunar Orbiter és a Ranger által küldött felvételeken látható krátermintázatot imitálták aprólékos műgonddal. Ezt a „sziklakupacot” a hold megközelítés szimulációjához használtuk: amikor mintegy 150 méterrel voltunk fölötte, levettük a gázt, majd a helikopterrel különböző irányból és sebességgel, változatos fényviszonyok mellett, stb. ereszkedtünk rá, hogy hozzászoktassuk magunkat a magasság és az ereszkedés ütemének megítéléséhez. Ez jó móka és egyben jó terápia volt két Downey-ra tett kirándulás szünetében.

Downey-ban jól alakultak a dolgok a 014-essel, de távolról sem volt ez igaz az Apollo-program egészére. A nyári optimizmus a tél közeledtével elpárolgott. Egyértelmű volt, hogy novemberben Grissom 012-ese nem repül a Gemini 12-essel, ráadásul egyre inkább úgy tűnt, hogy a tervezett start átcsúszik 1967-be.

A késlekedést nem lehetett pusztán egyetlen okra visszavezetni: apró-cseprő problémák hosszú sora okozta, mivel az alkatrészek cseréje után újra meg kellett ismételni a tesztelést. Az életfenntartó egységgel különösen sok volt a gond, finoman szólva is a vízvezetékszerelők rémálmát valósította meg: úgy tűnt, hogy a 012-esbe szerelt egység szivárgása már sohasem marad abba - a szivárgó alkatrészt ki kellett szerelni, majd meg kellett  javítani. Az Apollo-kal kapcsolatos probléma azonban távolról sem csak a 012-es űrhajót érintette."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Go-go-ország valahogy nem tűnt olyannak, ahol kínosan ügyelnének részletekre, és rendelkeznének azzal a száraz fegyelemmel, ami ezeknek a páratlanul bonyolult gépezeteknek az összeszereléséhez szükséges." Kaliforniai élményeiről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az volt a feladatom, hogy a napi huszonnégy órában tartó, véget nem érő tesztelések során rendelkezésre álljak – ezeken a teszteléseken mértük fel a 014-es készültségi szintjét. Rövidesen egyértelművé vált, hogy a North American képtelen lépést tartani a McDonnell tesztelést végző csapatainak professzionalizmusával – korábban ők végezték a Mercury-k és a Gemini-k ellenőrzését is. A North American végül felnőtt a feladathoz, de ehhez mintegy két évnek el kellett telnie, és a fejlesztésnek ebben a szakaszában amatőrök voltak, és ez a másik amatőr, aki én voltam, nem sokat segíthetett, miközben még mindig az új Apollo felépítésének és rendszereinek elsajátításával küszködtem.

A NASA Apollo-programhoz kirendelt mérnökei sem bizonyultak különösképpen hasznosnak. A Geminit mindigis az Apollo előszobájának tekintették, ahol olyan tapasztalatokra tehetünk szert, amit aztán a holdutazás során alkalmazni lehet. Fölöttébb furcsább volt, hogy amikor Gemini-s módszereket ajánlottak az Apollo-s mérnökök figyelmébe, ezeket nemhogy megfogadták volna, de gyakran még csak végig sem hallgatták őket. A „Gemini” szó első említésekor egy függöny ereszkedett le, a szemek enyhén üvegesek lettek, majd közölték – általában hideg, enyhén fölényes hangsúllyal – hogy az Apollo-nál másképp mennek a dolgok. Ha valaki nem értett egyet velük, azzal pusztán azt ismerte el, hogy még nem szerzett kellő jártasságot a jóval bonyolultabb Apollo-s rendszer terén.

Ha a tesztek sok kívánnivalót hagytak is maguk után, a mellékes dolgokról ez korántsem volt elmondható. A tesztelés napi huszonnégy órájában az űrhajó körül szorgoskodó személyzetnek bármikor szüksége lehetett egy asztronautára, aki bement a fülkébe, és akit gyorsan, a legszokatlanabb időpontokban lehetett mozgósítani. Így aztán egy plüss társalgót biztosítottak részünkre, aminek felszerelését priccsek és egy színestévé tette teljessé. Gyakran volt részünk különleges vendéglátásban az igazgatói étkezőben (Arany Vályúnak hívták): itt összeismerkedhettünk a North American menedzsereivel, hogy egyre jobban értékeljük az Apollo-program elképesztő mérnöki komplexitását.

Előzények voltak, és mindent megtettek azért, hogy rendszeres heti Downey-beli tartózkodásunkat a lehető legkellemesebbé tegyék. Ennek ellenére a helyet egy csöppet sem tartottam  kellemesnek, inkább volt felkavaró. Kalifornia – rokokó-a-go-go! Ez a falu Tahiti rikító, műanyagból készült replikája, mű-nádfedeles házakkal, ahol go-go táncosok késő éjszakáig erőlködnek, unottan hajladozva és riszálva magukat a túlvezérelt elektromos gitárok hangjára.
Reggelizés közben mindössze egy síküveg választott el a buszmegállótól, így végignézhettem, ahogy a tizenkét éves lányok szűk szoknyákban, feketére festett szemekkel még egy utolsó slukkot szívnak cigarettáikból mielőtt sértődötten felszálltak volna a buszra egy közönyös vállrándítás kíséretében. A munkahelyen, a melósok sokkal szívesebben beszéltek a hétvégi kempingezésről High Sierrában, mintsem hogy megmagyarázzák, az utolsó tesztet vajon miért szúrták el.

Go-go-ország valahogy nem tűnt olyannak, ahol kínosan ügyelnének részletekre, és rendelkeznének azzal a száraz fegyelemmel, ami ezeknek a páratlanul bonyolult gépezeteknek az összeszereléséhez szükséges.

Talán mindezek mögött az húzódott meg, hogy igazából én nem akartam repülni a 014-essel. Ha egy űrrepülés lehet unalmas, akkor ez az lesz. A Grissom-White-Chaffee trió küldetését a 012-es fedélzetén az különböztette meg, hogy ők legalább az elsők lehettek, és a terv szerint két hétig odafenn lesznek, feltéve, hogy a kendácsmunka kibírja addig. Schirra-Eisele-Cunningham repülése a 014-esen ennek puszta megismétlése, semmi több: egy újabb adatpötty valami táblázaton: hozzájárulásuk mindössze annyi, hogy biztonsággal tovább lehet lépni a bonyolultabb későbbi küldetések előkészítésére. Ezen kívül a 014-esre rengeteg orvosi célú kísérleti eszközt zsúfoltak be, így például egy összecsukható kerékpárt, amit ergométernek hívtak. Ezen a legénységnek (ha talál egy talpalatnyi helyet, ahol kinyithatják) rendszeresen kellene bicikliznie, hogy az orvosok megmérhessék a súlytalanság kardiovaszkuláris rendszerre gyakorolt negatív hatását. [Az alábbi képen Ed White, Gus Grissom és Roger Chaffee látható:]

A terv szerint még egy békát is fel kellene vinni a világűrbe, nem egy ugró békát, hanem egy olyat, aminek belső füléből drótok lógnak ki, maga az állat pedig egy miniatűr centrifugába van zárva. Miután előírt időközönként átélheti a súlytalanság élményét, időnként meg kellene pörgetni a békát a centrifugában otolith-szervei működésének pontos dokumentálásához. A legénység még csak nem is figyelmeztetheti a kis csórót, hanem mindössze „BE”-állásba billenti a "BÉKA"-feliratú kapcsolót, aztán már repül is a nyomorult. El lehet képzelni, hogy ez a BÉKA KI-BE kapcsoló milyen kis valószínűséggel működik majd a berepülő pilóták keze ügyében. Nem, uraim, köszönöm, inkább nem kérek a 014-esből, tesztelgessük csak, aztán húzzunk el mielőbb Go-go országból, hogy aztán Borman, Stafford és Collins végre elkezdhessen felkészülni a holdutazásra."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo-űrhajó prototípusa kaotikus volt: a munkások ijesztő gyakorisággal jöttek-mentek, kötöttek át drótokat, cseréltek ki fekete dobozokat, és helyeztek át berendezéseket. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"1966 augusztusa mindenesetre személyes okokból és az űrprogramunk szempontjából is nagy optimizmusra adott okot. Nem csak a Gemini-program közeledett sikerrel a végéhez, miközben az Apollo már az első útjára várt, de úgy tűnt, hogy az űrkorszak valóban beköszöntött. A Hold egyre elérhetőbb közelségbe került, mind az Egyesült Államok, mind pedig Oroszország számára, ahogy a Lunar Orbiter és a Luna XI által készített fényképek és mérési eredmények apránként gyülekeztek.
 
A Hold többé már nem az egyetlen cél volt: a vezetésből olyanok, mint például John McConnell tábornok – a Légierő személyzeti főnöke – olyan jövőbeli pilótákról beszéltek, akik az űreszközökkel hagyományos leszállópályákon landolhatnak majd. A NASA vezetői az Apollo-programon túlra, az Apollo Applications-program felé kacsintgattak, az alaposabb tárcaírók pedig kevesebb kapkodást tartottak volna célravezetőnek a holdversenyben, és nagyobb körültekintést javasoltak - már, ami a hosszútávú stratégia kitűzését illeti.

Az én szerepem ebben az egészben mindössze az volt, hogy egy Apollo parancsnoki modul körül bábáskodjak, amit ekkoriban szereltek össze, és kezdtek tesztelni a North American kaliforniai Downey-ban található gyárában. A terv szerint ez lenne a második űrhajó, ami majd emberekkel a fedélzetén repül, és sorozatszáma alapján – nemes egyszerűséggel – csak 014-esként volt ismert.
Downey fehérszobájában (ez lényegesen nagyobb volt a McDonnell St. Louis-i fehérszobájánál, ahol korábban oly sok órát eltöltöttem a Gemini 7-es és a 10-es pesztrálásával) az űrhajóra a tesztelést végző csapat egy nagy, ugró levelibékát ábrázoló táblát függesztett ki. Ez nem volt valami szép gesztus, mivel arra utalt, hogy Gus Grissom űrhajója, a 012-es - ami a terv szerint elsőként repülne emberrel a fedélzetén - rengeteg nehézséggel küszködött: ha Gus és legénysége egy pillanatra is levette róla a szemét, a jó öreg 014-es azonnal beelőzte, azzal fenyegetve, hogy elsőként áll majd készen a repülésre.

A 012-est és a 014-est egyaránt Blokk I-űrhajónak hívták – ezek bizonyos mértékig prototípusok voltak: egyes rendszerei hiányosságokkal küszködtek, másokat viszont a későbbi tervezés minősítette elavultnak. A holdkomphoz például nem lehetett velük dokkolni, mivel nem rendelkeztek az ehhez szükséges berendezéssel, és irányítórendszerük szíve, a háromtengelyű egyensúly- és pozícióérzékelő (Inertial Measuring Unit) mindenféle furcsa irányokba mutatott; minden mérését át kellett számolni az űrhajó tengelye által meghatározott koordináta rendszerbe. A Blokk I-essel foglalatoskodni kissé frusztráló időtöltés volt Borman, Stafford és jómagam számára, mivel csak kettőt szántak emberes küldetésre; mi szinte biztosra vettük, hogy egy Blokk II-es űrhajót kapunk, a hozzátartozó holdkomppal együtt.

Másfelől viszont jó volt egy konkrét legénységhez tartozni, hiszen mindez csak hasznunkra válhatott, ha tisztában akartunk lenni az Apollo alapjaival. Igazából úgy éreztem, hogy bedobtak a mélyvízbe, mielőtt még lehetőségem lett volna elegendő háttértudással felvértezni magam.
A Schirra, Eisele és Cunningham alkotta elsődleges legénység hónapok óta benne volt a dologban, és Borman-nek sem volt nagy lemaradása hozzájuk képest. A Geminivel nem is olyan régen végző Stafford és én újoncoknak számítottunk Apollo-ügyileg, de Tom szemlátomást gyorsabban tanult nálam. A Haditengerészeti Akadémián osztályelső volt a villamosmérnökök között, és olyan könnyedséggel szippantotta magába a kapcsolási rajzokat, ahogy a tinilányok memorizálják a népszerű slágerek szövegeit.

Nekem nehezebben ment a tanulás, de ahogy közeledett a szeptember vége, a fehérszobában álldogáló nagyméretű, ékformájú tömb belsejét illetően legalább egy kissé kezdtem megvilágosodni. Az elején a Gemini felépítése bonyolultnak tűnt, de ehhez a szörnyeteghez képest az maga volt a megtestesült egyszerűség: itt több mint háromszáz azonos alakú kapcsoló volt, és akkor még meg sem említettük a temérdek csövet, szelepet, kart, rekeszt, gombot, számlapot, fogantyút, stb., stb.

A szerkezet működtetéshez feltételen szükséges kezelőszervek mellett orvosi és tudományos kísérletek sokaságát is telepítették – ezek töltötték ki az űrhajó minden szabadon maradt zegét-zugát – már ami a tizennégy napra elegendő élelmiszer és "háztartási eszközöket" tartalmazó szekrényeken és dobozokon kívül egyáltalán megmaradt. Az egész belső kaotikus volt.
Hogy még rosszabb legyen a helyzet, ez a káosz ráadásul dinamikus volt, ugyanis semmi nem maradt sokáig egyhelyben: a munkások ijesztő gyakorisággal jöttek-mentek, kötöttek át drótokat, cseréltek ki fekete dobozokat, és helyeztek át berendezéseket. Kissé nyugtalanító volt, hogy azok közül, akikkel beszéltem, soha senki nem tudta pontosan megmondani, mi van, vagy mi nincs az űrhajóban egy adott időben; akkoriban ezt letudtam magamban azzal, hogy valaki valahol biztosan nyomon követi a változásokat."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Gemini 10 küldetése után Collins úgy érezte, pont időben érkezett vissza a Földre ahhoz, hogy repülhessen az Apollo-programban. Eredetileg úgy volt, hogy az Apollo 8 legénységébe kerül; 1966-ban még azt tervezték, hogy 1968-ban leszállnak a Holdra. Nem így történt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"A küldetés egyik legnagyobb csalódása az volt, hogy egyetlen fotó sem maradt az Agenához tett űrsétámról. Egy kehes kamerával és John érthető igyekezetével, ami arra irányult hogy elkerüljük az Agenával való összeütközést (anélkül, hogy begyújtaná a rossz segédhajtóművet, bármi legyen is a száma), mindössze egyetlen kamera által készített film maradt: ez pedig egyenesen előre nézett, és automatikusan az egybefüggő feketeséget rögzítette pár méterrel az Agena alatt. [Az alábbi felvétel még a Gemini 10 repülését megelőző sajtótájékoztatón készült, John Young mellett jobbra a szerző, Michael Collins látható. Mintha csak érezné, hogy történelmi űrsétájáról nem marad fenn egyetlen képkocka sem.]
A huszadik század második felében egy eseményt látni kell ahhoz, hogy el is higgyük, és egy utazásról szóló beszámoló képek nélkül legjobb esetben is anakronizmusnak tűnik. Őszinte önsajnálat gyötört, hogy nem sikerült vizuálisan dokumentálni unokáim számára emberi műholdként való rövid kiruccanásomat, amikor a leveleim között felfedeztem egyet, ami némi vigaszt nyújtott. Ez egy J. C. Frémont százados által írt beszámoló volt, aki a Szenátus topográfiai mérnökeként leírta Oregonba és észak Kaliforniába 1843-4-ben tett utazását.

Sajnálatosan, gyűjtésünk nagy része odaveszett a minket ért súlyos balesetekben, erre a sorsra jutottak állataink is. Sierra Nevadában az Alta California szurdokaiban és hegygerincein tizennégy lovat és öszvért vesztettünk el, amikor a szakadékba vagy az alant húzódó folyóba zuhantak; ezek egyaránt feneketlennek bizonyultak ember és állat számára. Az áldozatok között volt az is, amelyik a háromezer kilométeres utazás során összegyűjtött növényekkel megpakolt bálát szállította. Amikor már majdnem otthon voltuk, a Kansas partján lévő táborunkat elmosta az áradás, ami a folyó mentén lejjebb nagy rémületet és pusztítást okozott a Missouri és Mississippi határain élőknek. Emellett óriási kár keletkezett megmaradt romlandó növénymintáinkban, amikor átáztak, idő pedig nem volt arra, hogy megszárítsuk őket.

Bárki is küldte ezt a beszámolót, köszönöm – milyen csekélység egy fényképezőgépet elveszteni a feneketlen űrben tizennégy ló és öszvér elvesztéséhez képest, amik közül egy ráadásul három ezer kilométernyi aprólékos gyűjtögetés eredményével volt megpakolva?

Asztalomon egy kosárra való más fajta levél is fogadott: „Kedves Collins Asztronauta, Ön a kedvenc asztronautám. Nem tudom, lehetőség lenne-e rá, hogy …” – ezekkel kapcsolatban már nagy jártasságra tettem szert.
Egyes negyedik osztályos tanárok ugyanis államok helyett asztronautákat adtak fel diákjaiknak házi feladat gyanánt. Kicsi Suzie Arizona helyett Collinst rajzolta le, és tizennégy napon belül be kellett adnia esszéjét. Kétség nem fér hozzá, milyen nagy kedvencük lehettem, de azért mindegyiküknek egy raklapnyi űrprogramról szóló anyagot küldtem – olyan mennyiségben, ami már-már az Arizonai Kereskedelmi Kamara papírtermésével vetekedett – és amúgyis a negyedikesek színvonalán volt megírva.

Legalább egy küldetést követő rituálétól megmenekültem: mivel Rómában születtem, utána pedig folyamatosan költöztem, nem volt olyan hely, amit Amerikában szülővárosomnak lehetett volna tekinteni; ennélfogva semmilyen ünneplő parádéra vagy más, hazatérésemmel összefüggő rendezvényre nem kerülhetett sor. John kényszeredetten Orlandoba ment, én azonban szabad voltam, és két év óta első alkalommal kifújhattam magam.
Egy űrrepülést letudtam, mégpedig egy jelentőset, és ezzel pont a megfelelőnek tűnő időben megnyílt számomra az út az Apollo-program valamelyik küldetése előtt. Gus Grissom azt rebesgette, hogy még az évvége előtt felszáll az Apollo 1, a terv szerint a Gemini 12-vel közös küldetés keretében, és Seamans pedig még korábban jelezte, hogy akár már 1968-ban sor kerülhet a holdraszállásra. Ezért aztán megörültem, amikor Frank Borman közölte velem, hogy a legénységébe osztottak be. A felállás ez lett volna: Borman, a parancsnok, Tom Stafford a parancsnoki egység pilótája, én pedig a holdkomp pilótája lettem volna.

Mi adtuk a második emberes Apollo-küldetés tartalékát, ennek legénységét Schirra, Eisele és Cunningham alkotja majd. Ez önmagában nem jelentett különösebben jót (Schirra küldetésének még csak holdkompja sem volt, amit vezethettem volna), de a legfontosabb mégis az volt, hogy nyilvánvalóan számítanak ránk, és talán bekerülünk abba a legénységbe, ami majd először száll le a Holdra.
Úgy véltem, hogy jó esélyünk van erre, mivel közel s távol mi voltunk a legtapasztaltabb trió: az egyetlen Apollo-legénység, amiben nem volt újonc. Borman mindenki másnál több időt töltött az űrben (a Gemini 7-es fedélzetén tizennégy napot), és Stafford mindenki másnál több tapasztalattal rendelkezett az űrrandevúk terén (Gemini 6 és 9). Én pedig lehetnék a holdkomp pilótája, ami testreszabott feladatnak tűnt, mivel mindig is elbűvölt a Grumman leszállóegységének bogárszerű, földöntúli kinézete. Emellett talán még le is tudnék szállni vele a Holdra, ahol hasznát vehetném űrsétámon szerzett tapasztalataimnak."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A NASA egyik beszállító cégétől valaki két lány fotóját biggyesztette a Gemini 10 napellenzőjére. A legénység a küldetés után attól retteghetett, hogy ők ketten a repülés utáni első hivatalos sajtótájékoztatón is felbukkannak. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Tizenhetedik amerikaiként az űrbe utazni vajmi kevés hírnévvel jár, ennek ellenére kismértékben mégis megváltozott az életem. A nevem nem lett közismert („Várjunk csak, nem maga Scott Cooper?”), és aláírásom miatt sem tartották meg az emberek a csekkjeimet – ahogy ez állítólag John Glenn esetében történt – hanem inkább beváltották készpénzre.
Mindenesetre most már „igazi” asztronauta lettem, és ettől kezdve életem hátralevő részében újra és újra elmesélhetem, hogy „milyen volt odafenn”. Erre hivatalosan először a repülést követő sajtótájékoztatón nyílt lehetőségünk, amikor John azt a lehetetlen feladatot kapta, hogy közérthetően elmagyarázza „bukófordulóval” kapcsolatos űrbéli kaladunkat: eltévelyedésünk és túlzott üzemanyag-felhasználásunk okait.

Az én szerepem jóval egyszerűbb volt: azt kellett felidéznem, milyen, ha az ember az űrben lebeg, és ott mindenféle kapaszkodó vagy küszöb nélkül próbálja magát hasznossá tenni. Az emberek kedvesek voltak velünk. Gilruth egészen odáig ment, hogy elmesélte, mennyiben tekinthető ez a valaha volt legkomplikáltabb küldetésnek, míg Bob Seamans, Webb helyettese, elmondta, hogy ezzel a holdprogram előtt szabaddá vált az út. A sajtó finoman megpróbált kipréselni belőlünk némi bűnbánatot az űrrandevú során kárba veszett üzemanyag miatt, emellett pedig beérték azzal, hogy egy berendezés elvesztése a köldökzsinór-rengetegben csak némi ügyetlenségre vall. [Az alábbi képen John Young épp a szerző, Michael Collins űrsétáját szemlélteti a sajtó számára.]

De legalább senki sem vádolt meg minket azzal, hogy a küldetés szűkszavúságunk miatt komplett PR-katasztrófa lett volna. Persze, talán jobb lett volna, ha így történik, mivel ekkor megvilágíthattuk volna előttük a mi szempontunkat is: anélkül is átkozottul sok teendőnk volt, hogy nem számoltunk be idézhető idézetek formájában minden egyes lépésünkről – miközben minden feladatunkat rendben el akartuk végezni.

Ugyanakkor az igazán fontos dolgokat precízen rögzítettük, és a küldetés után eljuttattuk ezeket az eredményeket a megfelelő szakemberek részére. Berepülő pilótaként erre készítettek fel minket, nem pedig arra, hogy a rádión keresztül ömlengjünk magunkról. A berepülő pilóták világában az unalom jónak számít, mivel azt jelenti, hogy nem ért minket meglepetés, pontosan megterveztünk mindent, és bejött a számításunk. Ezzel szemben az izgalom meglepetést – és így általában rosszat – jelent.

A sajtótájékoztatón volt egy meleg helyzetünk is. A repülés után megtudtuk, hogy a két fiatal hölgy, akik fotója a napellenzőnket ékesítette, egy McDonnellnél dolgozó mérnök barátnői, és nyuszilányként dolgoznak a St. Louis-i Playboy Klubban. Elújságolta a lányoknak, hogy a róluk készült képek velünk repültek, majd a két hölgy úgy döntött, hogy a houstoni sajtótájékoztatóra is velünk akarnak tartani.

Ejha! Johnnal beleborzongtunk ebbe a lehetőségbe, elképzeltük, ahogy ők ketten egyszer csak felállnak a túlzsúfolt előadó kellős közepén, és csöndet parancsoló megjelenésükkel azonnal új megvilágításba helyezik az egész küldetést: „Milyen volt velünk az a negyvenöt kanyar a föld körül?”
Deke Slayton szerencsére egy gyors telefonhívással megmentett minket ettől; a McDonnell egyik fejesének vázolta, hogy egy ilyen incidens milyen beláthatatatlan és tragikus következményekkel járhat. A lányok mindenesetre nem érkeztek meg.

A sajtótájékoztató és a szakmai megbeszélések után Johnnal már nem tartoztunk többé egy csapatba, újra egymástól független individuumok lettünk a jövőbeli küldetésekre várakozó egyre népesebb asztronauta-társadalomban. Benyújtottam a Gemini 10 küldetésért járó napidíj iránti igényemet (három napért napi 8 dollár = 24 dollár), majd két hétre családom társaságában elvonultam egy tengerpartra, hogy aztán íróasztalomhoz visszatérve levélhegyek fogadjanak.

(Kilométerenként hét centet kellett volna igényelnem, ez esetben a végösszeg közel 80 000 dollárra rúgott volna. Ezt azonban a Mercury-programban valaki (talán Schirra?) már eljátszotta, válaszképpen pedig egy pár millió dollárról kiállított számlát kapott – ennyibe került ugyanis az Atlas gyorsítórakéta.)"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu