"Az űrhajózásban a papír a legfontosabb összetevő. A hiányos dokumentáció káoszhoz vezet, és ettől kezdve senki nem tudja követni, hány olyan munkafolyamat van, aminek elvégzéséről ugyan beszéltek, de nem hajtották végre, illetve, mi az, amit úgy végeztek el, hogy még csak nem is beszéltek róla." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Arlington Temetőben egy árnyalattal sem volt könnyebb. Kevesebb, mint három év leforgása alatt harmadszorra gyűltünk össze társainkat eltemetni. Legalább már kívülről tudtuk a dolgok menetét: kivesszük a szokatlannak tűnő egyenruhát a cédrusszekrényből, felvesszük az özvegyet, a gyerekeket, egy közeli barátot, és egy papot a Gulfstream fedélzetére, hogy még aznap este Washingtonban találkozzunk ismét a Georgetown Inn-ben. Másnap reggel a hallban gyülekező komor hangulatban, majd következhet az idegen egyenruhák fura keverékének mustrája („Vajon honnan lett neki Nagykeresztje?”). Ezután irány a limuzin, és a rövid utazás az Arlingtonba. Arlington január végén a legrosszabb formáját hozta: esős, ködös és nyomasztó volt, de legalább mi nem áztunk meg, akik gyászhuszárokként síri csöndben meneteltünk Gus és Roger lóvontatta koporsója mellett. Végül jöttek az értelmetlen beszédek, majd a sortűz, és ők ketten megindultak utolsó útjukra.

Ed White-ot is még aznap temették el West Pointban, és mint mindenki más, én is ott akartam lenni a temetésén. Ed-del osztálytársak voltunk West Pointban valamikor még az özönvíz előtti időkben, és a Gemini 7 tartaléklegénységeként együtt is dolgoztunk.
De Roger is osztálytárs volt, a szó szoros értelmében; egynapon kerültünk a NASA-hoz tizenkét másik társunkkal egyetemben, és az eltelt három év alatt tizennégyünket erős baráti szálak fűztek egymáshoz. Ezen kívül, bár a világon semmit sem tehettem Martha Chaffee gyászának enyhítéséért, legalább meg akartam próbálni támaszt nyújtani részére, és vigasztalni őt, hiszen végülis én voltam vele azóta, hogy ez az egész rettenet elkezdődött. Amennyire tudtam, elmagyaráztam mindent Pat White-nak, és ő megértette. [Az Apollo 1 legénysége még a tragédia előtt, balról-jobbra: Roger Chaffee, Ed White, Gus Grissom.]

Martha ott maradt egy összehajtogatott zászló és két gyerek társaságában, akiket még fel kell nevelnie, a többi asztronauta-feleség viszont azzal a tudattal gazdagodott, hogy az űrrepülés, akárcsak egy repülőút, bizony halálos is lehet. Korábban ez pusztán egy elméleti lehetőség volt, afféle játék a számokkal, ami a Mercury és a Gemini-program alatt egyszer sem következett be. Most viszont ez az Apollo úgy ölt meg három embert, hogy még csak nem is repült: vajon mi történik akkor? Vajon egyik tragédia követi a másikat, ahogy a légikatasztrófák esetében szokott lenni, amik látszólag egymás után libasornak következnek be, vagy képes lesz az Apollo-program túllépni ezen a tragédián, hogy aztán gyorsan visszatérjen a kerékvágásba?  Hogyan lendül a NASA ismét mozgásba? Hány asztronauta gondolja majd úgy, hogy ő bizony nem a hamvasztásért szegődött a NASA-hoz, és dönt végül úgy, hogy otthagyja az űrügynökséget? Másrészt hány feleség dönt a válás mellett, ha a férje maradni akar?

A válasz természetesen ismert: senki sem ment el, sem férj, sem feleség, és szerintem erre büszkék lehetünk. Azt azonban képtelenség megmondani, hogy ez hány esetben múlt csupán egy hajszálon. Tudom, erről sosem beszélgettem Pat-tel, legfeljebb csak érintőlegesen és a lehető legfelszínesebben. Szerintem attól tartottam, hogy kiderül, Pat milyen mélyen haragszik és gyűlöli ezt az egész Apollosdit, ami mindkettőnket foglyul ejtett.

1967 első hónapjai komoran teltek, ugyanakkor egyre nyilvávalóbbá vált, hogy a 012-es tűzesete nem pusztán egy egyszeri, bizarr eset, sokkal inkább a parancsnoki modulok általános fogyatékosságára vezethető vissza.
Az első hiba a kabinbelső volt – tiszta oxigén 1,1 Bar nyomással párosítva. A második a rengeteg éghető anyag jelenléte volt, amit ebben az erősen tűzveszélyes környezetben felhalmoztak. Harmadrészt, és ez volt a legalattomosabb, az űrhajón az utolsó pillanatban végrehajtott változtatások felügyelete nem vasfegyelemmel történt.

Úgy tűnt, hogy túl sok változtatást hagytak jóvá, amiket aztán túl hanyagul hajtottak végre. A vizsgálóbizottság hónapokat töltött a 012-es elszenesedett tetemének vizsgálatával, és nem tudták egyértelműen meghatározni, hogy mi okozta azt a halálos szikrát.
Viszont találtak még ennél is rosszabbat – voltak ugyanis jelek, amik arra utaltak, hogy a rengeteg papírmunka nem pontosan követte le az űrhajó aktuális állapotát. Úgy tűnt, olyan munkálatokat is elvégeztek, aminek nem volt írásos nyoma, másfelől viszont olyan esetek is előfordultak, amikor a változtatások tényét ugyan rögzítették, de azokat nem pontosan hajtották végre.

A repülőgépgyártásban létezik egy tréfás mondás: egy gép sem hagyhatja el a felszállópályát, amíg a dokumentáció súlya meg nem egyezik a repülő súlyával. Az űrhajózásban a papír a legfontosabb összetevő. A hiányos dokumentáció káoszhoz vezet, és ettől kezdve senki nem tudja követni, hány olyan munkafolyamat van, aminek elvégzéséről ugyan beszéltek, de nem hajtották végre, illetve, mi az, amit úgy végeztek el, hogy még csak nem is beszéltek róla.

Ez különösen igaz arra a feszített tempójú, pörgős, napi három műszakban dolgozó munkakörnyezetre, ami minden emberes űrrepülés elkerülhetetlen velejárója. Az éjféli váltás egy ötvenhat drótból álló kábellel találja magát szemben, és könnyen lehet, hogy közülük egyet rossz helyre kötnek, hacsak nem áll rendelkezésükre az előző műszak által akkurátusan vezetett dokumentáció."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A kockázat semmi ahhoz a traumához képest, amiben akkor van részünk, ha gyönyörű nőknek kell elmesélnünk, hogy a férjük megsült. Az Apollo 1 tragédiája egy másik asztronauta szemszögéből. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"1967. január 27-én egy pénteki napon az asztronauta hivatal nagyon csöndes volt, gyakorlatilag kongott az ürességtől. Al Shepard, aki a helyet felügyelte, elutazott valahova, a többi öreg róka úgyszintén. De valakinek csak el kellett mennie a pénteki munkamegbeszélésre. Mint arra Al titkárnője rámutatott, én voltam az egyetlen rangidős asztronauta közel s távol, így Slayton irodája felé vettem az irányt, jegyzetfüzetemmel a kezemben, készen, hogy lefirkantsam mindazt, ami az irodai munka csip-csup ügyei közül arra érdemes. Deke sem volt ott, és távollétében asszisztense, Don Gregory vezette az ülést. Alighogy elkezdtük, megcsörrent a piros telefon Deke asztalán. Don felkapta, és egykedvűen hallgatta. Egyikünk sem szólalt meg.

A "piros hívások" hozzátartoztak az életünkhöz, és amikor a telefon megszólalt, általában vagy egy kommunikációs tesztre került sor, vagy egy repülőbalesetről értesítettek minket, vagy arról, hogy egy gép a levegőben bajba került. Óráknak tűnt, mire Don végre letette a kagylót, és nagyon csendesen csak ennyit mondott: „Ég az űrhajó.” Nem kellett többet mondania. Nem volt kétséges, melyik űrhajóról van szó (a 012-esről), kik voltak benne (Grissom-White-Chaffee), hol történt az eset (34-es indítóállás, Cape Kennedy), és miért (utolsó rendszerellenőrzés), ahogy ahhoz sem fért kétség, hogy mi történt (nyilvánvalóan meghaltak, minél gyorsabban, annál jobb). Mindössze arra tudtam gondolni, hogy Istenem, ilyen nyilvánvaló dologra még csak nem is gondoltunk. Hajtóművekkel foglalkoztunk, amik esetleg nem kapcsolnak be, vagy nem állnak le, szivárgások miatt fájt a fejünk, még arra is volt gondunk, hogy utánajárjunk: miként terjed a tűz a súlytalanságban, és hogy a kabinnyomást csökkenteni kellene, ha el akarjuk oltani a tűzet a világűrben. [Az Apollo 1 legénysége: Grissom, White, Chaffee.]

De idelenn, a földön, ahol pedig a leginkább ébernek kellett volna lennünk, a három srácot beraktuk egy űrhajóba, amit még ki sem próbáltunk előtte, beszíjaztuk őket az üléseikbe, két nehéz ajtó mögé zártuk őket, anélkül, hogy lehetőségük lett volna kimenekülni a tűzből. Ó igen, ha a gyorsítórakéta kapna lángra odalenn, arra persze volt mindenféle kimunkált, haszontalan terv, hogy egy dróton leereszkedve meneküljenek az égő pokolból, na de, hogy tűz üssön ki magában az űrhajóban, nem, az nem történhet meg. Mégis megtörtént, és miért is ne történt volna meg? Végülis, a 100 százalékos oxigénnel dúsított kabinbelső az űrben legalább 0,3 Barra volt csökkentve, de az indítóálláson a nyomás valamivel a légköri nyomás felett volt, 1,1 Bar környékén.

Gyújtsunk csak meg egy cigarettát 1,1 Bar nyomáson, tiszta oxigénben, és életünk legnagyobb meglepetésében lesz részünk: két másodperc alatt hamuvá ég. Ezen a nyomáson azzal a rengeteg sok oxigénmolekulával, ami odabenn van, általában bármilyen éghető anyag úgy viselkedik, mintha szinte robbanóanyag lenne. És éghető anyagból – könyvekből, ruhákből, készletekből – rengeteg volt odabenn, ezen kívül pedig számtalan ponton keletkezhetett tűz. Elméletileg az utóbbiból egy ilyen sem volt, de nézzünk szembe a ténnyel, hogy az I-es Blokk űrhajójában valóságos kábeldzsungel volt, amihez a melósok újra és újra hozzányúltak, nyiszálták, megtoldották és összekötötték a vezetékeket, amíg végül az egész egy hatalmas, rövidzárlattal fenyegető terület lett.

Ahogy ott ültünk döbbenten, a piros telefon újra megszólalt, és további részletek érkeztek: a mentőegység a helyszínen volt, de képtelen behatolni az űrhajóba a hatalmas hőség miatt… a baleset egyedül a parancsnoki modulra korlátozódott… egyetlen hang sem érkezett a legénységtől, vagy bármi, ami mozgásra utalhat. Persze, hogy nem, ahogy nem is fog – az egyetlen kérdés, hogy milyen gyorsan történt? Vajon megsültek, hamuvá égtek, vagy megfulladtak? Öt másodperc alatt, vagy öt perc alatt? És mi a helyzet a családjukkal? Valamit nekik is kell mondani, mégpedig gyorsan. Már megtanultuk a kemény leckét Ted Freeman esetében, akinek haláláról a frissen megözvegyült Faith egy újság riporterétől értesült, aki további részleteket akart kiszedni belőle.

Felhívtam az asztronauta-hivatalt, ahol Al Beant értem el, a megfontolt, megbízható Al Beant. Megbeszéltük, hogy megszervezi a feleségek értesítését, miközben én a legjobb információforrás, a piros telefon mellett maradok.
Pár percen belül Al asztronautákat és asztronauta-feleségeket mozgósított, akik majd gyorsan odamennek Grissom és White házához, viszont senkit nem talált, aki értesíthetné Martha Chaffee-t. Ez nem lehetett akárki; egy asztronautának kellett lennie, aki egyben közeli barát is volt, és aki majd elmondja neki az elmondhatatlant, és vígaszt nyújt akkor, amikor nem lehet vigasztalni.
 
Gene Cernan, közvetlen szomszédjuk jöhetett volna szóba, de ő is máshol volt. Görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy Gene után én voltam a második legjobb barát. Többet használ, ha Al Bean kezeli a telefonokat, gyűjti össze a részleteket – így azt mondtam Al-nek, hogy majd én értesítem Martha-t, és a házáig (a miénktől három házzal arrébb laktak) hátralevő három kilométeres autóutat soha ilyen lassan nem tettem meg. Al feleségét, Sue-t a környéken élő más szomszédok feleségével együtt odaküldte, hogy ők vegyék fel a telefonokat, fogadják a látogatókat: ebből Martha már tudta, hogy valami baj van, de hogy ekkora…?

A nappaliban vártak rám, tágra nyílt szemekkel, teljes csöndben. Martha egy kis csoportból magasodott ki – aggodalmat, veszélyérzetet és csendes belenyugvást sugárzott. Martha általában szépsége miatt sosem maradt rejtve. Mindene megvolt: egy főiskolai pom-pom lány egészséges vidámsága, széles arccsontja, tökéletes álla, atlétikus teste - és olyan tartása, amit egy modell is megirigyelhetett volna.
Az asztronauta-feleségek gyűrűjében azonnal feltűnt Martha Chaffee, bronzszőke haja úgy világított, mint a Jóreménység Fok jelzőfénye. Mindemellett eszes is volt – optimista, éleselméjű, aki Rogernek bolondos új munkahelyén mindig a segítségére volt: Uramatyám, még a hold földrajzát is együtt tanulták. Most pedig el kellett mondanom neki a történteket. „Martha, szeretnék négyszemközt beszélni veled.” „Rendben.” – mondta, és levezetett egy szűk előcsarnokba, én egy-két lépéssel lemaradva követtem. Nem gondoltam, hogy az Apollo-programba ez is beletartozik; persze, van kockázat, de ez semmi ahhoz a traumához képest, amiben akkor van részünk, ha gyönyörű nőknek kell elmesélnünk, hogy a férjük megsült."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo-programban is volt olyan asztronauta, aki folyton késve érkezett, majd megkávézott, sztorizgatott egyet, és csak azután kezdődhetett a munka. Nem volt egyszerű vele dolgozni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Miután a Gemini program biztonságosan és sikerrel végetért, a NASA menedzsmentje a tétovázó Apollo-programra fókuszált, és egy sor változtatást eszközölt, ami radikális hatással volt némelyikünk életére. Először is az ugráló béka beleugrott a semmibe – a 014-es küldetését törölték, mivel fölösleges és indokolatlan ismétlése lett volna a 012-es küldetésnek. Ha a Grissom-White-Chaffee trió tizennégy napot tölt földkörüli pályát egy I-es Blokk parancsnoki modulban, akkor Schirra-Eisele-Cunninghamnek miért is kellene az egészet még egyszer újra végigcsinálnia? A 014-est tehát törölték, és a Schirra által vezetett legénység Grissomék tartaléka lett, ezáltal pedig a McDivitt-Scott-Schweickart hármas felszabadult, ők alkották az Apollo-program második emberes küldetésének elsődleges legénységét – feladatuk pedig az első II-es Blokk parancsnoki modul és az első emberes holdkomp komplex, földkörüli pályán történő tesztje lett. Aha, ez aztán a változás!

Schirra könnyűszerrel megkaphatta volna ezt a küldetést McDivitt helyett, de valaki nyilván azt gondolta, hogy McDivitt legénysége jobban felkészült arra, hogy elmélyüljön egy ilyen iszonyúan összetett küldetésben, amikor két emberes űrhajó repül egyszerre. A holdkomp különösen trükkös jószág volt, mivel azután, hogy McDivitt és Schweickart belemászik, majd leválik Scottról és a parancsnoki modulról, vissza is kell térniük: törékeny járművüknek ugyanis nem volt hőpajzsa, emiatt aztán nem lehetett visszatérni vele a Földre, mivel elégett volna.
Másfelől viszont a Schirra-t érintő változásokat látva számunkra, belsősök számára úgy tűnt, hogy ezzel a Mercury-s és Gemini-s veteránt végképp leírták; ez az értékelésünk azonban nem bizonyult helytállónak, ahogy azt rövidesen – és tragikus körülmények között – megtapasztalhattuk. [Az alábbi képen balról-jobbra Schirra, Eisele és Cunningham látható.]

Természetesen, a 014-es törlésével felszabadult a Borman-Stafford-Collins trió is, így új megbízatásra vártunk, amit meg is kaptunk, de nem maradtunk együtt. Tom Stafford egy grádiccsal feljebb került, és különbejáratú, nagyon tapasztalt legénységet kapott John Young és Gene Cernan személyében, ők hárman lettek McDivitt tartaléka. Egy null Tom javára. Borman és Collins a program harmadik emberes repülésének elsődleges legénységévé lépett elő, Bill Anders-szel kiegészülve.

Mindeközben Collins holdkomp pilótából parancsnoki modul pilótává „avanzsált”, és ezzel minden esély elúszott arra, hogy elsőként sétáljon a Hold felszínén.
Ennek oka az volt, hogy Deke akkoriban mereven ragaszkodott ahhoz, hogy az összes, holdkomppal rendelkező küldetés esetében csak olyasvalaki lehetett a parancsnoki modul pilótája, aki már járt a világűrben: nem akart újoncot a parancsnoki modulban. Bill Anders még nem repült, így én lettem az.
Lassan felfogtam, mi történt. Számomra nincs több holdkomp, űrséta, tetszetős repülés, nincs többé szükség arra, hogy helikopterekben gyakoroljak. Ehelyett én lettem a navigátor, az irányítást és az ellenőrzést végző szakember, az alaptábor kezelője, egy rakás szivárgó vezeték tulajdonosa – csupa olyasmivel kellett foglalkoznom, ami kevéssé érdekelt engem. Évekkel később ezerszer is válaszolnom kellett a kérdésre: „Hogyan döntötte el ön, Armstrong és Aldrin, ki maradjon a parancsnoki modulban, és ki sétál majd a holdon?” Százféleképpen válaszoltam erre, de egyik válaszom sem volt maradéktalanul őszinte: olyan nehéz azt kimondani, hogy „Nézze, hölgyem, azzal, hogy a 014-est törölték, elúszott minden esélyem” – még akkor is, ha 99 százalékban ez volt az oka. 1966 végétől kezdve parancsnoki modul specialista lettem, és bár később más legénységhez kerültem, szakterületem már nem változott meg.

Azért nem volt minden annyira gyászos. Nagy elégedettségemre szolgált, hogy Cunningham tartalékából a harmadik emberes repülés elsődleges legénységébe kerültem. Új küldetésünk izgalmasnak ígérkezik. Ez lesz az első emberes repülés, amit a hatalmas Saturn V holdrakéta indít útnak, és bár nem hagyjuk el a földkörüli pályát, újfent megjavíthatom korábbi magassági rekordomat, mégpedig nem is kevéssel: pályánk legalacsonyabb pontja sem lesz hatezer négyszáz kilométernél lejjebb – innen már a Föld mindkét pólusa egyidejűleg látható.
Ezután Borman és Anders megtornáztatják a holdkompot, mialatt én a parancsnoki modulban maradok.

Ez azért mámorító kilátás, és az egészben a legkellemesebb az volt, hogy mi szabhattuk meg saját tempónkat, ahelyett, hogy a Schirra-Eisele-Cunningham trióhoz kellett volna alkalmazkodnunk, akik a sírba kergették kollégáikat. Wally minden reggel elkésett, sosem kért elnézést, és meg sem kísérelte behozni a lemaradást. Ehelyett újabb negyvenöt percet elpocsékolt hahotázással, kávézgatással és háborús történetek felelevenítésével, mielőtt végre nekiállt volna a munkának. Cunningham folyamatosan szidta Wally-t, mint a bokrot, meg úgy általában az egész világot, mialatt Eisele a jó természettel megáldott bíró szerepét töltötte be, akinek ideje felében fogalma sem volt arról, mi történik körülötte. Most megszabadultunk tőlük, és Borman-nel hármasban szabadon oszthattuk be időnket, és szervezhettük 1967-es teendőinket.

Először Grissomékat kellett felrepíteni, talán februárban, őket követi a McDivitt-csapat, és aztán – remélhetően a nyár végén –mi kerülünk sorra. Amikor átbeszéltük, hogyan ütemezzük családunkkal a karácsonyi szünetet, úgy tudom, egyikünknek sem volt a legcsekélyebb rossz előérzete sem a küszöbön álló katasztrófával kapcsolatban. Az Apollo-tragédiát követő húsz hónapban senki nem repül, és az első legénység nem más lesz, mint a Schirra-Eisele-Cunningham trió."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Gondoltunk már arra, mennyi lenne a pulzusunk, ha egy űrhajó tetején utaznánk a világűrbe? A Gemini-program asztronautáinak legszaporább percenkénti pulzusa 110 és 166 között alakult a start utáni pillanatokban. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 12 1966. november 11 és 15 között egy sikeres űrrandevút, és dokkolást hajtott végre, ezen kívül pedig még egy rakás kísérletet. Nagyon jól kivitelezett küldetés volt, ami méltó a dicső sorozat befejezésére. Ugyanakkor, nem kicsit bosszantott az, amikor olyan cikkeket olvastam, hogy a NASA-nak végre sikerült felülkerekedni a problémákon, amik miatt a korábbi űrsétákon résztvevő űrhajósok úgy kimerültek.
Ed White-nak nem okozott gondot az űrséta, ahogy nekem sem, leszámítva azt a nyilvánvaló tényt, hogy az Agena-t nem arra tervezték, hogy a világűrben mászkáljanak rajta.

Természetesen, Buzz szöszmötölése a fedélzetre zsúfolt, és kipróbálásra váró rögzítőeszközök egész tárházával gyerekjáték ahhoz képest, amikor egy kísérleti csomagot egy másik (működésképtelen, és nem erre a célra tervezett) műholdról kell leszerelni. Ezen kívül megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy a Gemini 12 miért kapott ráadásként még egy negyedik napot arra, hogy végezzen rábízott feladataival – pláne úgy, hogy nem kellett több kísérletet végrehajtania, mint a Gemini 10-esnek. Mennyire örültünk volna Johnnal, ha küldetésünket ugyanígy megtoldották volna még egy negyedik nappal!

Az alábbi táblázatok összefoglalják a Gemini-program főbb mozzanatait. A program szempontjából leglényegesebb dolgokra azonban ezek nem térnek ki, úgymint: (1) Borman és Lovell a Gemini 7-essel bebizonyította, hogy az ember képes komolyabb problémák nélkül tizennégy napot súlytalanságban eltölteni, és a tizennégy nap a holdraszálláshoz szükséges idő közel duplája. (2) Az űrrandevúk mindenféle variációban – egy sor különböző módszer használatával – megvalósíthatónak bizonyultak a Gemini 6, 8, 9, 10, 11 és 12 esetében – ha sikerült összehozni földkörüli pályán, miért ne sikerülne a Hold körül is? (3) Összeállt egy nagyon hozzáértő tesztelő-, tervező- és repülésirányító csapat, ami képes minimálisra csökkenteni a Földtől több mint negyedmillió kilométerre merészkedő (majd onnan vissza is térő) vállalkozás nagyon is valós kockázatát. Ehhez még hozzájön a hibázás lehetősége is, ami elkerülhetetlen valahányszor az esendő ember bonyolult gépezetet szerel össze, ezzel is meg tudtak birkózni. Íme, pár részlet:

Fogalmam sincs, mihez lehet kezdeni ezekkel az adatokkal. „Ha nem veszíted el a fejed, amikor körülötted minden…” – akkor talán nem is fogtad fel, milyen helyzetbe kerültél. A NASA egy nagysebességű repülőn pár érdekes vizsgálatot hajtott végre két férfi részvételével. Az derült ki, hogy az aggodalom (vagy legalábbis a gyors szívverés) mértékét sokkal inkább az határozza meg, hogy melyikük felelős a küldetésért, nem pedig az, hogy történetesen ki vezeti a gépet. Ez a logika köszön vissza az egyes küldetések parancsnokainak pulzusszámában.

Ebben a versenyszámban egy ideig Johnnal mi ketten voltunk a csúcstartók, annak ellenére, hogy hozzánk képest a 9-es sokkal közelebb landolt a mentőhajóhoz. Hogy történhetett ez? Egyszerű a magyarázat. A Fédération Aéronautique Internationale a 9-es repülését követően egy új kategóriát hozott létre. Johnnal mi repültünk elsőként ennek bevezetése óta, így automatikusan nyerők voltunk. Feltételezem, hogy a 11-es megdöntötte a rekordunkat, de ezt pontosan nem tudhatom: a FAI ugyanis csak az új nyerteseket – a trónfosztottakat nem – értesíti, és küldi el részükre a teljesítményüket igazoló bizonyítványt.

Az, hogy Johnnal ekkora sugárdózist kaptunk, mindössze abból adódott, hogy nagymagasságú, földkörüli pályánkon a különösen kritikusnak számító ponton, az Atlanti óceán déli része fölött súroltuk a belső Van Allen sugárzási övet (ez az ún. anomália helye, ahol az öv mélyebben lenyúl az alacsonyabb régiókba). Ugyanakkor a 765 millirad is még jóval az egészségre ártalmas határérték alatt van.

Általánosságban elmondható, hogy minél hosszabb a küldetés, annál nagyobb súlyveszteségre számíthatunk. Arra tippelek, hogy az űrsétán is résztvevő Gene Cernan súlycsökkenését a három napos Gemini 9 küldetés során elszenvedett folyadékveszteség okozhatta – Gene az űrsétáján kénytelen volt ugyanis egy méretes szerkezettel erőn felül viaskodni.

Százalékosan Johnnal nekünk jutott a legnagyobb falat, a miénknél több kísérletet csak két hosszú küldetés (az 5-ös és a 7-es) vitt magával.

Az Aldrinra váró munkát körültekintően ellenőrizték és pihenőkkel tűzdelték meg. Mi, többiek azt tettük, amit tennünk kellett, és olyan őrült tempóban, hogy a ránk váró feladatok végére érjünk. Ettől eltekintve, mindössze csak az ujjaimban éreztem fáradtságot, ami az ormótlan szkafander-kesztyűkben való munkálkodás következménye volt.

Kétség nem fér hozzá, üzemanyag-pazarlásban a Gemini 10-essel mi vittük a pálmát."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

1966 végén még elég gyászos fázisban leledzett az Apollo-program előkészítése: egy üzemanyagtartály felrobbant, a Saturn V második rakétafokozatán pedig repedések voltak. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Október 25-én Downey-ban a 017-es űrhajó műszaki egységének egyik tartálya repedt szét egy nyomáspróba alkalmával, az eset az egész űrhajós társadalmat megdöbbentette. A műszaki egység üzemanyagtartályai életbevágóan fontosak egy holdutazás alkalmával, mivel képtelenség hazajönni, ha holdkörüli pályán akár csak egy is meghibásodik közülük. Még rosszabb hír volt az óriási Saturn V rakéta második fokozatának siralmas állapota, ugyanakkor az első és harmadik rakétafokozat esetében jól alakultak a dolgok. A vizsgálatok újabb és újabb repedéseket tártak fel a második fokozat alumínium-borításán és hegesztési pontjain: a szakértők rendre a North Americant kárhoztatták a hibákért, mivel szerintük rossz alumínium-ötvözettel dolgoztak.

A felhasznált anyagnak egyszerre kellett könnyűnek és ellenállónak lennie, ez az ötvözet azonban túlságosan törékenynek bizonyult, legalábbis, ez a hír keringett akkoriban: a második fokozat nagyon messze állt attól, hogy kiforrottnak lehessen tekinteni, ami készen áll a repülésre. Mi, asztronauták nagyon odafigyeltünk ezekre a műszaki problémákra, de még ennél is jobban aggasztottak minket az újabb és újabb cikkek, amik egyre növekvő költségekről számoltak be, és megkérdőjelezték a menedzsment alkalmasságát.

A költségek miatt nem fájt a fejünk, és a menedzsment is rendben volt, még ha az Apollo-s emberek – akik soha nem dolgoztak a Geminin – kissé naivnak, túlzottan magabiztosnak, esetenként pedig arrogánsnak is tűntek. De mi, Geminisek voltunk túl arrogánsak, és meglehet, hogy saját hozzáállásunk váltotta ki ezt belőlük. Legalább elmondhattuk, hogy mi már átestünk egy unalmas szülésen, még, ha ez csak egy kis vézna földkörül keringő kétülésest jelentett is.

A Gemini-program még javában tartott, és időközben nagykorú lett. Pete Conrad és Dick Gordon szeptember közepén szállt fel a Gemini 11 fedélzetén, és egy valóban jó kis küldetést hajtottak végre. Ahogy John Younggal könnyedén megdöntöttük a Voszhod II 270 kilométeres magassági rekordját, amit küldetésünk során 765 kilométerre javítottunk, legalább ennyire erőfeszítés nélkül fosztott meg minket a csúcstartó címtől a Gemini 11, ami egészen 1370 kilométeres magasságba emelkedett. Innen már nagyon markánsan látszik a Föld görbülete, és a Gemini 11 csodálatos, a Perzsa-öbölről és környezetéről készített fényképekkel tért vissza. [Ezen a képen az indonéz szigetvilágnál jobban kivehető a Föld görbülete.]

A küldetés műszaki oldala legalább ennyire figyelemreméltó volt, Pete Conrad hidegfejű, szakavatott parancsnoknak bizonyult – ráadásul anélkül, hogy a tőle megszokott, pezsgő, vidám szóáradat csorbát szenvedett volna.
Dick Gordon teljesítménye közel állt a tökéleteshez, az egyetlen problémát az űrséta okozta: egykettőre kimelegedett, majd úgy kifáradt, hogy Conradnak vissza kellett őt hívnia a fülkébe. Azt követően, hogy a Gemini az Agenához dokkolt, Dicknek egy pányvát kellett felerősítenie a két járműre. Ennek segítségével a szétválás után kipróbálhatták, mennyi üzemanyag spórolható meg, miközben a megfeszített póráz ellentétes végein lévő két jármű lassan forog egymás körül. Dick a kiképzés során minden különösebb erőfeszítés nélkül csatlakoztatta a vezetéket, de a küldetés során ugyanez nagyon kemény diőnak bizonyult: teste össze-vissza bukdácsolt, ahogy a Gemini orrán lovaglóülésben próbálta magát tartani, miközben a nehézkes csatlakozót a kezében szorongatta.
„Lovagold meg, cowboy” – mindössze ezzel a biztatással segíthette Conrad az izzadtságban fürdő Gordont, aki röviddel később végül győztesen térhetett vissza a fülkébe; a birkózást a további űrsétákra tervezett kísérletek bánták, ezeket törölni kellett.  

Az űrséták során felmerülő nehézségek láttán, amivel Gene Cernan a Gemini 9-en, Dick Gordon pedig a 11-esen szembesült - beleértve a gyors szívverést és a nyilvánvaló fizikai kimerültséget, plusz Ed White és jómagam megjegyzéseit –, a program vezetői végül úgy döntöttek, hogy a Gemini-program utolsó küldetését, a Gemini 12-t egy rakás olyan szerkezet tesztelésére használják, amivel az űrséta során megkönnyíthető az asztronauták élete.
Így aztán Buzz Aldrin kelletlenül kísérleti tengerimalac lett. Kelletlenül, mivel mindeddig azt remélte, hogy afféle Buck Rogers-stílusban keringhet a világűrben egy kifinomult, hátára szerelhető manőverező egység – az AMU – segítségével. Ehelyett kevésbé drámai, de legalább olyan hasznos teendője akadt, amikor egy sor rögzítőeszközt – kapaszkodót, lábtartót, és így tovább – kellett kiértékelnie. Lényeg a lényeg, Buzz öt és fél órát töltött odakinn a világűrben, ezalatt szigorú menetrend alapján dolgozott, rendszeres időközönként megpihent, és mindeközben semminemű problémával nem találta magát szemben."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu