1966 végén még elég gyászos fázisban leledzett az Apollo-program előkészítése: egy üzemanyagtartály felrobbant, a Saturn V második rakétafokozatán pedig repedések voltak. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Október 25-én Downey-ban a 017-es űrhajó műszaki egységének egyik tartálya repedt szét egy nyomáspróba alkalmával, az eset az egész űrhajós társadalmat megdöbbentette. A műszaki egység üzemanyagtartályai életbevágóan fontosak egy holdutazás alkalmával, mivel képtelenség hazajönni, ha holdkörüli pályán akár csak egy is meghibásodik közülük. Még rosszabb hír volt az óriási Saturn V rakéta második fokozatának siralmas állapota, ugyanakkor az első és harmadik rakétafokozat esetében jól alakultak a dolgok. A vizsgálatok újabb és újabb repedéseket tártak fel a második fokozat alumínium-borításán és hegesztési pontjain: a szakértők rendre a North Americant kárhoztatták a hibákért, mivel szerintük rossz alumínium-ötvözettel dolgoztak.

A felhasznált anyagnak egyszerre kellett könnyűnek és ellenállónak lennie, ez az ötvözet azonban túlságosan törékenynek bizonyult, legalábbis, ez a hír keringett akkoriban: a második fokozat nagyon messze állt attól, hogy kiforrottnak lehessen tekinteni, ami készen áll a repülésre. Mi, asztronauták nagyon odafigyeltünk ezekre a műszaki problémákra, de még ennél is jobban aggasztottak minket az újabb és újabb cikkek, amik egyre növekvő költségekről számoltak be, és megkérdőjelezték a menedzsment alkalmasságát.

A költségek miatt nem fájt a fejünk, és a menedzsment is rendben volt, még ha az Apollo-s emberek – akik soha nem dolgoztak a Geminin – kissé naivnak, túlzottan magabiztosnak, esetenként pedig arrogánsnak is tűntek. De mi, Geminisek voltunk túl arrogánsak, és meglehet, hogy saját hozzáállásunk váltotta ki ezt belőlük. Legalább elmondhattuk, hogy mi már átestünk egy unalmas szülésen, még, ha ez csak egy kis vézna földkörül keringő kétülésest jelentett is.

A Gemini-program még javában tartott, és időközben nagykorú lett. Pete Conrad és Dick Gordon szeptember közepén szállt fel a Gemini 11 fedélzetén, és egy valóban jó kis küldetést hajtottak végre. Ahogy John Younggal könnyedén megdöntöttük a Voszhod II 270 kilométeres magassági rekordját, amit küldetésünk során 765 kilométerre javítottunk, legalább ennyire erőfeszítés nélkül fosztott meg minket a csúcstartó címtől a Gemini 11, ami egészen 1370 kilométeres magasságba emelkedett. Innen már nagyon markánsan látszik a Föld görbülete, és a Gemini 11 csodálatos, a Perzsa-öbölről és környezetéről készített fényképekkel tért vissza. [Ezen a képen az indonéz szigetvilágnál jobban kivehető a Föld görbülete.]

A küldetés műszaki oldala legalább ennyire figyelemreméltó volt, Pete Conrad hidegfejű, szakavatott parancsnoknak bizonyult – ráadásul anélkül, hogy a tőle megszokott, pezsgő, vidám szóáradat csorbát szenvedett volna.
Dick Gordon teljesítménye közel állt a tökéleteshez, az egyetlen problémát az űrséta okozta: egykettőre kimelegedett, majd úgy kifáradt, hogy Conradnak vissza kellett őt hívnia a fülkébe. Azt követően, hogy a Gemini az Agenához dokkolt, Dicknek egy pányvát kellett felerősítenie a két járműre. Ennek segítségével a szétválás után kipróbálhatták, mennyi üzemanyag spórolható meg, miközben a megfeszített póráz ellentétes végein lévő két jármű lassan forog egymás körül. Dick a kiképzés során minden különösebb erőfeszítés nélkül csatlakoztatta a vezetéket, de a küldetés során ugyanez nagyon kemény diőnak bizonyult: teste össze-vissza bukdácsolt, ahogy a Gemini orrán lovaglóülésben próbálta magát tartani, miközben a nehézkes csatlakozót a kezében szorongatta.
„Lovagold meg, cowboy” – mindössze ezzel a biztatással segíthette Conrad az izzadtságban fürdő Gordont, aki röviddel később végül győztesen térhetett vissza a fülkébe; a birkózást a további űrsétákra tervezett kísérletek bánták, ezeket törölni kellett.  

Az űrséták során felmerülő nehézségek láttán, amivel Gene Cernan a Gemini 9-en, Dick Gordon pedig a 11-esen szembesült - beleértve a gyors szívverést és a nyilvánvaló fizikai kimerültséget, plusz Ed White és jómagam megjegyzéseit –, a program vezetői végül úgy döntöttek, hogy a Gemini-program utolsó küldetését, a Gemini 12-t egy rakás olyan szerkezet tesztelésére használják, amivel az űrséta során megkönnyíthető az asztronauták élete.
Így aztán Buzz Aldrin kelletlenül kísérleti tengerimalac lett. Kelletlenül, mivel mindeddig azt remélte, hogy afféle Buck Rogers-stílusban keringhet a világűrben egy kifinomult, hátára szerelhető manőverező egység – az AMU – segítségével. Ehelyett kevésbé drámai, de legalább olyan hasznos teendője akadt, amikor egy sor rögzítőeszközt – kapaszkodót, lábtartót, és így tovább – kellett kiértékelnie. Lényeg a lényeg, Buzz öt és fél órát töltött odakinn a világűrben, ezalatt szigorú menetrend alapján dolgozott, rendszeres időközönként megpihent, és mindeközben semminemű problémával nem találta magát szemben."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.