"Űrprogramunk jövője iránt érzett aggodalmamon kívül persze volt egy jóval személyesebb okom is remélni, hogy a Saturn V-tel minden rendben lesz: nevezetesen az, hogy az én rózsaszín fenekem üli meg a harmadikat." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Párizs után Pattel rövid kitérőt tettünk Franciaország keleti részébe, és felkerestük Chambley-t, egy Metz közelésben lévő kis falut, ahol tíz évvel korábban házasodtunk össze. Igazából kétszer házasodtunk meg, ugyanis polgári és templomi esküvőnk is volt. Ennek ellenére egyáltalán nem álltunk készen arra, hogy felújítsuk ismeretségünket a leírhatatlan városházával, az elhagyatott parasztházak tömegével, a gőzölgő trágyarakásokkal – de mindenki ragaszkodott hozzá, beleértve a NASA-t, a párizsi nagykövetségünket és francia barátainkat is. Így aztán megadóan odautaztunk.

Amikor odaértünk, az ok egycsapásra nyilvánvalóvá vált számunkra: csapdába estünk, harmadszorra is össze kell házasodnunk. Hatalmas gyülekezet (a falu egész lakossága és párszáz látogató) fogadott minket. Rezesbanda játszott, és egy diákosztag, akiket direkt ebből az alkalomból engedtek el az iskolából, nagy rivalgások és füttyszó közepette kísért minket a városházára. Ott a polgármester fogadott minket vasárnapi öltönyében, amin karmazsin színű selyemöv futott keresztbe, valamint füzérekben csüngtek róla különböző szalagok és érmek. Nagy csinnadratta kíséretében bevezettek minket a városházába, és tényleg komolyan belekezdtek a hármas számú esküvő megtartásába.

Istenem, tisztán emlékszem az egyes számúra, a hidegrázás napjára. Amikor a megadott időben megérkeztünk a városházára, a polgármester sehol nem volt, így a helyettesét (polgármester-asszisztens?) készítették fel a megtiszteltetésre, aki egy nyilvánvalóan hanyatló egészségi állapotban lévő nyolcvanéves volt. Talán az idegesség vagy a szélütés tette, mindenesetre a szerencsétlen ember szó szerint reszketegen kezdett bele a ceremóniába, a kezében tartott könyvnél talán csak a hangja remegett jobban. Hamarosan Pat is reszketni kezdett, majd kisvártatva én is.

Két, kék svájcisipkás paraszt volt a tanúnk, akik csipőig érő csizmákban, fogatlanul vigyorogtak a sarokból. Ekkorra már mindhármunk rezgésszáma szinkronba került, és így együtt pattogva fejeztük ki egyöntetű – bár bizonytalan – hódolatunkat Franciaország házassági törvénye iránt.
Bizonyos időközönként jelét kellett adnunk beleegyezésünknek: ekkor a remegő hang minden előzetes figyelmeztetés nélkül abbamaradt, és a parasztok pedig félhangosan ezt suttogták: „Dites oui!”, mire mi azt krákogjuk, hogy „Oui.” Úristen, sosem felejtem el azt az első esküvőt! A kettes számú ehhez képest simán lezajlott a közeli légibázis kápolnájában, ami inkább az ohioi Chillocothe-ra, semmint Elzász-Lotaringiára emlékeztetett.

Most tehát itt voltunk harmadjára is, pont az egyes számú esküvő helyszínén, és a vigyorgó arcok ellenére hideget kezdtem érezni, és mintha a tenyerem is nyirkos lett volna. Valaki tényleg komolyan gondolja, hogy kimondja: „Dites oui”? Pat, aki tíz éve kitartó mátkám, ezúttal is meghatározó befolyást gyakorolt rám, mint mindig, majd a remegésmentes szertartás végefelé már kezdtem élvezni a dolgot. Leginkább persze a pezsgőt, ami utána következett.
Erős meggyőződésem, hogy a pezsgő akkor a legkellemesebb, amikor valakit meglepnek vele, amikor teljesen váratlanul egyszer csak előkerül, mint mondjuk egy norvég szaunában délelőtt tízkor. Egy váratlan harmadik esküvő nyilvánvalóan pezsgőért kiált, méghozzá sok pezsgőért. Pattel végül az ünnepi rizsesőn át menekültünk, miközben már valóban nagyon-nagyon házasnak éreztük magunkat. A gyerekek pedig örülnek majd nekünk, ahogy mi is örülni fogunk, hogy végre láthatjuk őket és Houstont.

A franciaországi ünnepélyes fogadtatást követően, teljes gőzzel az Apollo-program következett. Ahogy 1967 a végéhez közeledett, a berendezés egyre ismerősebb lett a számomra, és az 503-as repülési tervében is kezdtek a dolgok a helyükre kerülni. Az ismerősség tudata magabiztossággal is párosult, ugyanakkor kezdtem kényelmesnek érezni az Apollo-s cipőket, amik egy évvel korábban még olyannyira törték a lábamat. A Gemini-program már múltidő volt, többé nincs versenyben, és a Hold – ami az Apollo 1 tűzesetét követően mintha teljesen eltűnt volna egy időre a láthatárról – ismét fényesen ragyogott, és hónapról-hónapra egyre közelibbnek, hívogatóbbnak tűnt. [Az alábbi képen az Apollo parancsnoki és műszaki egysége látható, 1963-ban ilyennek képzelték:]
De még mindig hosszú út állt előttünk; Wally és legénysége legkorábban 1968 nyarán emelkedhet a magasba egy vézna Saturn 1B rakéta tetején. De mi a helyzet a Saturn V-tel, a holdszörnyeteggel, ami a parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp 45000 kilónyi hasznos terhét állítja majd holdkörüli pályára? Ha a Saturn V bedobja az unalmast, attól kezdve egy teljesen új fejezet kezdődne, a Hold pedig elérhetetlen távolba veszne - legalábbis, a mi amerikai űrprogramunk számára mindenképp.
(Az a hír járta, hogy az oroszok is építik saját holdrakétájukat. Míg a Saturn V-ös 34 millió N tolóerőt fejt ki, többet, mint korábban bármi, a szovjet behemót a nyugati „szakértők” szerint 50-63.5 millió N tolóerő kifejtésére lesz képes. Nem tudom, hogy valóban létezett-e, vagy sem, de a sajtóhírek az évek során kísérletekről, majd a kísérleteket követő csalódottságról számoltak be. Aztán 1969 nyarán egyszercsak az egész felrobbant az indítóálláson: egy lakótelepre elegendő embert ölt meg, köztük rengeteg magas beosztású katonai és űrhivatalnál dolgozó méltósággal.)

Űrprogramunk jövője iránt érzett aggodalmamon kívül persze volt egy jóval személyesebb okom is remélni, hogy a Saturn V-tel minden rendben lesz: nevezetesen az, hogy az én rózsaszín fenekem üli meg a harmadikat. Emiatt aztán november 9-én fölöttébb nagy izgalomban álldogáltam a Cape Kennedy 39A jelű indítóállásától 5-7 kilométeres távolságban egy töltésen, készen arra, hogy végignézzem az 501-es startját.

(Igazából a Saturn V indításai nem Cape Kennedyről történtek, ami a létesítmény Légierőhöz tartozó része, hanem a NASA által felügyelt felén: ez MILA néven volt ismert (Merritt-sziget Indítókörzet, Merritt Island Launch Area). A töltés, amin álltam, választja el a MILA-t Cape Kennedy-től. Ugyanakkor egyszerűbb meghajolni a közismert név előtt, és az egész területet szimplán csak Cape-nek hívni. Ez viszont feleségemet zavarta, szerinte ugyanis mindenki tudja, hogy „A Cape” csak és kizárólag Cape Cod-ra utalhat.)"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az amerikai asztronauták Párizsban találkoztak szovjet vetélytársaikkal. Sok hasonlóság volt köztük: egyikük sem szerette az orvosokat, a miniszoknyás lányokat viszont annál inkább. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Szerencsére, volt jópár megszakítás is a menetrendünkben, ami alkalmat kínált arra, hogy elmenekülhessek a Houston-i értekezletek és az 104-es űrhajó Downey-ben játszódó éjszakai vigiliái elől. Áprilisban közülünk párat Key Westbe küldtek, a Haditengerészet egyhetes búvártanfolyamára. Itt persze nem a tengerek szépségeivel kívántak lenyűgözni minket, mindössze a vízalatti ténykedés alapjait akarták megtanítani nekünk: a ballaszttal folytatott vízalatti tréningek egyre gyakrabban helyettesítették a zéró-G repülő kurta paraboláit.

A zéró-G szimuláció céljából Houstonban ekkortájt egy nagy víztartályt építettek (és egy másik, hatalmas példányt a NASA huntsville-i telephelyén). Emellett folytatódott geológiai kiképzésünk is, amit – bár közel sem volt olyan érdekes, mint a búvárkodás – egyfajta szükséges rossznak tekintettünk. Szerintem mindannyian éreztük, hogy ennél sokkal sürgetőbb teendőink is lennének, de egyikünk sem akarta holdutazásunk esélyét csökkenteni azzal, hogy geológiai jártasságunk esetleg nem lesz megfelelő.
 
Egy másik üdítő változatosságra 1967. május végén került sor. Ekkor a NASA Dave Scott társaságában a Párizsi Légibemutatóra küldött, ahol állítólag pár kozmonauta is felbukkan majd. Még sosem voltam egyetlen párizsi légibemutatón sem – ez épp elegendő érv volt számomra, hogy részt akarjak venni az utazáson. Ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor feleségünk is velünk tarthatott, és tudtam, hogy Pat szívesen megnézné újból Párizst – még akkor is, ha cserébe egy vagy két légibemutatót végig kell szenvednie. Az biztos, hogy két kozmonauta tényleg ott volt, és Dave-vel minkettőnket feszített a kíváncsiság, hogy egy pillantást vethetünk hús-vér versenytársainkra.

Hogyan kezeljük Pavel Beljajev és Konstantin Feoktyisztov ezredeseket, egy ellenséges rendszer szülötteit, akik mégiscsak elvtársak voltak olyan értelemben, amiről Marx még csak nem is álmodott? Elhatároztuk, hogy a lehető legbarátságosabbak és legnyitottabbak leszünk. Attól tartottunk, hogy többet árulunk el magunkról, mint amennyit ők magukról fognak. Hát aztán? Az orosz szakemberek úgyis átnyálazhatják az összes nem titkosított szakirodalmat, és bármit megtudhatnak az Apollo-ról. Másfelől viszont az orosz űrprogram a kíváncsi tekintetek elől rejtve, titokban folyt, és ha a mi oldalunkon tudnák is, mi folyik odaát, ez az információ a CIA aktáiból sosem szivárogna le hozzánk, Houstonban dolgozó frontkatonákhoz.

Az oroszokkal az első találkozásra saját pavilonjukban került sor, kinn a nyitott folyosón, ahol hatalmas csetepaté bontakozott ki, amikor Dave-vel körbe akartak vezetni minket. Fotósok, autogram-vadászok, biztonságiak, összezavart turisták: moccanni sem lehetett, örvénylettünk a céltalan forgatagban, oda mentünk, ahova épp löktek, vagy taszigáltak minket. Mindeközben feleségeink is beszálltak a kavarodásba, ami egy csöppet sem javított a helyzeten. Végül az az oroszok közül valakinek csodálatos ötlete támadt: a repülőgépük, egy TU-134-es fedélzetére invitáltak minket, ami épp a szomszédban parkolt. A gépen az orosz biztonságiak már elejét tudták venni a hívatlan látogatásoknak, és megakadályozták, hogy bárki felmásszon a beszállórámpán (leszámítva azt az egy-két riportert, aki mégis átcsusszant.)

Rövidesen négyen ültünk körbe egy asztalt, és egy tolmács segítségével barátságosan cseverésztünk, miközben egy lendülettel hajtottuk fel a vodkákat. Érdeklődtek a Grissom-White-Chaffee feleségek hogyléte felől; mi ezt azzal viszonoztuk, hogy Komarov özvegyéről kérdezősködtünk: férje nemrég halt meg, amikor a Szojuz I ejtőernyője összegabalyodott. Ittunk arra, hogy ne legyen több űrbaleset, aztán ittunk arra, hogy nemzeteink egyre nagyobb mértékben együttműködjenek egymással, és ittunk még pár más egyébre is, amit már nem tudok felidézni emlékeimből.
Beljajev és Feoktyisztov [lásd a bélyegképet] személyében jó srácokat ismertünk meg, habár Feo, a Besúgó, ahogy magunk közt hívtuk, szódával hígította a vodkáját, miközben mi hárman minden tószt után egy lendülettel gurítottuk le a vodkákat. Feoktyisztov, Scott és én civilben voltunk, Beljajev viszont csillogó-villogó egyenruhában, ami mindenféle érdekesnek tűnő csecsebecsékkel volt kidekorálva. Később megtudtuk, hogy Feoktyisztov, azon kívül, hogy a háromszemélyes Voszhod legénységének is a tagja volt, egyike volt az orosz űrhajót megtervező vezető szakembereknek, de akkor ez nem tűnt fel nekünk. Visszahúzódó volt, alig vett részt a társalgásban, szemüvege, ősz haja, és komoly megjelenése miatt cseppet sem tűnt kozmonautának. Az autogram-vadászok, akiknek általában jó szemük van az ilyesmihez, előzőleg még félre is lökték Feoktyisztovot, hogy a ragyogó medálokkal borított Beljajev közelébe férkőzhessenek.
Beljajevben rokon vonásokat fedeztünk fel. Szimpatikus volt számomra, és szívesen repültem volna a társaságában. Nem csak a humora volt jó, hanem hozzáértést is sugárzott. Pont a megfelelő kérdéseket tette fel, és úgy tűnt, mint aki azonnal megérti a válaszokat. Bár a fordítás csődöt mondott, amikor jobban belemelegedtünk volna a műszaki kérdésekbe. Az amerikai nagykövetségről egy kedves hölgy tolmácsolt nekünk, aki ugyan folyékonyan beszélt oroszul, de nem volt műszaki vénája. Sok időt töltöttünk azzal, hogy megpróbáltuk elmagyarázni neki a dolgokat, hogy így körül tudja írni az oroszoknak, amit mondani akartunk, és fordítva.

Megtudtuk, hogy az orosz kozmonauták egy részét helikopteren tréningezik, és hogy Beljajev személy szerint is egy holdkörüli repülésre számíthat a nem túl távoli jövőben. (Szegény Beljajev soha többé nem járt az űrben: gyomorfekély operációját követő komplikációk következtében 1970. januárjában meghalt.) Ha az oroszokat nem érdekelte az emberes holdraszállás, és ha – ahogy következésképpen állították – nem versenyeztek velünk a Hold meghódításáért, akkor vajon 1967-ben mi a fenéért gyakorlatoztatták kozmonautáikat helikoptereken?

Később a két kozmonauta viszonzásképpen ellátogatott az Egyesült Államok pavilonjába, ahol ezúttal orosz vodka helyett amerikai kávé mellett folytattuk a beszélgetést. A kisebb ösztönzőerő ellenére ez a találkozó nagyon barátira sikeredett, már-már túlzottan is. Közös érdeklődés és a közös panaszok sorát fedeztük fel kölcsönösen egymásban, ami például az orvosok iránt érzett ellenszenvben és a „puccsik” lelkes szemrevételezésében is megnyilvánult: ezek a lányok Emilio Pucci színpompás miniszoknyáiban sürögtek-forogtak körülöttünk, és szolgálták fel a kávét.

Miután búcsút vettünk tőlük, arra gondoltam, milyen tartalmassá lehetne fejleszteni bimbózó barátságunkat. Teljes naivitásról árulkodna, ha azt képzelnénk, hogy az űrpilóták azonos gondjai számottevően befolyásolhatják országaik eltérő érdekeit, de mégis: ha ilyen gyorsan és könnyen kialakulhat a fesztelen beszélgetés egy adott szakterületen, miért ne terjeszthetnénk ki diszciplinákra is, és hozhatnánk ezzel közelebb egymáshoz a két országot?
Azt mindenesetre jó érzés volt tudni, hogy van valahol egy hozzánk hasonló csoport, ami a miénkhez hasonló problémákkal küszködik – még akkor is, ha MIG-21-eseket vezetnek T-38-asok helyett. Dave-vel úgy hagytuk el Párizst, mintha diplomaták lennénk, hónunk alatt egy frissen aláírt nemzetközi egyezménnyel."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Valószínűleg mi már eléggé hozzáedződtünk újgenerációs holdjárónk látványához, ezért nem tűnik számunkra annyira szokatlan látványnak a négykerekű Puli masírozása a pszeudo-holdi környezetben, amit például a dunakeszi homokbánya biztosít jótékonyan számára. Alábbi videónk láttán azonban a Google által szponzorált Lunar X PRIZE hivatalos blogja holdjárónk földi prototípusát minimum szokatlannak minősítette, miközben heti összefoglalóját nemrég csapatunk híreivel kezdte. (Az asztronauták történeteiért idelátogató olvasók kedvéért jelezzük, hogy a sorozat hétfőn folytatódik.)

Számunkra persze más a szokatlan. Ilyen például a román csapat, akik jelenleg gőzerővel betonoznak, ők ugyanis afféle kelet-európai Cape Canaveralt építenek éppen. Az ARCA formáció holdjáró-terveiről nem sok újdonság szivárgott ki, azt viszont tudni lehet, hogy leginkább rakétafejlesztésben utaznak: az Executor hajtómű-tesztjének nyitányaként vágtak bele az építkezésbe - a betonpad 83 tonnát nyom majd, ha elkészül, és 21 méter magas lesz. Maga a rakéta tengerszinten 21 tonna tolóerőt fejt ki, ehhez mérten építik a megfelelő vasbeton-alapot.

A tengerentúlon hatalmas méretekben gondolkoznak – legalábbis számunkra szokatlanul nagyban: a jelenleg a Marson szolgáló Curiosity is egy személyautó méretével vetekszik, az Astrobotic Technology sem adta alább. Videójukban a Polaris nevű szörnyeteg alváza egy rámpán hajt fel-le, majd rákerül a „felépítmény” is.

Az amerikai csapat két fejlesztési iránnyal is próbálkozik: az autóiparban sem ritka, hogy két különböző típus ugyanolyan alapokra épül. Az egyik a Lunar Excavation Project – az alvázra ezesetben kotrógép kerül, ami viszonylag nagymennyiségű regolitot képes összeszedni. De mit ér egy taliga regolit a Holdon? A csapat a jelek szerint a szorgosan összegyűjtött kőzetmintát a Földre is el kívánja juttatni.
A B-verzió esetén kotrógép helyett optikai szenzorok és antennák kerülnének az alvázra. Ez vélhetően a minimálprojekt, mivel ezzel a felszereltséggel gyakorlatilag a holdverseny alapfeltételének tesznek eleget: videókat sugároznak a Földre, miközben legalább fél kilométert gurulnak járművükkel.

November 20-21-én a nápolyi miniszteri csúcson eldőlt, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) cirka 500 millió euróból mégsem akar leszállni a Holdra. A Barcelona Moon Team korábban nem is annyira titokban azt remélte, hogy küldetésük az ESA által dédelgetett európai projekt kísérleti platformja lesz. Ezesetben a Barcelona Moon Team olyasmivé kezdett volna válni, mint amilyen a SpaceX a NASA életében, persze, ők nem rakétákkal foglalkoznak. A csapat esélyei így sem rosszak, hiszen velük dolgozik a GMV, egy űriparban ténykedő vállalat is. (Az ESA jövőjéről itt olvashattok egy frankó összeállítást házi csillagászunk blogján.)

A spanyoloknál amúgy is pörgős az élet. Korábban beszámoltunk arról, hogy megállapodtak a kínai Great Wall Industrial Corporation-nel, utóbbi egy Hosszú Menetelés rakétával juttatná az űrbe a csapat holdjáróját – a tervek szerint 2014-ben. A Barcelona Moon Team meghívására nemrég egy kínai delegáció érkezett Spanyolországba: a küldöttség tagjai között több, űriparban utazó fontos kínai intézet képviselője is jelen volt. Ha már így összejöttek, ellátogattak a Spanyol Nemzeti Űrtechnológiai Intézetbe is, melynek vezetésével egy komolyabb együttműködés lehetőségéről tárgyaltak.

A legfrissebb hír azonban az, hogy a versenyben résztvevő csapatok száma eggyel csökkent, ezúttal azonban nem egy újabb résztvevő dobta be a törülközőt a vízválasztónak tekintett idei évben, hanem két csapat állt össze: az izraeli SpaceIL és a Man szigeten bejegyzett Odyssey Moon. Ezzel a lépéssel a Lunar X PRIZE versenyzőinek száma az eddigi huszonötről huszonnégyre olvadt.
Nehéz hirtelen képbe kerülni arról, hogy a versenyzők miben mesterkednek, épp ezért hiánypótló az alábbi videó, ami az idei, csapatok számára szervezett csúcstalálkozón készült, és igen: Dr. Pacher Tibor főpulink és a Puli is látható benne pár másodperc erejéig – utóbbi éppen lépcsőzés közben:

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,784 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,672 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Mercury- és a Gemini-program esetében mintegy ötven, ember nélküli küldetés előzte meg az emberes repüléseket, az Apollo-program és a Saturn V esetében mindössze kettő elég volt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az első szokatlan dolog küldetésünkkel kapcsolatban az volt, hogy a behemót Saturn V rakéta mindössze két, ember nélküli teszt után készen áll az emberes repülésre. A Mercury-programban használt Atlas gyorsítórakéta mintegy ötven, ember nélküli tesztelésen esett át, míg végül John Glenn felpattanhatott az egyik hátára, és közel ugyanennyi ember nélküli repülés előzte meg Grissom és Young Gemini 3-as repülését a Titan II esetében.

Az 503-as másik furcsasága az volt, hogy a Saturn V harmadik fokozatát újra be lehetett gyújtani – akárcsak egy holdutazás alkalmával. Ugyanakkor a miénk hamar leáll, és így hatezernégyszáz kilométer magasan, földkörüli pályán maradunk. Ez az apró részlet mindenféle tervezési problémához vezetett, mivel erről az aszimmetrikus pályáról csak meghatározott időközönként lehetett visszamenekülni a földre: ha gondunk adódik, és kénytelenek lennénk idő előtt visszatérni, jó eséllyel Vörös Kínában érne véget az utunk. Ebben a nagy magasságban feladatunk a holdkomp megtornásztatása lenne: egy körülményes űrrandevú-sorozatot kellene kiviteleznünk. [Az alábbi képen jóval későbbről egy Saturn V-ös látható. Nem volt kicsi.]

Az űrrandevú kérdésköre nem egyszerű; ha az asztronauta hivatal környékén létezett kényes ügy, akkor ez az volt: hány előzetes űrrandevú szükséges ahhoz, hogy az Apolloval meg lehessen kísérelni a holdraszállást? Az űrrandevú egy misztikus tudomány, amit nem könnyű elmagyarázni az átlagembernek. Nagy általánosságban az okozta a problémát, hogy egy sor fontos változót is figyelembe kellett venni. Ott van például a holdkomp, ami alapesetben alulról közelíti meg a parancsnoki/műszaki egységet, de érkezhet felülről is – utóbbira akkor kerül sor, ha valami nem stimmel az időzítéssel.

Ezen kívül a holdkompnak két irányítórendszere volt: egy elsődleges és egy tartalék, amit a küldetés-megszakítás során használnánk, ez utóbbinak teret kell adni a kibontakozásra, hogy meggyőződhessünk arról, legalább egy űrrandevút össze lehet-e hozni a segítségével.
Az űrrandevú kizárólag a holdkomp felső felével (visszatérő egységgel) is végrehajtható, ezesetben küldetésünk során úgy teszünk, mintha a leszállóegység már a holdfelszínen hagytuk volna. De gyakorlatozhatunk úgy is, hogy a visszatérő- és a leszállófokozat még együtt van. A kettő között rengeteg lényegi különbség van.
Végül, a holdkomp kis sebességen, kis magasság-különbségről is megközelítheti a parancsnoki/műszaki egységet, de száguldozhat is, ha tetemes magasság-különbség van kettejük között.
Ez így együtt négy fő változót jelent:
1. A holdkomp felülről érkezik, vagy alulról közelíti-e meg a parancsnoki/műszaki egységet;

2. Az elsődleges, avagy a tartalék-irányítórendszer használatával hajtjuk-e végre az űrrandevút;

3. Csak a holdkomp visszatérő egységével hajtjuk végre az űrrandevút, vagy esetleg a leszállóegység is hozzá van kapcsolva;

4. Kicsi avagy nagy a magasság-különbség a két egység között.

Amikor az emberek asztronauta-kiképzésre gondolnak, valószínűleg egy profi bokszoló napi rutinja ötlik fel bennük, vagy egy karmáját kereső remete meditációja. Soha senki nem említi a magasság-különbséget, pedig ez az, ami igazán számít. Az űrrandevú nehézsúlyú bajnokai – Tom Stafford, Buzz Aldrin, Pete Conrad, Neil Armstrong, Dave Scott – lehet, hogy futottak és meditáltak, az is lehet, hogy nem, de az egészen bizonyos, hogy órákat töltöttek el azzal, hogy sokat foglalkoztak a komplex űrrandevú előkészítésével, megtervezésével.

Nem volt mindig igazuk, viszont nagy volt a befolyásuk. Nagymértékben az ő mérlegelésükön múlt, hogy az Apollo 11 szállt le elsőként a Holdra, nem pedig az Apollo 10 vagy az Apollo 14. Mint említettem, nem mindig volt igazuk. Emlékszem egy 1967. április 26-i vízválasztó értekezletre, amikor az asztronauta hivatal több más mellett eltökélten képviselte azt az álláspontot, hogy ki kell próbálni az űrrandevút úgy, hogy a holdkomp felülről érkezik, illetve úgy is, hogy a küldetés-megszakításért felelős irányítórendszer dirigál. Egyik sem valósult meg.

Ugyanakkor az többé-kevésbé igaz, hogy ezek az űrrandevúval kapcsolatos megbeszélések – és kisebb részben az űrsétával, valamint más, a későbbi repülések egyéb munkafolyamataival foglalkozó értekezletek – nem csak a legénység számára voltak hasznosak, hanem a NASA számára is, mivel végleges formát öltött a küldetések megtervezése.
A játék lényege az volt, hogy olyan gyorsan jussunk el a Hold felszínére, amilyen gyorsan csak lehet, de előbb  azért járjuk körül a lehető legtöbb potenciális problémát a lehető legkevesebb előzetes repülés igénybevételével. Emiatt aztán az 503-asra, valamint a többi, korai küldetésre annyi feladatot osztottak, amit a legénység és a földi személyzet még kezelni tudott, és küldetésünk megtervezése 1967 hátralevő részében nem sok nyugtot hagyott nekem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo 1 tragédiáját követően sok mindent meg kellett változtatni, de az Apollo 11 egyik asztronautája szerint a tűzeset nélkül sem landoltak volna előbb a Holdon. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Megítélésem szerint a NASA és a North American nagyfokú professzionalizmussal ásták magukat a probléma mélyére. Kezdetben volt némi nyivákolás és egymásra mutogatás, de rövidesen mindkét fél felismerte, hogy a lényeg nem a másik hibáztatása, hanem az, hogy közös erővel ismét mozgásba lendüljön a program – és ezúttal biztonságosan.
(A partizánoknak mindkét oldalon voltak érveik. NASA: A North American elképesztően hanyag munkát végzett, és még azt sem tudja, hogy a tűz pillanatában mi volt a 012-es belsejében. North American: Mindössze a NASA sürgetésének tettünk eleget, emellett, a NASA állítólag felügyelte és jóváhagyta minden egyes lépésünket a munka során.)

A legnehezebb feladat az éghető anyagok tűzállóra cserélése volt, különösen a ruhák, törlők, élelmiszertasakok és más egyéb személyes felszerelések okoztak gondot. Igazából minden anyag képes elégni, ha bőséges oxigén mellett elegendő ideig megfelelően forró láng éri. Tiszta oxigénben még a rozsdamentes acél is elég. A Gemini- és a korai Apollo-szkafanderek külső rétegei Nomexből készültek. A hőálló nejlont 370 Celsius fokra kellett hevíteni az égéshez, de még ez esetben is csak lassan égett. A tűz következtében ezt azonban Beta (üvegszálból szőtt) anyagra cserélték.

Az üvegszálas alsónemű viszketést okozhat, ugyanakkor a Beta-anyag külső felületeken nagyon gyorsan kopik, emiatt pedig üvegrészecskék lebegnek majd mindenfelé a kabinban, ahonnan a tüdőbe kerülhetnek. Így a Betát valamivel még be kellett borítani – például Teflonnal. Emiatt aztán az első ránézésre egyszerű probléma egyre bonyolultabb lett. Minden számításba jövő anyagot előbb alapos tesztelésnek kellett alávetni, és természetesen, nem csak a ruha külsejét kellett kicserélni, hanem a parancsnoki modulban gyakorlatilag mindent, ami nem volt eltakarva. Gyorsan egyértelmű lett, hogy hiába meglehetősen egyszerű a megoldás, a megvalósítás pokoli sok időt visz el.

Az új anyagok mellett új szerkezetekre is szükség volt. Az oldalajtót például át kellett tervezni, hogy ezen át gyorsan el lehessen hagyni a kabint: itt igazából két ajtóról beszélünk. Eredetileg a belsőt egy erőkulcs segítségével, fáradtságos munkával el kellett távolítani, ezután vált láthatóvá a külső, ezt viszont csak akkor lehetett eltávolítani, ha már a nehéz belső ajtót kinyitották. A kettőből egyet hoztak össze, és a zárszerkezetét is nagymértékben egyszerűsítették. Mindez persze időbe telt, és reményeink gyorsan szertefoszlottak – már ami az 1967-re tervezett három emberes küldetés indítását jelenti. A fejesek szerint legalább egy éves csúszásban voltunk, de a végén már közelebb jártunk a kettőhöz. [Az alábbi képen az Apollo 11 parancsnoki moduljának oldalajtaja látható:]

Eközben az Apollo-programmal kapcsolatos minden más munka fennakadás nélkül folytatódott, és ez alól az asztronauta hivatal sem volt kivétel. Több időt töltöttünk Houstonban, és kevesebbet Downeyban, de még mindig milliónyi részletet kellett elsimítani, mielőtt valaki ép ésszel komolyan fontolóra vehette volna, hogy vitorlát bontunk a Hold felé. A tűzzel – bármennyire szörnyű is volt – a program többi része legalább lélegzetvételnyi időhoz jutott, amire nagy szükség is volt, mialatt a North American az újratervezéssel bajlódott.
A Saturn V problémái, a holdkomp problémái, az űrhajó útját követő földi radarállomások, a számítási problémák – bármerre néztünk, mindenhol csak azt láthattuk, hogy a részlegek próbálják utolérni magukat. Nem hiszem, hogy a tűz akárcsak egy nappal is késleltette az első holdraszállást, mivel csak 1969 közepére sikerült minden problémát megoldani olyan szakterületeken is, amiknek semmi közük nem volt a tűzhöz.

Egy aprócska példa a fedélzeti számítógép esete, ebből a parancsnoki modulban és a holdkompban is egy-egy példány volt. Ez az összetett kis egység harmincnyolc ezres szókinccsel rendelkezett, ami nem sok, ha figyelembe vesszük a bonyolult űrrandevú és egyéb feladatok által jelentett kihívásokat, amiken felül kellett kerekednie. A harmincnyolcezer szó mindegyikét a legénység szempontjából legelőnyösebb módon kellett összerendezni, a gép által használt nyelvnek pedig hatékonynak, egyértelműnek és egyszerűnek kellett lennie – ennek pont az ellentéte volt. Ugyanakkor nem csak a számítógépre és a rajta futó szoftverre volt panasz, sok más berendezés szintúgy gyanúsnak tűnt.

A Borman-Collins-Anders legénységet lefoglalta a maga baja. Borman a tűzesetet kivizsgáló bizottság tagjaként 1967 elején gyakorlatilag minden idejét Cape-en töltötte, miközben megpróbált rájönni arra, hogy mi történt a 012-esben, vagy Downey-ban, és ő felügyelte a bizottság által tett javasolt változások végrehajtását is.
Az egyik ilyen javaslat szerint az I-es Blokk parancsnoki modulját úgy ahogy volt el kellett felejteni, ami azt jelentette, hogy kezdhettem megtanulni a II-es Blokk rendszereit. Igazából én egy saját, különbejáratú II-es Blokk-űrhajót örököltem, amit aztán gondjaimba vehettem: a 104-es sorozatszámút. Ezzel egyidőben Bill Anders a holdkomp problémáiban merült el, én pedig egyre inkább belefolytam küldetésünk tervezési munkálataiba, ami sok név és szám alatt futott, de általában az 503-asként hivatkoztak rá.

(A különböző rendszerek elnevezésének módszertanát bemutatni jóval bonyolultabb az itt leírtakhoz képest, de a lényeg ez: a Grissom-White-Chaffee küldetés lett volna az Apollo 1. Ezt 204-esnek is hívták, mivel a második Saturn-sorozat negyedik gyorsítórakétájával emelkedtek volna a levegőbe, a Saturn 1B-vel. A tragédia után megváltoztatták a számozást, így Schirra küldetése Apollo 7-ként vált ismertté, mivel ezt hat, ember nélküli tesztrepülés előzte meg. Schirráét egyébként szintén hívták 204-esnek is, mivel Grissom gyorsítórakétáját használta. A Borman-Collins-Anders küldetés volt az 503-as: a Saturn V harmadik repülése miatt - az 501-es és az 502-es ember nélküli tesztrepülést követően. Schirra és Borman közé ékelődött McDivitt repülése, ennek azonban annyi különböző számozása volt egy adott pillanatban is, hogy meg sem kísérlem felsorolni mindet.)"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu