A kockázat semmi ahhoz a traumához képest, amiben akkor van részünk, ha gyönyörű nőknek kell elmesélnünk, hogy a férjük megsült. Az Apollo 1 tragédiája egy másik asztronauta szemszögéből. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"1967. január 27-én egy pénteki napon az asztronauta hivatal nagyon csöndes volt, gyakorlatilag kongott az ürességtől. Al Shepard, aki a helyet felügyelte, elutazott valahova, a többi öreg róka úgyszintén. De valakinek csak el kellett mennie a pénteki munkamegbeszélésre. Mint arra Al titkárnője rámutatott, én voltam az egyetlen rangidős asztronauta közel s távol, így Slayton irodája felé vettem az irányt, jegyzetfüzetemmel a kezemben, készen, hogy lefirkantsam mindazt, ami az irodai munka csip-csup ügyei közül arra érdemes. Deke sem volt ott, és távollétében asszisztense, Don Gregory vezette az ülést. Alighogy elkezdtük, megcsörrent a piros telefon Deke asztalán. Don felkapta, és egykedvűen hallgatta. Egyikünk sem szólalt meg.

A "piros hívások" hozzátartoztak az életünkhöz, és amikor a telefon megszólalt, általában vagy egy kommunikációs tesztre került sor, vagy egy repülőbalesetről értesítettek minket, vagy arról, hogy egy gép a levegőben bajba került. Óráknak tűnt, mire Don végre letette a kagylót, és nagyon csendesen csak ennyit mondott: „Ég az űrhajó.” Nem kellett többet mondania. Nem volt kétséges, melyik űrhajóról van szó (a 012-esről), kik voltak benne (Grissom-White-Chaffee), hol történt az eset (34-es indítóállás, Cape Kennedy), és miért (utolsó rendszerellenőrzés), ahogy ahhoz sem fért kétség, hogy mi történt (nyilvánvalóan meghaltak, minél gyorsabban, annál jobb). Mindössze arra tudtam gondolni, hogy Istenem, ilyen nyilvánvaló dologra még csak nem is gondoltunk. Hajtóművekkel foglalkoztunk, amik esetleg nem kapcsolnak be, vagy nem állnak le, szivárgások miatt fájt a fejünk, még arra is volt gondunk, hogy utánajárjunk: miként terjed a tűz a súlytalanságban, és hogy a kabinnyomást csökkenteni kellene, ha el akarjuk oltani a tűzet a világűrben. [Az Apollo 1 legénysége: Grissom, White, Chaffee.]

De idelenn, a földön, ahol pedig a leginkább ébernek kellett volna lennünk, a három srácot beraktuk egy űrhajóba, amit még ki sem próbáltunk előtte, beszíjaztuk őket az üléseikbe, két nehéz ajtó mögé zártuk őket, anélkül, hogy lehetőségük lett volna kimenekülni a tűzből. Ó igen, ha a gyorsítórakéta kapna lángra odalenn, arra persze volt mindenféle kimunkált, haszontalan terv, hogy egy dróton leereszkedve meneküljenek az égő pokolból, na de, hogy tűz üssön ki magában az űrhajóban, nem, az nem történhet meg. Mégis megtörtént, és miért is ne történt volna meg? Végülis, a 100 százalékos oxigénnel dúsított kabinbelső az űrben legalább 0,3 Barra volt csökkentve, de az indítóálláson a nyomás valamivel a légköri nyomás felett volt, 1,1 Bar környékén.

Gyújtsunk csak meg egy cigarettát 1,1 Bar nyomáson, tiszta oxigénben, és életünk legnagyobb meglepetésében lesz részünk: két másodperc alatt hamuvá ég. Ezen a nyomáson azzal a rengeteg sok oxigénmolekulával, ami odabenn van, általában bármilyen éghető anyag úgy viselkedik, mintha szinte robbanóanyag lenne. És éghető anyagból – könyvekből, ruhákből, készletekből – rengeteg volt odabenn, ezen kívül pedig számtalan ponton keletkezhetett tűz. Elméletileg az utóbbiból egy ilyen sem volt, de nézzünk szembe a ténnyel, hogy az I-es Blokk űrhajójában valóságos kábeldzsungel volt, amihez a melósok újra és újra hozzányúltak, nyiszálták, megtoldották és összekötötték a vezetékeket, amíg végül az egész egy hatalmas, rövidzárlattal fenyegető terület lett.

Ahogy ott ültünk döbbenten, a piros telefon újra megszólalt, és további részletek érkeztek: a mentőegység a helyszínen volt, de képtelen behatolni az űrhajóba a hatalmas hőség miatt… a baleset egyedül a parancsnoki modulra korlátozódott… egyetlen hang sem érkezett a legénységtől, vagy bármi, ami mozgásra utalhat. Persze, hogy nem, ahogy nem is fog – az egyetlen kérdés, hogy milyen gyorsan történt? Vajon megsültek, hamuvá égtek, vagy megfulladtak? Öt másodperc alatt, vagy öt perc alatt? És mi a helyzet a családjukkal? Valamit nekik is kell mondani, mégpedig gyorsan. Már megtanultuk a kemény leckét Ted Freeman esetében, akinek haláláról a frissen megözvegyült Faith egy újság riporterétől értesült, aki további részleteket akart kiszedni belőle.

Felhívtam az asztronauta-hivatalt, ahol Al Beant értem el, a megfontolt, megbízható Al Beant. Megbeszéltük, hogy megszervezi a feleségek értesítését, miközben én a legjobb információforrás, a piros telefon mellett maradok.
Pár percen belül Al asztronautákat és asztronauta-feleségeket mozgósított, akik majd gyorsan odamennek Grissom és White házához, viszont senkit nem talált, aki értesíthetné Martha Chaffee-t. Ez nem lehetett akárki; egy asztronautának kellett lennie, aki egyben közeli barát is volt, és aki majd elmondja neki az elmondhatatlant, és vígaszt nyújt akkor, amikor nem lehet vigasztalni.
 
Gene Cernan, közvetlen szomszédjuk jöhetett volna szóba, de ő is máshol volt. Görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy Gene után én voltam a második legjobb barát. Többet használ, ha Al Bean kezeli a telefonokat, gyűjti össze a részleteket – így azt mondtam Al-nek, hogy majd én értesítem Martha-t, és a házáig (a miénktől három házzal arrébb laktak) hátralevő három kilométeres autóutat soha ilyen lassan nem tettem meg. Al feleségét, Sue-t a környéken élő más szomszédok feleségével együtt odaküldte, hogy ők vegyék fel a telefonokat, fogadják a látogatókat: ebből Martha már tudta, hogy valami baj van, de hogy ekkora…?

A nappaliban vártak rám, tágra nyílt szemekkel, teljes csöndben. Martha egy kis csoportból magasodott ki – aggodalmat, veszélyérzetet és csendes belenyugvást sugárzott. Martha általában szépsége miatt sosem maradt rejtve. Mindene megvolt: egy főiskolai pom-pom lány egészséges vidámsága, széles arccsontja, tökéletes álla, atlétikus teste - és olyan tartása, amit egy modell is megirigyelhetett volna.
Az asztronauta-feleségek gyűrűjében azonnal feltűnt Martha Chaffee, bronzszőke haja úgy világított, mint a Jóreménység Fok jelzőfénye. Mindemellett eszes is volt – optimista, éleselméjű, aki Rogernek bolondos új munkahelyén mindig a segítségére volt: Uramatyám, még a hold földrajzát is együtt tanulták. Most pedig el kellett mondanom neki a történteket. „Martha, szeretnék négyszemközt beszélni veled.” „Rendben.” – mondta, és levezetett egy szűk előcsarnokba, én egy-két lépéssel lemaradva követtem. Nem gondoltam, hogy az Apollo-programba ez is beletartozik; persze, van kockázat, de ez semmi ahhoz a traumához képest, amiben akkor van részünk, ha gyönyörű nőknek kell elmesélnünk, hogy a férjük megsült."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.