Az Apollo 11 leendő asztronautáját megműtötték, de az operáció után elképzelése sem lehetett arról, hogy asztronauta maradhat-e a továbbiakban, és indulhat a Hold felé, vagy esetleg élete hátralevő részében sorstársainak mesélheti korábbi hőstetteit. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Wilford Hall Kórház T-2-es szárnya (ez az idegsebészet) ijesztő egy környék volt. Egy részét jópár intenzív kórterem tette ki, ahol a nagyon csúnya esetek voltak, és ahova ottlétem során egyszer sem tettem be a lábamat. Épp elég volt a többi is.
Idegműtétet feltételezem, hogy az emberi test bármely pontján végre lehet hajtani, mégis úgy tűnt, hogy a hátak és az agyak operációja köti le leginkább a T-2-es sebészeinek figyelmét. Voltak öregek, gyerekek, baleseti sérültek, de voltak olyanok is, akiket túlzottan legyengített a betegség, és nem lehetett megoperálni őket. Voltak, akik saját lábukon távozhattak, mások pedig soha nem is fognak.

Szemlátomást a leggyakoribb baleseti ok egy-egy száguldó sugárhajtású gépből való katapultálás volt: a pilóta a kar meghúzása előtt nem győződött meg arról, hogy gerince megfelelő helyzetben van-e. A második leggyakoribb eset a koponyatörés volt valamilyen autós vagy motoros baleset következtében. Duplán szerencsésnek éreztem magam. Először is nem voltam mozgásképtelen, másodsorban pedig egy-kettőre az idegsebészeti osztályvezetőhöz kerülök. Patnek ugyan voltak fenntartásai a katonai kórházakkal kapcsolatban, ami az évek során számos katonaorvossal való találkozást követően alakult ki benne: egyes esetekben nagyon tapasztalatlanok voltak, más esetekben viszont szakterületükön kívül ténykedtek, azt viszont mindketten tudtuk, hogy ebben az esetben semmi ilyesmiről nincsen szó.

Wilford Hall az a létesítmény volt, ahova a nehéz eseteket utalták az Egyesült Államok minden részéről, és még a tengerentúlról is. Ha maradt is volna némi kétely Patben, azt azonnal eloszlatta a Paul Myers ezredessel való első találkozás. Ez az ember tekintélyt és szakértelmet sugárzott a maga csöndes módján. Bár elfoglalt volt, ahhoz elég időt töltött velünk, hogy egyenes, már-már hivatalos tájékoztatót adjon, miközben türelmesen válaszolt felmerülő kérdéseinkre. Bonyolult műtét elé néztem („Tudják, ez nem mandulaműtét”), de amikor végül magunkra maradtunk, Pattel mindketten úgy éreztük, hogy jó helyre kerültem.

Az első vizsgálat a mielogram volt, ehhez enyhén benyugtatózott állapotban begurítottak egy röntgenszobába, majd hassal lefelé egy dönthető asztallapra szíjaztak. Ezután egy csöpp festékanyagot injekcióztak gerincem alsó felébe. A festékanyagnak két fontos tulajdonsága van: floureszkál, és jóval sűrűbb, mint a gerincfolyadék. Emiatt aztán mindaddig, amíg a fejem magasabban volt a hátamhoz képest, a buborék egyhelyben maradt, de amint az asztalt elkezdték óvatosan lejteni, a flouroszkópon látni lehetett, ahogy a festékanyag lassan süllyedni kezd a gerincemben a velő és az azt körülvevő csont közötti résben.
Az egész eljárás lényege az, hogy kiderítsék: a buborék útja során akadályba ütközik-e valahol. Az biztos, hogy amint elhagyta a 6-os nyakcsigolyát, szinte teljesen megállt - mindössze egy vékony erecske csordogált át az ominózus területen, ezzel jelezve az akadályt gerincvelőmnek azon a pontján. Így aztán a mielogram megerősítette a röntgenvizsgálat eredményeit, illetve azt, hogy a másnapi műtétre valóban szükség volt. Egyúttal pedig azt is meg lehetett állapítani, hogy pontosan hol van a probléma.

Másnap a reggel egy nagyon korai beöntéssel indult, amit egy hosszas, zuhanyzással egybekötött elmélkedés kísért jövőmet illetően. Az egyetlen dolog, amiben biztos lehettem, hogy testem kívül-belül tiszta volt. Az ezt követő eseményekre egy fátyol ereszkedett, így nem tudtam megfelelően értékelni gyógykezelésemet. Csak abban voltam biztos, hogy ennyire még sosem vártam az idő múlását, meg, hogy így vagy úgy, de derüljön ki számomra, hogy ettől a rövid fennakadástól eltekintve még mindig egy Hold felé tartó asztronauta vagyok-e, vagy már csak egy reménytelen roncs, aki hátralevő napjaiban sorstársait korábbi hőstetteivel szórakoztatja majd. („Figyelj haver, nem tudom, igazából mi is az az űrséta, de szerintem a vénák és az artériák ödémájával függhet össze”).

Már nagyon vártam, hogy a nővér végre bejöjjön az injekcióval, és hálát éreztem a ködös gondtalanságért, amit a szérum okozott. Igazából, babám, már az sem érdekel, ha apró miszlikre vagdaltok is. Majd betoltak a műtőbe, és már csak nagyon távolról derengtek a vakító lámpák, illetve egy őrült, aki mindenáron azt akarta, hogy száztól számoljak visszafelé. Nem jutottam túl messzire…
A következő emlékképem az, hogy feleségemnek rengeteg roppant érdekes dolgot mesélek, de valahogy gyönyörű, érzékeny arca mindvégig mozdulatlan maradt, szinte közönyösen, mintha nem is hallana engem. Végül csöndesen eltűnt, és hosszú idő múlva Dr. Myers társaságában tért vissza. Most beszéltünk csak igazán így hármasban, Myers pedig elmesélte, hogy a porckorong, ami teljesen elvált a csigolyától, beesett a gerinccsatornába: ez okozta a bonyodalmakat a mielogramban, illetve az életemben. Most már nincs többé, ott van egy üvegben, nekem pedig a pihenésen kívül nincs más dolgom."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Nem az úticél a lényeg, hanem az utazás" – ezzel kezdődik a Google által szponzorált Lunar X PRIZE blogján futó sorozat, ami a következő mondatában azonnal beismeri, hogy ez nem teljesen igaz a jelenleg 24 csapatból – és igen: köztük a magyar Puliból – álló mezőnyre. Ugyanis mindkettő számít. A cikk szerint olyan szerkezeteket építeni nehéz feladat, amik a Holdon is működőképesek maradnak, de a rakomány biztonságos holdfelszínre juttatása sem kisebb kihívás. Eddig összesen tizenkilencszer hajtott végre az emberiség sima - azaz nem becsapódásszerű - landolást a Holdon, ezeket a kísérleteket a szovjet Lunák foglalják szépen keretbe. Az első leszálló egység a Luna 9 volt, ami 1966. január 31-én landolt a szomszédos égitesten, az utolsó pedig a szintén szovjet Luna 24: utóbbi 1976. augusztus 14-én hozta ezt össze. A kettő között természetesen megtaláljuk az amerikai Apollo-küldetéseket, illetve az azokat megelőző Surveyoros landolásokat is.
A cikk számunkra oly kedves ívet vesz ezután. Hát, igen, a Saturn V, amiről más posztjainkban itt-ott már Michael Collins, az Apollo 11 asztronautája is mesélt. A Saturn V 2,3 millió kilót nyomott – ennyi kellett a 45000 kiló hasznos teher Holdra juttatásához: az első rakétafokozat öt F1-hajtóművének mindegyike másodpercenként több mint három tonna üzemanyagot kortyolgatott el. A GLXP blogja azonban megnyugtat minket, hogy ilyen monstrumra azért nem lesz szükségük a modern holdverseny résztvevőinek.
A holdutazást öt részre lehet osztani, ezek mindegyikének sikerülnie kell ahhoz, ha át akarunk ruccanni a szomszédba. Úgymint: a start, a Hold megközelítése, holdkörüli pályára állás, majd innen a felszínre ereszkedés, és végül a landolás - megannyi hibalehetőség.

Az első lépcső a rakomány – például egy holdjáró – világűrbe juttatása. Az egyik lehetőség, hogy megépítjük saját rakétánkat. Ez elég sci-finek hangzik, pláne Magyarországon, de már nem kell a tengerentúlra mutogatni, ha példálózni akarunk: a román ARCA a szomszédban épp a Super Haas nevű rakétáját fejleszti, ami a GLXP-versenyzők közt is szinte egyedülálló vállalkozás, bár a Synergy Moon csapatán belül az Interorbital Systems is foglalkozik ilyesmivel.

A többiek azonban inkább egy már létező rakétát keresnek maguknak.
A Moon Express ezzel kapcsolatban olyasmiről beszél, hogy már lestoppoltak maguknak egyet, csak még nem rukkolnak elő a pontos részletekkel, ketten viszont már találtak is egyet-egyet: a Barcelona Moon csapata a kínai, mintegy 30 méter magas Hosszú Menetelés 2C-típusú rakéta segítségével szakadna el a földfelszíntől, az Astrobotic pedig az űrkutatásban kifejezetten szexi hangzású SpaceX, a kínainál kétszer magasabb rakétájába cuccolna be; ez a Falcon 9. (A SpaceX a Nemzetközi Űrállomás immár hivatalos szállítója, igaz, egyelőre még „csak” rakománnyal látja el a földkörüli legénységet. Tervben van az emberes küldetés is, ez jelen pillanatban orosz Szojuzokkal történik.)
Az Astrobotic-nak egyébként szüksége is lesz a raktérre, mivel gyakorlatilag egy személyautó méretű holdjárót kíván elvinni a Holdra: a mi kis Pulink egészen eltörpül a Polaris mellett. Ez egyébként jó dolog, mivel a Falcon 9 méretes orrkúpjába tokmányába így legalább a Pulink is beférhet. Az Astrobotic ugyanis szívesen fogadna társbérlőket holdutazásához.

Ehhez mondjuk mindenképp szükség lesz egy holdkompatibilis roverre is. Most tehát sikeresen be kell fejeznünk az Iteráció 2-t, ami esetünkben a Puli földi teszteléshez használt prototípusát jelenti. Akárcsak a pszichológiai szakaszelméletek esetében, egyik szakaszból a következőbe csak akkor lép tovább a delikvens, ha azt kellőképpen abszolválta. A Pulinál ezt a pillanatot a sikeres tesztelés fémjelzi, a többi között ezért is utaltuk be földi holdjárónkat egy jó kis marokkói élményutazásra. Robotunk azonban nem pihenni megy: az osztrák szervezésű MARS2013 (ld. korábbi posztunkat) hatalmas nyúzópróba minden gép számára - kábé olyasmi, mint az autóknak a Párizs-Dakar. Ennek előkészületeként Pulink a jövő héten pár mérnök társaságában Innsbruckba látogat: a nemzetközi mezőny itt mindent megtud az afrikai küldetésről, amire aztán 2013 elején kerül sor. Osztrák különítményünk december 6-án indul, addig is mindenféle ellenőrzőlistákkal bajlódunk, és természetesen: terepen nyúzzuk a Pulit. Innsbruck Marokkó előszobájának tekinthető, Marokkó teljesítése után pedig holdkutyánk felsőbb osztályba léphet.

De visszatérve az eredeti cikkhez: egy frissen fejlesztett rakéta esetében az első tíz start során még manapság is 7-15 százalék a meghibásodás esélye. Természetesen, egy holdutazáshoz nem elég pusztán kilökni a rakományt a világűrbe: el is kell jutnia a szomszédba. Ebben a fázisban a legtrükkösebb rész, hogy a startnak kedvező időben a Hold szinte biztosan nem a megfelelő helyen tartózkodik, így az űrhajó parkolópályára áll: addig köröz a Föld körül, amíg a szomszédunk jó helyre nem kerül. Amikor ez végre bekövetkezik, begyújtja hajtóműveit, és optimális esetben a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával cirka három nap alatt el is jut oda.
A holdutazás következő trükkös része, hogy sebességünk nem lehet sem túl gyors, sem túl lassú: előbbi esetben egyszerűen elszáguldunk a Hold mellett, utóbb viszont minden különösebb ceremónia nélkül becsapódunk a felszínébe. Egyik sem ideális egy sima-landolást fontolgató csapat számára. Ezért ismét be kell izzítani a hajtóműveket, hogy Hold körüli pályára álljunk. Nehezíti a dolgot, hogy bizonyos esetekben elveszítjük a kapcsolatot az űrhajóval, például, amikor a Hold Földdel ellentétes, másik oldala fölött repül éppen. Ekkorra már mintegy 385 ezer kilométert utaztunk. Természetesen, a holdraszálláshoz is előbb le kell fékeznünk, majd szép lassan megközelíthetjük a felszínt.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo 11 leendő asztronautája eredetileg a ma Apollo 8 néven ismert legénységhez tartozott: ők voltak az elsők, akik elutaztak a Holdig. Michael Collins azonban egészségügyi problémái miatt nem repülhetett, helyét Jim Lovell vette át. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az 1968-as esztendő előrehaladtával a Hold sokkal elérhetőbbnek tűnt a Borman-Collins-Anders trió számára, mivel Houston környékén felülbírálták az első három, emberes küldetés célkitűzéseit. A csöndes többség véleménye az volt, hogy a harmadik repülés (a mienk) során a pálya Földtől legtávolabbi pontja a tervezett hatezer négyszáz kilométer helyett 370 000 kilométer legyen – ami egyet jelent a Hold megkerülésével. Az egyik változat értelmében holdkörüli pályára állnánk - természetesen, nem szállnánk le rá - és kilencvenhat kilométer magasan elrepülnénk fölötte. Ugyanakkor azt gondoltam, hogy az első emberes küldetés felszállásáig idő előtti ilyenekkel foglalkozni. [Az alábbi képen az Apollo 8 végleges legénysége látható, balról-jobbra: Frank Borman, William Anders és Jim Lovell.]
Nagyjából ezidőtájt másféle aggodalom kezdett egyre erőteljesebben foglalkoztatni, olyannyira, hogy rövidesen az egész Apollo-programot szinte teljesen feledtette. Valami nem stimmelt velem, valami odabenn egyre rosszabb lett: valami nyilvánvalóan komoly baj történt. A kézilabda-meccseken lettem rá figyelmes: olyan volt, mintha a lábaim nem akarnának megfelelően működni, de nem törődtem velük. Hallottam már olyan bokszolókról, akik lába egyik pillanatról a másikra bemondta az unalmast, és arra gondoltam, hogy harminchét évesen pont ez történt velem: mindjárt középkorú vagyok, ami a gyorsaság és a fürgeség elvesztésével jár.

Ugyanakkor rövidesen újabb problémák jelentkeztek: lépcsőkön lefelé menet a bal térdem hajlamos volt összecsuklani, én pedig ilyenkor majdnem leestem. Emellett a bal lábam furán viselkedett: egyes helyeken bizsergett, más helyeken viszont érzéketlen volt. A meleg és hideg víz egyaránt különös idegi reakciókat okozott: a hideg fájt, a meleget viszont nem éreztem a bal vádlimban, még akkor sem, ha többi testrészemen a víz hőmérsékletét a kellemesnél jóval melegebbnek éreztem. Még aggasztóbb volt, hogy egyre nagyobb területre terjedt át, felkúszott a combomra, majd még tovább, egészen az oldalamig.

Végül, kénytelen-kelletlen felkerestem a NASA repülőorvosát. A repülőorvosnak kellene a pilóta legjobb barátjának lennie, de minden pilóta pontosan tisztában van azzal, hogy valahányszor „repülésre alkalmas” minősítéssel besétál a rendelőbe, csak kétféleképpen távozhat onnan: alkalmas vagy alkalmatlan minősítéssel. Mivel jelenlegi státuszánál csak rosszabb lehet a dolgok kimenete, minek kockáztatni? Talán magától is megjavul. Ez azonban, ami nekem volt, egy csöppet sem lett jobb.

A NASA orvosa nem tudta, mi lehet ez, és végül ezt meg is mondta. Egyetértett azzal, hogy elmenjek Houstonba, és konzultáljak egy neurológussal. Amint ez megtörtént, nem telt bele egy óra, és elkészült a diagnózis, valamint a röntgenfelvétel, ami igazolta: az ötödik és hatodik nyakcsigolya között egy csontkinövés van, ami nyomja a gerincvelőt. Ez pedig sebészi úton minél hamarabb el kell távolítani.

Ez 1968. július 12-én, pénteken történt, én pedig vidáman lebeszéltem az orvossal, hogy az operációra a következő héten kerüljön sor. Ezzel a lendülettel tértem vissza a NASA-hoz, ahol elszabadult a pokol. Nem, mondták, ez nem ilyen egyszerű, más szakvéleményekkel is meg kell erősíteni ezt a diagnózist, az ország legjobb szakembereit kell felkeresni, a Légierő tisztjeként az egész test a Légierő tulajdona, stb., stb. Így hát gyorsan elhoztam leleteimet a belvárosból, elnézést kértem a helyi neurológustól, és San Antonioba mentem, hogy megtudjam, mit gondol a Légierő minderről. Újabb röntgenfelvételek után ugyanarra az eredményre jutottak, majd a hét második felében a Harvardon is megvizsgált valaki. Megint ugyanaz a diagnózis.

Az egyetlen különbség az volt, hogy a Harvard/Légierő páros, valamint Houston a műtétet eltérő módon hajtották volna végre. Az előbbiek szerint elölről kellene behatolni a nyakamba, úgyszólván átvágnák a torkomat, eltávolítanák a kinövést, illetve még valamennyit a szomszédos csontból, majd a két csigolyát a csípőmból kivett csonttiplivel fogatnák össze.
Houston hátulról közelítette volna meg a problémát, mondván, hogy semmit nem fogatunk össze, egyszerűen csak kivesszük a csont egy részét, és ezzel meg is szüntetjük a gerincvelőt ért nyomást. Azontúl, hogy a torok felől végrehajtott műtét 2-1 arányban nyert, volt még egy hatalmas előnye is: a két csigolyacsont egyesítésével volt esélyem arra, hogy visszaszerezzem repülős státuszomat a Légierőnél. Az indoklás szerint a másik esetben túlzottan meggyengülne a gerincem, és nem bírna ki egy esetleges katapultálás okozta rántást.

Így hát nem volt mit tenni, marad a nyak torok felőli oldaláról végrehajtott csigolyacsiptetés, amire San Antonioban, a Légierő Wilford Hall Kórházában kerül majd sor. Július 21-én, vasárnap, Susan Borman beköltözött a házunkba Kate, Ann és Michael társaságában, mi pedig Pattel megtettük a háromszáz kilométeres autóutat San Antonioig, ahol majd megvacsorázunk, és bejelentkezem a kórházba.

Miközben a monoton autópályán nyugat felé haladtunk, volt időm gondolkodni – igazából túl sok is. Ha ezen az úton továbbmennénk, a kaliforniai Downey-ba érnénk, ahol a vasemberek épp a mesés Apollo parancsnoki modulját szerelik éppen. Ha viszont túl hamar megállunk, elvágott torokkal végezzük, és egy nagyon ködös jövő vár ránk.
Egy ilyen apróság, mint ez a csontkinövés, hogy kényszeríthet rá erre az utóbbira – egyáltalán hogy történhetett meg ez velem? Csak úgy nőhetett meg, ha a szomszédos porckorong elkopott, fokozatosan elvékonyodott, de akkor meg az a kérdés, hogy a kopást mi okozta? Egy hirtelen rántás, amikor az F-86-somból több mint tíz éve katapultáltam? Esetleg túl keményen értem földet a Gemini-program ejtőernyős tréningjei során? Vagy mindentől függetlenül amúgy is kialakult volna? És mi lesz velem a műtét után?

A legénységben már lecseréltek Jim Lovellre, de vajon a későbbi küldetések valamelyikén lesz-e még számomra hely? Valahogy ez most nem tűnt annyira fontosnak: egyszeriben az egész Apollo-program nem volt már olyan sürgető, legalábbis a rám váró megpróbáltatáshoz képest: idősődő porhüvelyemet valahogy össze kellett ragasztgatni.
Fékezzük meg a hangyák menetelését az oldalamban, most csak ez számított, és reménykedjünk, hogy a felépülést követően visszakerülök repülős státuszomba, valamint az Apollo-programba.

Pattel könnyű vacsorát ettünk egy vidám mexikói étteremben San Antonio szívében, a gyönyörűen helyreállított csatorna partján, ami a helynek csöndes trópusi bájt kölcsönzött. Egyfajta évforduló is volt ez – pont két év telt el a Gemini 10 vízreszállása óta, de milyen szegényes két év is volt ez. Legfőképp azért, mert korántsem olyan élet várt rám, amire „igazi”, világűrt megjárt asztronautaként számítottam. Természetesen, nem volt okom a kesergésre, de hogy így végezzem öt év munka után? Fizettem, extra borravalót adtam a szerencsés végkifejlet reményében, majd lemondóan a kórház és a kés felé vettem az irányt."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"A Hold felé menet, és onnan hazafelé jövet már képesek vagyunk pályánk korrigálására: mindössze a csillagokhoz képest megfelelő irányba kell állítani rakéta-hajtóművünket." A navigációról is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo irányításáért és navigációjáért felelős rendszer alapgondolata elég egyszerű volt. Minden a csillagokkal indul, ezek helyzete az űrben jól ismert és változatlan. Az űrhajó mozgását így hozzájuk lehet igazítani, biztos viszonyítási pontot szolgáltatnak. A csillagok tanulmányozása már önmagában érdekes volt, legalábbis számomra, dacára annak, hogy rengeteget kellett magolni.
Van valami csodálatos a csillagokban. Még ma is, valahányszor az éjszakai égbolt alatt repülök - különösen a délnyugati területek tiszta, sivatagi levegőjében - és feltekintek rájuk, a nosztalgia valósággal lerohan. Ők az én öreg barátaim, a csillagok, akik bármikor visszavezetnének a Holdhoz, vagy azon is túl, az űr fekete bársonyába, ahol már csak ők látszanak. Természetesen, olyan távol vannak, hogy egyformának látszanak akár a Földről, akár a Hold mellől nézzük is őket. Emlékeztetnek arra, hogy milyen csöppnyi távolságokat képes az ember megtenni: a legközelebbi csillag, az Alpha Centauri négy fényévnyire van, és ezzel már olyan elérhetetlen messzeségben van számunkra, hogy még egy emberélet is kevés lenne ahhoz, ha meg akarnánk látogatni. Csillagok: jelzőfények, akik kinevetnek minket és álmainkat. Öreg barátaim ők, ismerős, mégis oly rejtélyes, főként arab eredetű titokzatos nevükkel. Az észak karolinai Chapel Hillben, a Morehead Planetáriumban tanulmányoztuk őket, méghozzá átkozottan figyelmesen – két csillag összetévesztése legjobb esetben is idegesítő, de könnyen katasztrofális következményekkel is járhat.
Nevüket mankót használva, tömbökbe szedve tanultuk: a Göncölszekér rúdjáról „átívelünk az Arcturusra, majd a Spicára száguldunk” („Arc to Arcturus, Speed on to Spica”).

A szavak banalitása persze semmi ahhoz képest, amit a végtelen ezen szimbólumainak megismerése jelent: anélkül váltunk a csillagos ég mestereivé, hogy elhagytuk volna a planetárium kamráját. Emellett fel is vágtunk tudományunkkal. Természetesen, az a Zuben el Genubi ott a Zubenes-chamali másik oldalán. Mi más lehetne, te kis butus?
A fura nevek bizonyos méltósággal, fenségesen hangzottak ajkunkról, és ráadásul hasonlítottak is az észak-karolinai hegyek hangzására. Altair, Deneb, Vega. Csodálatosak – egyiküket haza is vittem magammal, és kölyökkutyánkat „Dubhe”-nek neveztem el - egy sor állatorvos értetlenkedését váltva ki ezzel. „Du-micsoda?”

Az MIT irányítási rendszerekért felelős kuruzslói megálmodták, hogy az asztronauták számítógépébe harminchét kiválasztott csillag koordinátáit kell betáplálni.

(Saját szórakoztatásomra felsorolom mind a harminchetet, a nevek mellett a nyolcas számrendszerből való kódjuk is szerepel, ezekkel együtt tanultuk meg őket. (Mivel a számítógép nem tudott tízig elszámolni, ezért a nyolcas számrendszert használta.) 1. Alpheratz, 2. Diphda, 3. Navi, 4. Achernar, 5. Polaris, 6. Acamar, 7. Menkar, 10. Mirfak, 11. Aldebaran, 12. Rigel, 13. Capella, 14. Canopus, 15. Szíriusz, 16. Procyon, 17. Regor, 20. Dnoces, 21. Alphard, 22. Regulus, 23. Denebola, 24. Gienah, 25. Acrux, 26. Spica, 27. Alkaid, 30. Menkent, 31. Arcturus, 32. Alphecca, 33. Antares, 34. Atria, 35. Rasalhague, 36. Vega, 37. Nunki, 40. Altair, 41. Dabih, 42. Páva, 43. Deneb, 44. Enif, 45. Formalhaut)

Az asztronauta a távcsövén vagy a szextánson át bámulja a csillagokat, és amikor megtalálja a megadott csillagok valamelyikét, megjelöli egy „+”-jellel, majd megnyom egy gombot, mihelyt a csillag tökéletesen a „helyére” kerül. Ezután a szám alapján megadja a gépnek, melyik csillagról is van szó. Ezt a folyamatot aztán egy második csillaggal is megismétli, így már a számítógép és az egyensúly- és pozíció-meghatározó rendszer megállapíthatja, milyen irányba halad az űrhajó.

Akkor most már tudjuk, merre van felfelé? Nem éppen, mivel a „fent” fölöttébb törékeny fogalom, ami a minket oly szorosan magához láncoló Föld gravitációs középpontjával ellentétes irányt jelenti. De tegyük fel, hogy az ablakon át még csak nem is látjuk a Földet, miközben mondjuk a Föld gravitációs mezőjéből kiszabadulva lebegünk. Akkor mi a helyzet, kedves MIT? Vissza a jó öreg csillagokhoz. Mindössze annyi a dolgunk, hogy újra meghatározzuk, merre van a fent-lent, illetve a balra és a jobbra, miközben a Földet egy csillaggal helyettesítjük. Minden rendben lesz addig, amíg betartjuk a játékszabályokat, és amíg a földi irányítók instrukciókat küldenek nekünk (majdnem kiszaladt a számon: megmondják, merre van a fent) – feltéve, hogy mi is, és ők is az égnek ugyanarra a darabjára gondolnak.

Ezennel magunk mögött hagytuk az összes földi megszokást és beidegződést. A Hold felé menet, és onnan hazafelé jövet már képesek vagyunk pályánk korrigálására: mindössze a csillagokhoz képest megfelelő irányba kell állítani rakéta-hajtóművünket.

1964-ben még úgy mozogtam a fenti fogalmak között, mint egy „elefánt a porcelánboltban” - legalábbis Wayne Hays szóhasználatával élve, aki pár év múlva így jellemezte azt a korszakot, amikor a Külügyminisztériumba kerültem. 1967-re azért már alakult a dolog, 1968-ban pedig már képes voltam MIT-s nyelven megfogalmazni emlékeztetőimet: „… A következő eljárás javasolt a Hold és a Föld megközelítésekor: az MSFN [az űrhajó útját a Földről követő állomások hálózata] kiszámolja a gyorsító-manőver mértékét. Az MSFN frissíti az állapotvektort a holdkomp állapotvektora alapján. A legénység a számítógépben az MSFN-vektort áthelyezi a holdkomp tárhelyéről a parancsnoki/műszaki egységébe. Ezt hívjuk ”visszakapcsolási” eljárásnak. A legénység ezután végrehajtja a gyújtást az MSFN-vektor használatával. A legénység a hajtóműleállást követően az új vektorértéket a számítógépen áthelyezi a parancsnoki/műszaki egység tárhelyéről a holdkompéba, ez az ’odakapcsolás’. A legénység folytatja a fedélzeti navigációt, frissíti a parancsnoki/műszaki egység állapotvektorát, a holdkompét viszont nem. Ettől a W-mátrix (Kálmán-szűrő) is jól érzi majd magát…”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Saturn V első rakétafokozatának öt hajtóműve volt, ezek mindegyike másodpercenként három tonna üzemanyagot fogyasztott. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A szörny ott gubbaszt a maga 111 méteres magasságával, és kecsesen gőzölög az erőtlen novemberi napsütésben. Az első rakétafokozat folyékony oxigént és kerozint éget, emiatt aztán nagyon fényes a lángja, szemben a Titan szinte láthatatlan égéstermékével. Látványos lesz ahogy az első rakétafokozat öt hajtóműve begyújt, miközben mindegyikük több mint három tonna üzemanyagot kortyol másodpercenként. Az persze még látványosabb lenne, ha az átkozott dög felrobbanna - ez esetben a hét kilométerre lévő megfigyelőhelyemen is túl közel lennék hozzá.

Nyomásértékekről, szelepekről harsog a hangosbeszélő azon keveseknek, akik odafigyelnek rá. Érdeklődve kellene hallgatnom a részleteket, mégsem teszem. Mindössze arra vagyok kíváncsi, hogy minden rendben van-e, felfelé mutat-e az a bizonyos hüvelykujj, vagy lefelé. Ettől a szörnyetegtől függ a közelebbi jövőm, és az 503-ast olyannyira érinti az 501-es minden szeszélye, hogy minden érzékszervemmel a lagúna túloldalán álló nagy fehér ceruzára tapadok.

Von Braun és huntsville-i kollégái kiváló munkát végeztek: nem csak megépítették a gépezetet, hanem megtanították arra is, hogy beszéljen önmagáról: minden egyes zeg-zugából hőmérséklet- és nyomás-értékeket közvetít egy rakás szkeptikus mérnök számára – köztük olyanok is vannak, akik Peenemünde óta röptetnek hasonló madárkákat. Még a hajtómű begyújtása után is – és legfőképp akkor – az 501-es eszeveszetten tájékoztat hogylétéről, és a csapat parancsnoka csak akkor ad engedély a rakétát a földhöz szögező acélsatu kinyitására, ha már meggyőződött arról, hogy minden rendben. Ez biztató.

A hangosbeszélőből áradó zaj felveszi a végső visszaszámlálás ütemét (milyen szörnyű fogalom), a maroknyi tömeg pedig elcsendesedik, és mindenki észak felé fordul. Közvetlenül a rakéta alatt lusta, vékonyka lángnyelv jelenik meg, olyan mintha egyet-kettőt böffentene, majd hirtelen kirobban mindkét oldalra, és az ég felé száguldva visszagyűrűzik az indítóállás felé. Ez így is van rendben, a lángterelő csatorna teszi a dolgát: ez egy hatalmas acélból és betonból készült duplajáratú üreg a rakéta alatt, ami oldalra kivezeti a füstgázokat – ezek ugyanis bármit elégetnek, ami az útjukba kerül. A láng egy hatalmas kézpárra hasonlít, egy-egy van a rakéta mindkét oldalán, és kétfelől finoman átölelik. Kezdetben a tűz a szokott vöröses-narancsos színű, de a hajtóműveknél egyszeriben vakítófehérre vált, külső szélein pedig piszkosbarnára. Vajon ott marad egy helyben, és elég a tűzben, vagy meg is indul? Épp amikor kétségeim lennének, megmozdul: eleinte észrevehetetlenül, majd nyugodtan, méltóságteljesen emelkedik felfelé, az indítóállvány mellett.

„Felszállás” üvölti a hangosbemondó, de a „felkúszik” szó talán jobban illene rá. A látvány bizonyosan nem olyan drámai erejű, amiért a tévés közvetítők annyira rajonganak. Mozgásával kis híján igazolja Zénónnak azt a paradoxonját, hogy a mozgás önmagában lehetetlen. Kétezer évvel az 501-es útja előtt a görög filozófus erre a következtetésre jutott: a mozgás képtelenség, mivel ahhoz, hogy eljussunk egy adott helyre, előbb meg kell tennünk a táv felét. De ahhoz, hogy eljussunk az út feléig, előbb meg kell tennünk az út negyedét, a negyedhez viszont a nyolcadát, és így tovább. A felszállás első métere nehéz ügy. [A Saturn V-nek a későbbiekben a kép felső részén látható 45 tonnás egységet kellett megemelnie, kellett az erő. Ugyanakkor az ábrán jól látható legalul a Mercury- és (középen) a Gemini-program során cipelt "hasznos teher": nem egy súlycsoportba tartoztak.]
Eddig minden rendben megy, de valahogy az egészből hiányzik egy Titan II-es startjának az intimitása. Tekintve, hogy ekkora a Saturn V, a biztonságiak olyannyira távol parancsoltak minket, ahonnan az arányok már nem pontosan észlelhetők, és a rakéta szinte hangtalanul emelkedik a magasba. Persze, van neki hangja, csak olyan távol vagyunk tőle, hogy még nem ért el hozzánk.
Amikor viszont odaér, az maga a sokk – még annak is, aki szerint késve érkezett. Istenem, ez nem is zaj, hanem a megtestesült jelenlét. A gépezet kinyúl értünk, megragad minket, és lábujjunk hegyétől a fejtetőnkig megráz: a ropogás és dübörgés közepette hirtelen felfogjuk mit is jelent a 38 millió Newton tolóerő – hat és fél kilométerre tőle Cape Kennedyn még a homok is rezeg a lábunk alatt. Valószínűleg a hang energiája elpusztítja a túl közel merészkedő madarakat; de vajon milyen lehet a tetején ülni?

Houstonba menet rengeteg időm volt erről elmélkedni, ahogy az 501-es eredményei egyre-másra beérkeztek a központba. Közel tökéletes repülés volt, ami nem csak, hogy a Saturn V első útja volt, hanem a parancsnoki és műszaki egység tesztje is egyben, utóbbi pályájának legalacsonyabb pontja is 15 600 kilométer magasan volt, csúcssebessége pedig 11 100 méter per szekundum környékén alakult, ami durván azonos azzal a sebességgel, amivel egy Holdról visszatérő űrhajó megkezdi majd a légkörbelépést. A parancsnoki és műszaki egység hőpajzsának felszíne a várakozásoknak megfelelően 2800 Celsius fokos volt, a fülkében pedig a gigászi sebesség és a hőmérséklet ellenére szemlátomást minden rendben volt. 1967. november 9. jó nap volt az Apollo-program számára, az 503-as szempontjából pedig különösen annak tekinthető.

Amíg a Saturn V intézményes probléma volt, addig nekem a fedélzeti számítógép és a hozzá kapcsolódó berendezés miatt főtt a fejem. Egy távcsővel, egy szextánssal és a háromtengelyű egyensúly- és pozíció-meghatározó rendszerrel megspékelve az Apollo parancsnoki egységének irányító és szabályzó rendszere egy szövevényes útvesztő volt, amiben nem különösebben jól igazodtam el.
Számos alkalommal felkerestem Boston közelében a Massachusetts Insitute of Technology-t, és megpróbáltam a magam szintjére lefordítani a hetek során az itteni szakértők által a rendszer működésével kapcsolatos „egyszerű” magyarázatait, de egyre csak a fejemet ingatva távoztam tőlük. Nem egy nyelvet beszéltünk: én nem értettem őket, ők nem értettek engem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu