"Űrprogramunk jövője iránt érzett aggodalmamon kívül persze volt egy jóval személyesebb okom is remélni, hogy a Saturn V-tel minden rendben lesz: nevezetesen az, hogy az én rózsaszín fenekem üli meg a harmadikat." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Párizs után Pattel rövid kitérőt tettünk Franciaország keleti részébe, és felkerestük Chambley-t, egy Metz közelésben lévő kis falut, ahol tíz évvel korábban házasodtunk össze. Igazából kétszer házasodtunk meg, ugyanis polgári és templomi esküvőnk is volt. Ennek ellenére egyáltalán nem álltunk készen arra, hogy felújítsuk ismeretségünket a leírhatatlan városházával, az elhagyatott parasztházak tömegével, a gőzölgő trágyarakásokkal – de mindenki ragaszkodott hozzá, beleértve a NASA-t, a párizsi nagykövetségünket és francia barátainkat is. Így aztán megadóan odautaztunk.

Amikor odaértünk, az ok egycsapásra nyilvánvalóvá vált számunkra: csapdába estünk, harmadszorra is össze kell házasodnunk. Hatalmas gyülekezet (a falu egész lakossága és párszáz látogató) fogadott minket. Rezesbanda játszott, és egy diákosztag, akiket direkt ebből az alkalomból engedtek el az iskolából, nagy rivalgások és füttyszó közepette kísért minket a városházára. Ott a polgármester fogadott minket vasárnapi öltönyében, amin karmazsin színű selyemöv futott keresztbe, valamint füzérekben csüngtek róla különböző szalagok és érmek. Nagy csinnadratta kíséretében bevezettek minket a városházába, és tényleg komolyan belekezdtek a hármas számú esküvő megtartásába.

Istenem, tisztán emlékszem az egyes számúra, a hidegrázás napjára. Amikor a megadott időben megérkeztünk a városházára, a polgármester sehol nem volt, így a helyettesét (polgármester-asszisztens?) készítették fel a megtiszteltetésre, aki egy nyilvánvalóan hanyatló egészségi állapotban lévő nyolcvanéves volt. Talán az idegesség vagy a szélütés tette, mindenesetre a szerencsétlen ember szó szerint reszketegen kezdett bele a ceremóniába, a kezében tartott könyvnél talán csak a hangja remegett jobban. Hamarosan Pat is reszketni kezdett, majd kisvártatva én is.

Két, kék svájcisipkás paraszt volt a tanúnk, akik csipőig érő csizmákban, fogatlanul vigyorogtak a sarokból. Ekkorra már mindhármunk rezgésszáma szinkronba került, és így együtt pattogva fejeztük ki egyöntetű – bár bizonytalan – hódolatunkat Franciaország házassági törvénye iránt.
Bizonyos időközönként jelét kellett adnunk beleegyezésünknek: ekkor a remegő hang minden előzetes figyelmeztetés nélkül abbamaradt, és a parasztok pedig félhangosan ezt suttogták: „Dites oui!”, mire mi azt krákogjuk, hogy „Oui.” Úristen, sosem felejtem el azt az első esküvőt! A kettes számú ehhez képest simán lezajlott a közeli légibázis kápolnájában, ami inkább az ohioi Chillocothe-ra, semmint Elzász-Lotaringiára emlékeztetett.

Most tehát itt voltunk harmadjára is, pont az egyes számú esküvő helyszínén, és a vigyorgó arcok ellenére hideget kezdtem érezni, és mintha a tenyerem is nyirkos lett volna. Valaki tényleg komolyan gondolja, hogy kimondja: „Dites oui”? Pat, aki tíz éve kitartó mátkám, ezúttal is meghatározó befolyást gyakorolt rám, mint mindig, majd a remegésmentes szertartás végefelé már kezdtem élvezni a dolgot. Leginkább persze a pezsgőt, ami utána következett.
Erős meggyőződésem, hogy a pezsgő akkor a legkellemesebb, amikor valakit meglepnek vele, amikor teljesen váratlanul egyszer csak előkerül, mint mondjuk egy norvég szaunában délelőtt tízkor. Egy váratlan harmadik esküvő nyilvánvalóan pezsgőért kiált, méghozzá sok pezsgőért. Pattel végül az ünnepi rizsesőn át menekültünk, miközben már valóban nagyon-nagyon házasnak éreztük magunkat. A gyerekek pedig örülnek majd nekünk, ahogy mi is örülni fogunk, hogy végre láthatjuk őket és Houstont.

A franciaországi ünnepélyes fogadtatást követően, teljes gőzzel az Apollo-program következett. Ahogy 1967 a végéhez közeledett, a berendezés egyre ismerősebb lett a számomra, és az 503-as repülési tervében is kezdtek a dolgok a helyükre kerülni. Az ismerősség tudata magabiztossággal is párosult, ugyanakkor kezdtem kényelmesnek érezni az Apollo-s cipőket, amik egy évvel korábban még olyannyira törték a lábamat. A Gemini-program már múltidő volt, többé nincs versenyben, és a Hold – ami az Apollo 1 tűzesetét követően mintha teljesen eltűnt volna egy időre a láthatárról – ismét fényesen ragyogott, és hónapról-hónapra egyre közelibbnek, hívogatóbbnak tűnt. [Az alábbi képen az Apollo parancsnoki és műszaki egysége látható, 1963-ban ilyennek képzelték:]
De még mindig hosszú út állt előttünk; Wally és legénysége legkorábban 1968 nyarán emelkedhet a magasba egy vézna Saturn 1B rakéta tetején. De mi a helyzet a Saturn V-tel, a holdszörnyeteggel, ami a parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp 45000 kilónyi hasznos terhét állítja majd holdkörüli pályára? Ha a Saturn V bedobja az unalmast, attól kezdve egy teljesen új fejezet kezdődne, a Hold pedig elérhetetlen távolba veszne - legalábbis, a mi amerikai űrprogramunk számára mindenképp.
(Az a hír járta, hogy az oroszok is építik saját holdrakétájukat. Míg a Saturn V-ös 34 millió N tolóerőt fejt ki, többet, mint korábban bármi, a szovjet behemót a nyugati „szakértők” szerint 50-63.5 millió N tolóerő kifejtésére lesz képes. Nem tudom, hogy valóban létezett-e, vagy sem, de a sajtóhírek az évek során kísérletekről, majd a kísérleteket követő csalódottságról számoltak be. Aztán 1969 nyarán egyszercsak az egész felrobbant az indítóálláson: egy lakótelepre elegendő embert ölt meg, köztük rengeteg magas beosztású katonai és űrhivatalnál dolgozó méltósággal.)

Űrprogramunk jövője iránt érzett aggodalmamon kívül persze volt egy jóval személyesebb okom is remélni, hogy a Saturn V-tel minden rendben lesz: nevezetesen az, hogy az én rózsaszín fenekem üli meg a harmadikat. Emiatt aztán november 9-én fölöttébb nagy izgalomban álldogáltam a Cape Kennedy 39A jelű indítóállásától 5-7 kilométeres távolságban egy töltésen, készen arra, hogy végignézzem az 501-es startját.

(Igazából a Saturn V indításai nem Cape Kennedyről történtek, ami a létesítmény Légierőhöz tartozó része, hanem a NASA által felügyelt felén: ez MILA néven volt ismert (Merritt-sziget Indítókörzet, Merritt Island Launch Area). A töltés, amin álltam, választja el a MILA-t Cape Kennedy-től. Ugyanakkor egyszerűbb meghajolni a közismert név előtt, és az egész területet szimplán csak Cape-nek hívni. Ez viszont feleségemet zavarta, szerinte ugyanis mindenki tudja, hogy „A Cape” csak és kizárólag Cape Cod-ra utalhat.)"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.