Az amerikai asztronauták Párizsban találkoztak szovjet vetélytársaikkal. Sok hasonlóság volt köztük: egyikük sem szerette az orvosokat, a miniszoknyás lányokat viszont annál inkább. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Szerencsére, volt jópár megszakítás is a menetrendünkben, ami alkalmat kínált arra, hogy elmenekülhessek a Houston-i értekezletek és az 104-es űrhajó Downey-ben játszódó éjszakai vigiliái elől. Áprilisban közülünk párat Key Westbe küldtek, a Haditengerészet egyhetes búvártanfolyamára. Itt persze nem a tengerek szépségeivel kívántak lenyűgözni minket, mindössze a vízalatti ténykedés alapjait akarták megtanítani nekünk: a ballaszttal folytatott vízalatti tréningek egyre gyakrabban helyettesítették a zéró-G repülő kurta paraboláit.

A zéró-G szimuláció céljából Houstonban ekkortájt egy nagy víztartályt építettek (és egy másik, hatalmas példányt a NASA huntsville-i telephelyén). Emellett folytatódott geológiai kiképzésünk is, amit – bár közel sem volt olyan érdekes, mint a búvárkodás – egyfajta szükséges rossznak tekintettünk. Szerintem mindannyian éreztük, hogy ennél sokkal sürgetőbb teendőink is lennének, de egyikünk sem akarta holdutazásunk esélyét csökkenteni azzal, hogy geológiai jártasságunk esetleg nem lesz megfelelő.
 
Egy másik üdítő változatosságra 1967. május végén került sor. Ekkor a NASA Dave Scott társaságában a Párizsi Légibemutatóra küldött, ahol állítólag pár kozmonauta is felbukkan majd. Még sosem voltam egyetlen párizsi légibemutatón sem – ez épp elegendő érv volt számomra, hogy részt akarjak venni az utazáson. Ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor feleségünk is velünk tarthatott, és tudtam, hogy Pat szívesen megnézné újból Párizst – még akkor is, ha cserébe egy vagy két légibemutatót végig kell szenvednie. Az biztos, hogy két kozmonauta tényleg ott volt, és Dave-vel minkettőnket feszített a kíváncsiság, hogy egy pillantást vethetünk hús-vér versenytársainkra.

Hogyan kezeljük Pavel Beljajev és Konstantin Feoktyisztov ezredeseket, egy ellenséges rendszer szülötteit, akik mégiscsak elvtársak voltak olyan értelemben, amiről Marx még csak nem is álmodott? Elhatároztuk, hogy a lehető legbarátságosabbak és legnyitottabbak leszünk. Attól tartottunk, hogy többet árulunk el magunkról, mint amennyit ők magukról fognak. Hát aztán? Az orosz szakemberek úgyis átnyálazhatják az összes nem titkosított szakirodalmat, és bármit megtudhatnak az Apollo-ról. Másfelől viszont az orosz űrprogram a kíváncsi tekintetek elől rejtve, titokban folyt, és ha a mi oldalunkon tudnák is, mi folyik odaát, ez az információ a CIA aktáiból sosem szivárogna le hozzánk, Houstonban dolgozó frontkatonákhoz.

Az oroszokkal az első találkozásra saját pavilonjukban került sor, kinn a nyitott folyosón, ahol hatalmas csetepaté bontakozott ki, amikor Dave-vel körbe akartak vezetni minket. Fotósok, autogram-vadászok, biztonságiak, összezavart turisták: moccanni sem lehetett, örvénylettünk a céltalan forgatagban, oda mentünk, ahova épp löktek, vagy taszigáltak minket. Mindeközben feleségeink is beszálltak a kavarodásba, ami egy csöppet sem javított a helyzeten. Végül az az oroszok közül valakinek csodálatos ötlete támadt: a repülőgépük, egy TU-134-es fedélzetére invitáltak minket, ami épp a szomszédban parkolt. A gépen az orosz biztonságiak már elejét tudták venni a hívatlan látogatásoknak, és megakadályozták, hogy bárki felmásszon a beszállórámpán (leszámítva azt az egy-két riportert, aki mégis átcsusszant.)

Rövidesen négyen ültünk körbe egy asztalt, és egy tolmács segítségével barátságosan cseverésztünk, miközben egy lendülettel hajtottuk fel a vodkákat. Érdeklődtek a Grissom-White-Chaffee feleségek hogyléte felől; mi ezt azzal viszonoztuk, hogy Komarov özvegyéről kérdezősködtünk: férje nemrég halt meg, amikor a Szojuz I ejtőernyője összegabalyodott. Ittunk arra, hogy ne legyen több űrbaleset, aztán ittunk arra, hogy nemzeteink egyre nagyobb mértékben együttműködjenek egymással, és ittunk még pár más egyébre is, amit már nem tudok felidézni emlékeimből.
Beljajev és Feoktyisztov [lásd a bélyegképet] személyében jó srácokat ismertünk meg, habár Feo, a Besúgó, ahogy magunk közt hívtuk, szódával hígította a vodkáját, miközben mi hárman minden tószt után egy lendülettel gurítottuk le a vodkákat. Feoktyisztov, Scott és én civilben voltunk, Beljajev viszont csillogó-villogó egyenruhában, ami mindenféle érdekesnek tűnő csecsebecsékkel volt kidekorálva. Később megtudtuk, hogy Feoktyisztov, azon kívül, hogy a háromszemélyes Voszhod legénységének is a tagja volt, egyike volt az orosz űrhajót megtervező vezető szakembereknek, de akkor ez nem tűnt fel nekünk. Visszahúzódó volt, alig vett részt a társalgásban, szemüvege, ősz haja, és komoly megjelenése miatt cseppet sem tűnt kozmonautának. Az autogram-vadászok, akiknek általában jó szemük van az ilyesmihez, előzőleg még félre is lökték Feoktyisztovot, hogy a ragyogó medálokkal borított Beljajev közelébe férkőzhessenek.
Beljajevben rokon vonásokat fedeztünk fel. Szimpatikus volt számomra, és szívesen repültem volna a társaságában. Nem csak a humora volt jó, hanem hozzáértést is sugárzott. Pont a megfelelő kérdéseket tette fel, és úgy tűnt, mint aki azonnal megérti a válaszokat. Bár a fordítás csődöt mondott, amikor jobban belemelegedtünk volna a műszaki kérdésekbe. Az amerikai nagykövetségről egy kedves hölgy tolmácsolt nekünk, aki ugyan folyékonyan beszélt oroszul, de nem volt műszaki vénája. Sok időt töltöttünk azzal, hogy megpróbáltuk elmagyarázni neki a dolgokat, hogy így körül tudja írni az oroszoknak, amit mondani akartunk, és fordítva.

Megtudtuk, hogy az orosz kozmonauták egy részét helikopteren tréningezik, és hogy Beljajev személy szerint is egy holdkörüli repülésre számíthat a nem túl távoli jövőben. (Szegény Beljajev soha többé nem járt az űrben: gyomorfekély operációját követő komplikációk következtében 1970. januárjában meghalt.) Ha az oroszokat nem érdekelte az emberes holdraszállás, és ha – ahogy következésképpen állították – nem versenyeztek velünk a Hold meghódításáért, akkor vajon 1967-ben mi a fenéért gyakorlatoztatták kozmonautáikat helikoptereken?

Később a két kozmonauta viszonzásképpen ellátogatott az Egyesült Államok pavilonjába, ahol ezúttal orosz vodka helyett amerikai kávé mellett folytattuk a beszélgetést. A kisebb ösztönzőerő ellenére ez a találkozó nagyon barátira sikeredett, már-már túlzottan is. Közös érdeklődés és a közös panaszok sorát fedeztük fel kölcsönösen egymásban, ami például az orvosok iránt érzett ellenszenvben és a „puccsik” lelkes szemrevételezésében is megnyilvánult: ezek a lányok Emilio Pucci színpompás miniszoknyáiban sürögtek-forogtak körülöttünk, és szolgálták fel a kávét.

Miután búcsút vettünk tőlük, arra gondoltam, milyen tartalmassá lehetne fejleszteni bimbózó barátságunkat. Teljes naivitásról árulkodna, ha azt képzelnénk, hogy az űrpilóták azonos gondjai számottevően befolyásolhatják országaik eltérő érdekeit, de mégis: ha ilyen gyorsan és könnyen kialakulhat a fesztelen beszélgetés egy adott szakterületen, miért ne terjeszthetnénk ki diszciplinákra is, és hozhatnánk ezzel közelebb egymáshoz a két országot?
Azt mindenesetre jó érzés volt tudni, hogy van valahol egy hozzánk hasonló csoport, ami a miénkhez hasonló problémákkal küszködik – még akkor is, ha MIG-21-eseket vezetnek T-38-asok helyett. Dave-vel úgy hagytuk el Párizst, mintha diplomaták lennénk, hónunk alatt egy frissen aláírt nemzetközi egyezménnyel."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.