1972. december 14-én, negyven éve hagyta el az utolsó ember a Holdat: Gene Cernan-nak hívták [ld. a fenti képet], ő volt az Apollo 17 parancsnoka. A San Francisco Chronicle interjút készített vele a kerek évforduló alkalmából.

Riporter: Neil Armstrong és Buzz Aldrin küldetése előtt Ön az Apollo-10-essel nagyon közel került a holdraszálláshoz.

Cernan: Valóban közel voltam hozzá, de azért nagyon sok múlik a felszínig hátralevő utolsó 14 000 méter megtételén. De senki nem veheti el tőlem azt az érzést, amikor végül az Apollo-17 küldetés során a Holdra léptem. Az emberek meg szokták kérdezni, hogy mennyi ideig marad ott a lábnyomom a Holdon, amire az a válaszom, hogy örökre – akárcsak a lányom nevének kezdőbetűi, amit a Hold homokjába írtam.

R.: Talán utolsó lépeseinek nagyobb jelentősége van. Mire gondolt, amikor a Holdról a létrán visszament a holdkompba?.

Cernan: Visszanéztem a Földre, láttam teljes pompájában – én csak úgy hívom, hogy Isten tornácán ülve néztem haza – majd lenéztem az utolsó lábnyomomra, és rádöbbentem: „Hé, soha többé nem jövök erre”.
Szabályosan hezitáltam, megkérdeztem önmagamtól, hogy vajon miben rejlik az eltelt három nap jelentősége – és nem csak számomra, hanem az utánam érkezők számára is. És nem csak műszaki, hanem filozófiai és lelki értelemben is. Akkor sem tudtam a választ a kérdésemre, és most sem tudom.

R.: Sokféle vélemény van arról, hogy előbb a Holdra kellene visszatérni, vagy esetleg rögtön a Mars felé vegyük az irányt...

Cernan: Elsőként szerintem vissza kell menni a Holdra, és ott létrehozni egy bázist, amíg nem rendelkezünk fejlettebb meghajtással. Hogy el akarnék-e utazni a Marsra? Igen, de nem szeretnék kilenc hónapig csak odafelé utazni, hogy aztán újabb 18 hónapig a hazatérésnek kedvező bolygóállásra várjak.
A kémiai anyagokon alapuló meghajtás a múlté, ez a Holdon kívül más úticélok esetében nem alkalmazható. Egy három napos utazás azért még kibírható. Olyan meghajtásra van szükség, amivel, teszem azt, 60 nap alatt eljuthatunk a Marsig, tetszés szerinti ideig ott vagyunk, és akkor jövünk vissza, amikor csak akarunk.

R.: Érezhetően frusztrált a NASA-val kapcsolatban. Nyilván örömmel nyugtázná, ha folytatódnának a holdutazások. De mit gondol a saját útjáról – mit csinált volna másképpen?

Cernan: Lencséjével felfelé fordítva a Holdon hagytam Hasselblad fényképezőgépemet. Mégpedig azért, hogy amikor egy napon majd valaki visszajön ide, megállapíthassa, mennyire károsítja az üveget a kozmikus sugárzás.
Így aztán nem készült fénykép az utolsó lépésemről. Milyen butaság! Nem okosabb lett volna, ha magammal viszem a kamerát, megcsinálom a képet, kiveszem belőle a filmet, majd (a súlykorlátozás miatt) elhajítom a gépet? Magamban azonban örökre lefotóztam azt az utolsó lábnyomot.

Gene Cernan utolsó lábnyoma ugyan nincs megörökítve, ehelyett viszont megmutatjuk az utolsó fényképfelvételt - pontosabban annak egy részletét - amit ember készített a Holdon:

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo-8 asztronautái nagyon sötét, és csöppet sem bizalomgerjesztő helynek látták a Holdat. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"320 000 kilométerrel arrébb, az utazás harmadik napján, volt még egy kis televíziós közvetítés, és a legénység megosztotta velünk a labdanagyságú Föld látványát. Fred Hoyle, az ismert brit csillagász már 1948-ban megjósolta, hogy az első, Földről készített "teljesalakos" fényképek egy sor új, történelmi jelentőségű ötlet táptalajául szolgálnak majd. Az Apollo-8 küldetése előtt ember nélküli műholdak révén már láthattunk Földről készült „egészalakos” képeket, de 320 000 kilométernyire ez az apró tojás az űrhajó ablakkeretében furcsának hatott, még a televízió ismerős műanyag foglalatának ellenére is. Ezek lennénk? Londonban, nem messze Fred Hoyle szülővárosától, a Nemzetközi Lapos Föld Társasága rövidesen megerősíti, hogy alapvető tanaikat szükségtelen felülbírálni: bár a képeken köralakúnak látszik a Föld, arra még mindig nincs bizonyíték, hogy gömbformájú lenne. De ha őket nem is sikerült felrázni a képekkel, engem annál inkább, és nem csak ekkor, hanem később is, amikor Lovell úgy emlegette a Földet, mint „csodálatos oázist az űr végtelenjében.”
Az Apollo 8 előtt álló következő akadály bizarr névre hallgatott: LOI1 – ezt a legénység viszont már tényleg megérzi majd. Ez a Holdpályára álláshoz szükséges első gyújtás volt, és a műszaki egység SPS főhajtóművének beindítását jelentette, ami az Apollo-8-at lelassítja annyira, hogy befogja a Hold gravitációs mezője. Ezt követi egy másik, rövidebb gyújtás, a LOI2, aminek célja az, hogy az űrhajó holdkörüli pályáját a felszíntől mindenhol száztizenegy kilométer magas körpályává igazítsa. Miután ezen a pályán tízszer megkerülték a Holdat,  (ez húsz óráig tart) sor kerülhet a TEI-re, a Földirányú gyújtásra: ezzel a nagy hajtómű az Apollo-8-at ütközőpályára állítja a Föld vékony atmoszférájával Emiatt kellett annyira megbízni az SPS főhajtóműben, aminek ugyan dupla tömítése volt, de csak egyetlen égéstérrel és fúvókával rendelkezett - utóbbi egy jól megtermett kúp módjára állt ki a műszaki egység hátsó fertályából.

A negyedik nap Karácsonyra esett, és az Apollo-8 hirtelen eltűnt a Hold bal csücske mögött, miután minden instrukcióval és jó tanáccsal elláttuk őket a LOI1-gyel kapcsolatban, amit úgy kell végrehajtaniuk, hogy eközben szünetel a Földdel a rádiókapcsolat. Négy percre kellett begyújtani a főhajtóművet, hogy a szükséges háromezer kétszáz kilométeres óránkénti sebességre lassuljanak. Ezt követi a LOI2, ami tíz másodpercig tart, és kör alakúvá teszi a pályájukat. A LOI1 kudarca esetén az Apollo-8 Napkörüli pályára állt volna, vagy becsapódott volna a Holdba: mégsem ez történt, így most a legénység viszonylagos biztonságban volt a Földirányú gyújtásig hátralevő időben.

A Hold körül körözve sok száz fényképet készítettek, tudományos megfigyeléseket végeztek, és úgy általában három guminyakú turistát játszottak. Nem láttak színeket – csak feketét, fehéret és a szürke árnyalatait. A Hold kráterekkel volt teleszórva, és egy elhagyatott és félelmetes hely benyomását keltette: olyan volt, mint a párizsi utcakő, vagy a koszos tengerpart homokja. Anders szerint „nagyon sötét, és csöppet sem bizalomgerjesztő hely”. A legénység a karácsonyt úgy ünnepelte meg, hogy felolvastak a Bibliából: mindhármójukra egy-egy részlet jutott a Teremtés Könyvének első fejezetéből. Megható volt, már-már zseniális, hogy saját helyzetüket a Föld keletkezésével kötötték össze, és mindezt a King James Biblia tizenhetedik századi verses prózájának szóhasználatával tették. Borman, Lovell és Anders már csak emiatt is megérdemelte, hogy eljusson hazáig, hogy aztán alázattal és tisztelettel elvezessenek minket, többieket a ő Holdjukhoz. Méltóságteljes érzés volt.

A Földirányú gyújtás érzésére ugyanakkor még nagyobb szükség volt, mivel a világegyetem összes szent szövege sem elegendő arra, hogy az Apollo-8-at kizökkentse holdkörüli pályájáról, az egyedüli megváltást az SPS főhajtóművének rendszereibe zárt kémiai energia jelentette, ami – megfelelő pillanatban és irányba állítva – haza repítheti Bormant és Bibliáját a Földre.

Pat Bormanék konyhájában üldögélt, és próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben Susan Borman és Valerie Anders a földirányú gyújtással kapcsolatos hírekre várt, amire hallótávolságon kívül kerül sor. Amikor az Apollo-8 Holdkörüli pályájának megfelelő pontjára érve végül a húrok közé csapott, és a legénység jó hírekről számolt be, a lányok hangos ujjongásban törtek ki, és végre eddigi törékeny, erőltetett vidámságukat felválthatta az átmeneti megkönnyebbülés okozta őszinte öröm. A következő megpróbáltatásra már nem kellett sokat várni, hiszen az ismét begyorsult űrhajó a borotvapenge vékonyságú földi légkör felé száguldott. Ha túl lapos szögben érkeznek, elvétik, és mindörökre lepattannak róla, ha viszont túl meredeken, akkor meg elégnek. Ezen ráérünk majd holnap aggódni, addig is ideje kinyitni a Földirányú gyújtásra tartogatott pezsgőt, érezzük jól magunkat, egyszerre csak egy félelmet ízlelgetve a repülési tervet tartalmazó könyvecskében felsorolt, egymást követő borzalmakból."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az emberiség első holdkörüli utazása hányással kezdődött: Frank Borman, a legénység egyik tagja, dobta ki a taccsot az Apollo-8 fedélzetén. De miért lesznek tengeribetegek az asztronauták? Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A tengeribetegség egyszerűen értelmezhetetlen jelenség volt számunkra. Az orosz szakirodalom régóta célozgatott arra, hogy a súlytalanság zavart okoz a belső fülben az ide-oda lötykölődő folyadék miatt, ami cserébe rosszullétet jelez a gyomornak, és ez pár ember esetében hányással jár. Mi, amerikaiak ugyanakkor mindig fenntartásokkal fogadtuk ezeket a beszámolókat. Ha foglalkoztunk is ezekkel a kérdésekkel, saját tünetmentességünket annak tulajdonítottuk, hogy valamennyien tapasztalt berepülő pilóták voltunk, akik belső füle nyilván hozzászokott a hepehupás repülésekhez.

Namármost, Borman valamitől mégiscsak rosszul volt. Lehet, hogy ez lenne az orosz betegség? Anders és Lovell sem volt túl jó bőrben, bár egyikük sem lett rosszul. Biztos émelyítő lehetett a hányással teli kis helyen osztozni, és minden bizonnyal nyomaszthatták őket a küldetést beárnyékoló események. Aztán idővel Borman kezdte magát jobban érezni, és a Küldetésirányításnál valamennyien megkönnyebbülten fellélegeztünk. A becslések szerint az egész emberiség fele hallott vagy olvasott az Apollo-8 startjáról (A John Glenn küldetése óta eltelt időben soha ennyi újságíró nem jelent meg a Cape-en), és most nem akartuk telekürtölni a fél világot azzal, hogy visszafordítjuk az Apollo-8-at a Föld felé valamilyen ismeretlen eredetű egészségügyi ok miatt.

Borman arra gyanakodott, hogy rosszullétét talán egy altató okozhatta, de visszatekintve inkább az a valószínűbb, hogy űrprogramunk során az első ízben ekkor botlottunk bele a tengeribetegségbe. A Mercury- és a Gemini-űrhajók túl szűkek voltak ahhoz, hogy az asztronauta kicsatolja magát és a kabinban lebegjen, de az Apollo-8-tól kezdve egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az Apollo-k tágas parancsnoki moduljában (és később a Skylaben is) egyesek napokig rosszul voltak, mások viszont nem – pont, mint a tengerészek esetében: valakiket a rossz időjárás ledönt a lábáról, másokat meg nem. Az oroszok űrhajója szemlátomást épp annyival volt a mieinknél nagyobb, hogy a testmozgásra a szervezet így reagált.

Nekünk csak a zéró-G repülőn volt alkalmunk ezt megtapasztalni, és átkozottul mázlisták voltunk, hogy nem történt velünk hasonló az egyik Gemini űrséta során sem, ahol, természetesen, a belső fülre igencsak komoly szerep hárult. Ha egy Geminis űrséta alkalmával az egyik asztronauta hányt volna amíg még odakinn volt a világűrben, az valószínűleg csúnya halállal végződött volna, mivel a sisakja alá szoruló hányástól nem látott volna ki, és valószínűleg meg is fulladt volna, amikor a váladék eltömíti az oxigénellátó rendszert. Ugyanez természetesen igaz lehet a Holdon sétálókra is, leszámítva, hogy ott a csekély gravitáció valamelyest stabilizálja a helyzetet.

Bármi is okozta a rosszullétet, amikor Borman és társai a második nap végén televízión bejelentkeztek, már elég egészségesnek tűntek, és a Küldetésirányításnál jóval inkább műszaki jellegű problémák miatt fájt a fejünk. A fő dilemmáink ezek voltak: (1) mennyire pontos a navigációnk, és az Apollo-8 370 000 kilométerről vajon képes lesz-e mindössze százharminc kilométerrel elhúzni a Hold mellett. (2) Miként működik a műszaki egység méretes főhajtóműve (az SPS), ami az Apollo-8-at hivatott holdkörüli pályára állítani, illetve kivenni onnan. Ezen kívül pedig (3) ott munkált bennünk az általános aggodalom amiatt, hogy most először szakadtunk el ilyen messzire az otthontól (ötezer-hatszáz hibalehetőséggel a fedélzeten).
A navigáció nagyon jól alakult, és még csak az első tervezett pályakorrekcióra sem kellett sort keríteni. Ahogy azonban az Apollo-8 egyre jobban közeledett  a Holdhoz, a helyzet matematikája némiképp megváltozott. A Föld gravitációs ereje egyre kevésbé volt rá hatással, ugyanakkor a Hold vonzása egyre markánsabb lett.

Számítógépeink tisztában voltak ezzel, és önkényesen kiválasztottak az égen egy tetszőleges pontot, ezt követően pedig az egyenlet a "földközpontú rendszer" helyett a holdközpontú javára billent. Ezt mi a Föld „befolyási övezetének” hívtuk, amiből kilépve a Hold „övezetébe” jutunk. A kettő metszéspontján kicsit megbicsaklott az aritmetika, és ezt számítógépeink úgy reagálták le, hogy az űrhajó virtuális helyzete pár mérfölddel arrébb került.
Ezekben az ügyekben Phil Shaffer volt a Zöld Csapat szakértője, aki elkövette azt a durva hibát, hogy egy éjszakai sajtótájékoztatón, a Zöld Csapat műszakjának végén mindezt elmesélte a sajtónak. Soha nem volt ennél szembetűnőbb a műszaki ügyekben járatlan újságíró és az újságírásban járatlan műszaki ember közti szakadék. Minél erősebben próbálta Phil eloszlatni a felmerülő kételyeket, annál inkább meggyőzte a riporterek egy részét arról, hogy az űrhajó egy nagy szökelléssel lép át a holdi övezetbe.

Phil profi amerikai futballjátékost megszégyenítő termetével, rákvörösen és izzadva, óvatosan újra elmesélte az egyenletet, és türelmesen elmagyarázta a mögöttes logikát. Falra hányt borsó volt. Akkor most a legénység nem érez rántást, amikor átmennek a határon, és nem esnek majd pánikba? Hogy képes az űrhajó az ég egyik pontjáról egy pillanat alatt átugrani egy másikba úgy, hogy ebből a legénység semmit nem érez? Mi, többiek, persze csak vigyorogtunk és kuncogtunk szegény Phil kínlódásán, majd ezt követően - valahányszor csak alkalmunk adódott - megpróbáltuk mindig részletesen kitárgyalni a holdi övezet hatásait Phillel, főképp, ha kívülállók is jelen voltak."

Mai bréking nyúz, hogy a Puli által támogatott soproni középiskolások csapata - a HungaroBots - megnyerte a Moonbots 2012. nemzetközi versenyt, erről blogunkon szombaton olvashattok részleteket. Addigis:

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az emberiség első holdkörüli útján az áhítatot gyorsan megzavarta egy hányás: Frank Borman dobta ki a taccsot az Apollo-8 fedélzetén. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hárman voltunk CAPCOM-ok, és nyolcórás műszakokban váltottuk egymást, így valaki mindig dolgozott, akárcsak a mérnökök, akik a Küldetésirányítás konzoljait felügyelték. Mindenről a repülési igazgató döntött;  csapatokra osztottak minket, így Jerry Carr a Feketékhez, Ken Mattingly a Gesztenyékhez került, én pedig a Zöldekhez (talán az irigység miatt?). A Zöld csapat felügyelte a startot. Korábban hetekig gyakoroltunk a legénységgel és a Küldetésirányítás Zöld csapatával együtt, hogy megbizonyosodjunk: bámilyen hiba esetén a lehető leggyorsabban képesek vagyunk közbeavatkozni. Általában az űrrepülésben nincs szükség azonnali cselekvésre, és mindig van idő a kérdésekre, illetve a megbeszélésre, ez azonban nem igaz a startot követő gyorsítószakaszra. Ha a CAPCOM azt mondja, hogy meg kell szakítani a küldetést, akkor a legénység bizony jobban teszi, ha kérdés nélkül, azonnal végrehajtja az utasítást.
Emiatt aztán huszonegyedikén igencsak ideges voltam, amikor reggel hétkor az 503-as életre kelt. A Küldetésirányításnál konzolom fölé görnyedve néztem, ahogy egy elektronikus radarjel áthalad a képernyőn, figyeltem a környéken lévő szakértőket, akik életbevágóan fontos dolgokról tömör jelzések formájában tudattak. Nyomás rendben, hőmérséklet rendben, azimut rendben … minden rendben … emelkedik … elhagyja az indítóállást … harmincezer méter. Vétel! 1-es mód Charlie … két és fél percnél vagyunk… leválás … pont eggyel kevesebb első fokozat miatt kell most már aggódni …. Mentőrakéta leválás. 2-es mód … jó az irány … öt perc telt el; ha a második rakétafokozat most bedöglik, már pályára állhatunk a harmadikkal … fokozatváltás, adios második fokozat … az S-IVB-nek áll a jelző … százhatvan kilométeren, és gyorsul … felkészülni a leállásra … második rakétafokozat leáll! (SECO!)… minden jól alakul, Apollo-8, tied a pálya. Fú! Asztalomnál most egy kicsit kifújhattam magam, az űrhajó jó pályán volt, ahol közel három órát tölt.

A következő nagy esemény a Saturn V harmadik fokozatának újragyújtása, és ezzel meg is kezdődik a holdutazás. A holdirányú gyújtásra (translunar injection, TLI) a keleti parti standard idő szerint pontban 10:40-kor kellett sort keríteni, addigra a legénységnek be kell fejeznie egy sor berendezés ellenőrzését, ezek mindegyike az utazás szempontjából életbevágón fontosnak számított. Ha valami nem működik, annak még a holdirányú gyújtás előtt kell kiderülnie, nem pedig utána, amikor a pálya már nagyon komplikálttá válik. Szerencsére, az ellenőrzés simán ment, és a 103-as űrhajó, Dave Scott dédelgetett kedvence, szemlátomást hibátlanul duruzsolt. Eljött a nagy pillanat. Az S-IVB holdirányú gyújtását megelőző visszaszámolás alatt a Küldetésirányításra teljes csönd borult.

A holdirányú gyújtás különböztette meg ezt a küldetést a korábbi hat Mercury, tíz Gemini, és egy Apollo-küldetéstől: útja ettől kezdve semmiben nem hasonlítható az emberiség egyetlen korábbi utazásához sem. A történelemben első alkalommal gyorsul fel az ember a szökési sebességre, és szakítja ki magát a Föld gravitációs mezejének szorításából - majd utazik tovább, a világűrbe, ahogy előtte senki más. A holdirányú gyújtást követően ők hárman a Naprendszer teljesen más pontján lesznek a többi, milliárdnyi emberhez képest, egy olyan helyen, ahol a mozgás más szabályok szerint történik, és akik lakóhelye már csak az egyik bolygó a sok közül.
Ők hárman szemügyre vehetik a Földet, és a Föld is őket: most először figyelheti meg így az ember az embert. Ezzel a Küldetésirányításnál mindenki tisztában volt, mégsem visszhangoztak halhatatlan szavak, mindössze egy vékonyka zöld vonal emlékeztetett erre a tényre, ami az Apollo-8 emelkedését, gyorsítását és távolodását jelölte. Magunkra maradtunk ezen a bolygón, megdöbbenve a tudattól, hogy mi, emberek végre eldönthettük, hogy maradunk, vagy indulunk – és az utóbbit választottuk.

Odakinn, a messzi távolban az Apollo-8 csodája kissé megfakult, amikor Frank Borman kidobta a taccsot. Ezt ugyan nem mondta ki nyíltan, hanem egy feltételezhetően komoly egészségügyi problémáról kezdett beszélni, majd privát konzultációt kért az orvosoktól. Ez volt az a pillanat, amikor Chuck Berry a mennybe ment. Itt ül közel egy évtizede, várva, hogy majd valaki repülés közben esetleg kikéri a tanácsát, és mit ad Isten, épp a bölcsőjüket elhagyó első emberek igényelték orvosi szakértelmét. Tökéletes volt az időzítés. A Küldetésirányítási Központ két azonosan felszerelt emeletből állt, mivel az eredeti terv az volt, hogy két küldetést egyidejűleg lehessen innen felügyelni, vagy ha már az nem megy, akkor legalább egyet előkészíthetnek, miközben egy másik már repül.
Mi a harmadik emeleten voltunk, alattunk, a második emeleti terem kongott az ürességtől. Féltucatnyian egy „elitalakulatba” szerveződtünk, majd alászálltunk, hogy Bormant diszkréten végighallgassuk. Igazából nem volt sok mondandója, pusztán annyi, hogy nyomorultul érzi magát, meg, hogy elrontotta a gyomrát. Vírus, tengeribetegség, esetleg egy komoly betegség előjele: ki tudja? Pihenést és folyadékpótlást rendeltek el számára; majd az idő eldönti, mi lesz. Eközben az Apollo-8 ijesztő sebességgel távolodott a Földtől, minden perccel több száz mérfölddel került távolabbra az orvosi segítségtől, így mi mást kezdhetnénk ezekkel a tünetekkel, mint hagyjuk, hogy folytassa az útját? Összezavarodva és feldúltan botorkáltam vissza az emeletre."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo-1 tragédiáját követően mintegy ötezer változtatást eszközöltek a mérnökök az Apollo parancsnoki és műszaki egységén. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo-8-cal kapcsolatos teendők közül a legfontosabb és a legkevésbé átlátható a pályaszámítás volt, aminek során a számítógépek mindenféle számokat állítanak elő, ezeket pedig vészhelyzet esetére el kell raktározni. Például, ha a Hold felé menet gond adódna – mondjuk, szivárog az oxigén – nem csak fogjuk magunkat, megfordulunk, és hazajövünk. A pályát alaposan ki kell elemezni, és számításba kell venni a Föld, a Hold, sőt, még a Nap gravitációs vonzását is. Kiderülhet, hogy az űrhajónak egész egyszerűen nincs elegendő üzemanyaga ahhoz, hogy leküzdje a Hold tömegvonzását. Ez esetben hagyni kell, hogy a Hold nyerje meg a kötélhúzást, és repítse át az űrhajót a háta mögött - majd csak ezután lehet begyújtani a hajtóművet, és hazajönni.

Lehetnek olyan helyzetek is, amikor a nagy üzemanyag-fogyasztással járó gyors visszatérés, vagy a lassú, de gazdaságos hazaút közül kell választani – attól függően, hogy mennyire járják a végüket az életfenntartó rendszerek, illetve mennyire van fogytán az üzemanyag.
Ezeket mind-mind be kell táplálni a számítógépbe, majd egy könyvtárra való válasz érkezik. Szükség esetén a megfelelő értéket csak le kell kapni az egyik polcról, és egy hónap munkáját pár perc alatt már lehet is alkalmazni. Borman ezt a kérdést érintette egy repülés előtti sajtótájékoztató alkalmával. „…A Hold felé vezető úton rendszeres időközönként lehetőség van a küldetés megszakítására, de végül eljutunk arra a pontra, ahonnan gyorsabban haza lehet jutni, ha egyszerűen továbbmegyünk, és megkerüljük a Holdat, mintha megszakítanánk a küldetést [és visszafordulnánk.].”

Mint később kiderült, Bormannek nem volt szüksége erre az információra, viszont navigátorának, Jim Lovellnek pár évvel később már annál inkább. Amikor egy tartály robbanását követően Lovell, Swigert és Haise az Apollo 13 küldetésén elvesztette oxigénjének javarészét, életüket a Houstoni számítógépnek és a pályaszámító manóknak köszönhették.
Borman ugyanezen a sajtótájékoztatón egy másik lényeges dologra is rátapintott, ez pedig nem volt más, mint az Apollo-8 katalizátor szerepe: óriási nyomás alatt vannak az emberek, hogy tisztába tegyék a dolgokat, nehogy útközben potyogjon ki egy-két csontváz a szekrényből. A küldetés mindenkit rákényszerít arra, hogy hangot adjon azoknak a kételyeknek, amik az otthontól való ilyen mérvű elszakadás kapcsán esetleg felmerülnek bennük. A Hold végre konkrét valósággá válik, és nem csak valami távoli hely marad, ahova elméletileg el lehet jutni. „… Mi terveztük az Apollo-t, mi mondtuk, hogy elmegyünk a Holdig, és … most, amikor végre eljutottunk a részletkérdésekig, és kijelentjük, hogy tényleg indulunk, az emberek kissé viszolyognak a gondolattól.” Borman folytatta: „Ugyanakkor nincsenek kétségeim a szerkezetet illetően.”

Nem tudom, milyen idegekre, gondolkodásra, vagy négylevelű lóherére van ahhoz szükség, hogy minden kételyt eloszlassunk önmagunkban az űrhajóval kapcsolatban, de a magam részéről én inkább Jerry Lederer, a NASA biztonsági főnöke által három nappal a repülés előtt mondottakkal azonosultam. Bár az utazás kevesebb ismeretlenből áll, mint Kolumbusz esetében, mondta Jerry, „a küldetés rengeteg kockázattal jár, köztük valószínűleg olyanokkal, amit még csak nem is látunk előre. Az Apollo-8 5 600 000 alkatrészből áll, másfélmillió különböző rendszerből, alrendszerből tevődik össze, és ugyanennyiszer szerelték is. Mégha minden 99,9 százalékos megbízhatósággal működne, akkor is ötezerhatszáz meghibásodásra számíthatunk….”

CAPCOM-ként a feladatom az volt, hogy a Küldetésirányítás szóvivője legyek, amikor a legénységhez beszélek, illetve a legénység hangja legyek a Küldetésirányítás számára. Ötezerhatszáz meghibásodással rengeteg témánk lehet, amiről beszélhetünk majd. Johnson elnök fejében valószínűleg a berendezés meghibásodásána gondolata is járhatott, mivel az alábbi üzenetet küldte a legénység részére: „Biztos vagyok benne, hogy a világ legkifinomultabb szerkezete kiválóan kiegészíti majd asztronautáink bátorságát. Ha ez így lesz, garantált a küldetés sikere.” Feltéve, hogy jól működik. Igazából a helyzet nem volt annyira rossz, mint azt Wally repülése is demonstrálta - az űrhajó figyelemreméltóan megbízhatónak bizonyult. A szörnyű tűzeset a maga módján megtette a hatását: a tragédiát követő áttervezés során közel ötezer módosítást hajtottak végre a parancsnoki és műszaki egységen.

A Saturn V viszont már sokkal ingoványosabb terep volt. Habár az 501-es közel tökéletes repülést hajtott végre, az 502-esről ugyanez már nem volt elmondható, és éppen csak felkapaszkodott a földkörüli pályáig: az első rakétafokozat durván rázkódni kezdett, a második rakétafokozat öt hajtóműve közül kettő leállt, és az irányításért felelős rendszer pedig mindezt megtetézte azzal, hogy a járművet olyan pályára állította, aminek a Földtől legtávolabbra lévő pontja százhatvan kilométerrel magasabban volt a kelleténél. És most itt állunk, december 21-én, készen arra, hogy az 503-as elrepítse a 103-as parancsnoki és műszaki egységet a Holdig."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu