Bréking nyúz: Holdjárónk földi prototípusa szerencsésen megérkezett Innsbruckba, ahol a MARS2013 program kosztümös próbájára kerül sor (ld. korábbi posztjainkat itt és itt). Pulink évvégén ugyanis megindul Marokkóba, ahol végre marsjárókkal szocializálódhat egy kicsit. Holdjárónk életében ez egy mérföldkő, minimum egy érettségi vizsgához, de inkább a Műszaki Egyetemen szokásos felezőbulikhoz hasonló hangulatú esemény. A csomagolásról természetesen képünk is van, itt már a Puli spéci utazóládikájában látható egy fáradságos munkával megszerzett, elégedett mérnökhas társaságában: Pulinkat hárman kísérték el Ausztriába, és már az első napon túl is vannak, amiről egyik mérnökünk számolt be abban a pár percben, amíg az osztrákok a net közelébe engedték beszélőre:

"Itt a profizmus találkozott a fanatizmussal, és ezek a srácok nem hagynak minket élni. A tegnapi nap 14 órás munkanap volt, ma sem lesz kevesebb." Kiderült, hogy a marokkói utazásra elég zord körülmények között kerül majd sor: "Szállítás nem lesz temperált körülmények között, december 30-án indul a konténer Innsbruckból, és szabad ég alatt utazik Marokkóig. Amilyen hőmérséklet lesz odakinn, olyanban lesz a rover is. (Tegnap éjjel is kint hagytuk a mínuszban, kíváncsi vagyok, hogy indul ma.)

Dec. 12-ig pontos lista kell arról, hogy mi lesz a szállító-konténerben, erre a vámügyintézés miatt van szükség. Ami belekerül, annak vissza is kell jönnie. Mondtak egy példát is, hogy emiatt WC-papírt nem érdemes beletenni a konténerbe...  (...) Éjszaka pl. a tervek szerint nem lesz áram a táborban, nem járatják a generátort."

A továbbiakban folytatjuk szombati GLXP-sorozatunkat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE blogján jóvoltából, aminek újabb epizódját kíséreljük meg összefoglalni - és igen: a minket annyira érintő hőmérsékleti kérdésekről is szó van benne.

Az űrbéli missziók során a napenergia a leggyakrabban használt energiaforrás. A folyamat gyakorlatilag ugyanúgy történik, mint a földi napelempanelek esetében: az így kapott energia a megvilágított felület és a fény beesési szögével arányosan alakul. A holdi egyenlítő környékén (és a holdi nappal közepe felé) a fény egyenesen fölülről érkezik, míg a pólusokon az egységeknek a napelemeknek merőlegesnek kell lenniük a felszínre, pont úgy, ahogy ezt az Astrobotic Polaris rovere is demonstrálja.
A másik lehetőség a rádióizotópos hőtermelő-egységek használata, ilyenek vannak például a Marson kószáló Curiosity-n is. Ezek a radioaktív bomlás során termelődő hőt alakítják át villamos energiává. A jármű így függetlenedik a napsütéstől, ezért a 14 napig tartó holdi éjszaka sem jelent számára gondot, egyik hátrányuk viszont, hogy ezek a kütyük a napelemeknél sokkalta nehezebbek.

A Holdon a hőmérséklet napközben 100 Celsius fok körül alakul, a holdi éjszaka során azonban -150 Celsius fokra is lehűlhet, ami komoly kihívás elé állítja egy-egy űrjármű alkatrészeinek tervezőit, hiszen nagyon nem mindegy, milyen anyagokból készítünk például  holdjárót.
A hőátadás háromféleképpen lehetséges: hővezetéssel, hőáramlással és hősugárzással. A Földön a hővezetés és a hőáramlás az elsődleges, de légkör híján a világűrben a hősugárzás a legjellemzőbb. Ennek mértéke az űreszköz anyagának hőelnyelő képességén múlik, vagyis azon, hogy mennyi hőt képes elnyelni a jármű, illetve mennyit ad le a környezetének. Épp ezért nem mindegy milyen anyagokat használunk.
Például a fehér festés a látható fény tartományában csökkenti a jármű hőelnyelő képességet, ugyanakkor az infravörös tartományban erőteljesen sugározza a hőt, ami kellemesebb környezetet teremt a szerkezet számára: több hő távozik az űrbe, mint amennyit a napsugárzás következtében elnyel. A megfelelő anyagok kiválasztása a passzív hőszabályozás alfája. Természetesen, van aktív temperálás is, ilyen például a folyadékhűtés, de ennek már van energiaigénye.

A sugárzásnak persze létezik egy másik, hőátadástól eltérő formája is. A Napból érkező részecskék ionizáló hatásuk miatt károsíthatják a földlakók Holdra, vagy világűrbe telepített robotjait. A Föld mágneses tere a sugárzás nagy részétől megvéd minket: mindössze nagyon kevés ilyen részecske éri el a felszínt. A Hold viszont általában a Föld mágneses terén kívül kering, és mivel nem rendelkezik saját mágneses mezővel, a Napból érkező részecskék folyamatosan bombázzák a felszínét. Ezek a részecskék sok galibát okozhatnak, de a robotos küldetéseket érintő legnagyobb veszélyt az adatvesztés jelenti. A sugárzás ugyanis megzavarhatja a szenzorokat, emiatt aztán a készülékek hamis adatokat kezdenek mérni. Megfelelő anyagok használatával meg lehet óvni a műszereket ezektől az adatgyilkos részecskéktől, de léteznek olyan számítógépes programok is, amik felismerik, ha összekuszálódtak az adatsorok. A valóságban a kettő kombinációját használják a földönkívüli küldetések alkalmával.

A részecskéknél csöppet nagyobb gondot okoz a holdpor: ez az, ami a tervezőket a legnagyobb kihívások elé állítja. Mivel a Holdnak nincs légköre, kis meteoritok sok milliárd éve akadálytalanul csapódnak a felszínébe. A folyamatos ütközések hatására a Hold felszínét borító kőzet finom porrá bomlott, ezek nagyon apró, éles részecskékből állnak. Az ezzel kapcsolatos első tapasztalatokat az amerikai Apollo-küldetések szolgáltatták: a por miatt például megsérült az űrhajósok szkafandere. A robotos küldetések alkalmával mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a por a csuklók, illetve mozgó alkatrészek közelébe kerüljön. A holdporral nem csak ez a gond. A nagy energiájú napszél részecskéi ionizálják a Hold felszínét, emiatt az magas elektrosztatikus töltéssel rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amint hozzáér valami a holdfelszínhez, szinte biztosra vehető, hogy a következő pillanatban holdpor tapad rá minden oldalról.

A következő nagy kihívás a kommunikáció. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE holdversenyén résztvevő csapatok robotjainak HD-videókat, fényképeket és adatokat kell visszaküldeniük a Földre, de internet-szolgáltató híján ez nem egyszerű feladat.
A Holdon állomásozó egység esetében az adatcsere inkább ahhoz hasonlíít, ahogy például egy földkörüli pályán keringő műholddal kommunikálunk, A Mars a nagy távolság miatt kevéssé jó példa: egy marsi rover irányításához szükséges információ esetenként 45 perc alatt ér körbe (Föld-Mars-Föld), a Hold esetében azonban ez a kör mintegy három másodperc alatt lefut. Ehhez a Holdon lévő egységnek antennákkal kell rendelkeznie, illetve legalább egy földi állomás is szükségeltetik, ami majd veszi a jármű antennái által sugárzott jeleket. Az adatmennyiséget az antenna teljesítménye és a mérete határozza meg. Bár kétségkívül kívánatos a hömpölygő adatfolyam, kompromisszumot kell kötni, hogy az űreszköz teljes energiaszükséglete ne legyen túl magas.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

"Az Apollo-7 küldetése maga volt a megtestesült unalom a Gemini-program űrrandevúkkal és űrsétákkal tarkított háromnapos küldetéseihez képest. Wally, Donn és Walt a világot 163-szor csacsogta és lármázta körül. Mindannyian megfáztak, ettől ingerlékenyek lettek, és a bolhából is elefántot csináltak." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Wally repülésére október 11-22. között került sor, ami inkább egy korszak végének, mintsem a kezdetének tűnt. Ez a program szempontjából az eddigi folyamatos csúszások végét, a tűzsújtotta Apollo-ról folytatott beszélgetését lezárását jelentette, egy olyan korszakét, amikor a kijelölt határidők sorra borultak. Szeptember végén, röviddel a küldetés előtt beszédet mondtam a Kísérleti Berepülő Pilóták Tárásaságának éves szimpóziumán, ahol körvonalaztam az eltelt év eredményeit, és vázoltam, hogy mire számíthatunk jövőre. Az előadásomra való felkészülés során kiástam a NASA bonyolult ütemezési ábráit, ezek alapján a holdraszállásra 1969. júliusában a 107-es parancsnoki és műszaki egység, valamint az 5-ös holdkomp közreműködésével kerülhet sor. Nem vesztem el ezekben a részletekben, és mindenféle mellébeszélés nélkül elmagyaráztam a berepülő pilótáknak, hogy a holdraszállásra elméletileg következő, szeptemberben esedékes szimpóziumuk előtt sor kerülhet. De ha bukméker lettem volna, tíz az egy ellenében fogadtam volna arra, hogy 1969. júliusában kilép valaki az 5-ös számú holdkompból, miközben a 107-es parancsnoki és műszaki egység kering a feje fölött. (Ez végül pontosan a tervek szerint, 1969. július 20-án meg is valósult.)

Az Apollo-7 küldetése maga volt a megtestesült unalom a Gemini-program űrrandevúkkal és űrsétákkal tarkított háromnapos küldetéseihez képest. Wally, Donn és Walt a világot 163-szor csacsogta és lármázta körül. Mindannyian megfáztak, ettől ingerlékenyek lettek, és a bolhából is elefántot csináltak, de tizenegy napot csak eltöltöttek odafenn, miközben minden feladatukat teljesítették, és az összes küldetésre tervezett teszt végére értek. Alaposan megdolgoztatták óriási rakétahajtóművüket (azt, amire Bormannek szüksége volt ahhoz, hogy a Holdról hazatérjen): nyolcszor gyújtották be. Apróbb elektromos problémák adódtak, de összességében ez egy hihetetlenül sikeres első repülés volt, ami megnyitotta az utat az Apollo-8 holdkalandja előtt. Természetesen, a NASA erről nem beszélt ilyen nyíltan, hanem egy hónapig még ködösített, amíg meg nem győződött arról, hogy mindez valóban így van. Ahogy közeledett a decemberi holdutazás indítási ablaka, a Hold az oroszok számára is legalább annyira hivogató volt, és rengeteg találgatás ment arról, hogy ki kerüli majd meg elsőként a Holdat. [Az alábbi képen az Apollo-7 csacsogó legénysége látható, középen Wally Schirra:]
A két űrprogram között 1968. őszén figyelemreméltó hasonlóságok voltak. 1967. elején mindössze három hónap különbséggel halt meg a Grissom-White-Chaffee trió az első Apollo fedélzetén, illetve Komarov az első Szojuzban.
Mindkét ország csak 1968-ra jött helyre a tragédiákból, ezt amerikai részről Schirra-Eisele-Cunningham Apollo-7-es küldetése fémjelezte, orosz oldalon pedig Beregovoj Szojuz 3-as útja. Ember nélküli űrhajókkal mindkét fél elrepült a Holdig. Most akkor mi van?

A december közeledtével azt ugyan nem tudtam, hogy az oroszok miben mesterkednek, azt viszont nagyon is láttam, hogy Houston környékén a tervezés, gyakorlás, ellenőrzés és újbóli ellenőrzés folyamata egyre inkább felgyorsult. Egyre kevesebbet találkoztam a legénységgel, és végül kizárólag csak emlékeztetőkön keresztül tartottam velük a kapcsolatot, mivel idejük nagyrészében a Cape szimulátoraiban voltak, én pedig a houstoni megbeszéléseken ültem. Néha-néha rádión beszéltem velük, mivel én leszek a küldetés egyik CAPCOM-ja: a Houston Küldetésirányítás, a Cape-i szimulátorban ülő legénység valamint az űrhajó mozgását követő földi megfigyelőállomások teljes hálózatának bevonásával gyakoroltunk, egy olyan holdutazást szimulálva, ami hemzsegett a kitalált problémáktól. A szimulátoros gyakorlatok és a megbeszélések szüneteiben emlékeztetőket írtam a legénység számára az alábbi grandiózus témákban:

1. Mi van akkor, ha esetleg a Saturn V beszarna, és az űrhajót rossz pályára kezdené tolni? Meddig hagyjátok üzemben, mielőtt lekapcsoljátok?
2. Ki akarjátok próbálni a műszaki egység hajtóművét még mielőtt szükség lenne rá a holdkörüli pályára fékezéskor, hogy meggyőződjetek arróla, hogy az átokfajzat megfelelően működik-e? Ha igen a válasz, milyen irányba állítjátok majd, hogy ne üssön ki benneteket mindeddig tökéletes pályátokról?
3. Mivel akarjátok eltölteni a holdkörüli pályán töltött húsz órát?
A Hold megfigyelésével, vagy az űrhajó repülésével kapcsolatos technikai kérdésekkel foglalkoznátok, esetleg pihennétek, vagy mit akartok csinálni? Konkrétan fogalmazzatok.
4. Mere van a fent? Hogyan kívánjátok meghatározni műhorizontotokon, merre van a fent és a lent: a Föld horizontjával vagy a Hold felső és alsó részével, vagy valamilyen más vektorral, ami az utazás egész ideje alatt állandó marad, vagy mégis mivel?
5. A Küldetésirányítás nem lesz képes olyan pontos pályán tartani benneteket, mint amilyet Borman szeretne (a szabad visszatérés pályáján, egy méter per szekundumos hibahatárral). Egészen egyszerűen azért, mert a tökéletes pálya még ismeretlen. Szerintük a számításaik eléggé alaposak, és túlzásnak tartják az egy méter per szekundum pontosságú pályaadatokat.
6. Az Északi félgömbön hirtelen minden kutató rádöbbent, hogy égető szüksége lenne holdi topográfiát bemutató fotókra. Az ezzel kapcsolatos megkereséseket passzoljátok át nekem, és én majd megpróbálom kiszűrni az idiótákat, a többit pedig a megfelelő helyekre irányítom.
7. Decemberben egyes startra alkalmas napokon a Föld és a Hold Naphoz viszonyított helyzete olyan, hogy nem lehet elég jól látni ahhoz, hogy fedélzeti navigációval foglalkozzatok. Ennek ellenére bevállajátok-e az indítást, tudva, hogy teljes mértékben függtök: (a) a földi irányítás számításainak pontosságától, (b) illetve attól, hogy képesek-e azokat átrádiózni nektek?
8. Amikor majd a Föld felé száguldoztok, és esetleg épp egy heves vihar alakul ki a leszállási körzetben, fontoljátok meg, hogy (a) inkább egy tájfunba érkeznétek, de legalább biztosan leszállnátok, vagy (b) kipróbálnátok egy mindeddig járatlan módszert, amivel kihátráltok az atmoszférából, hogy remélhetően más helyen landoljatok?
9. Bizonyos körülmények között, gyorsabban haza tudunk titeket juttatni, ha vállaljátok, hogy nagyobb sebességgel léptek be a légkörbe. Beszéljük meg."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Voltak pillanatok, amikor az Apollo-8 repüléséről lecsúszott Michael Collins Borman parancsnokot és Deke Slaytont, a főgórét okolta a vele történt sérelmekért. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mike Collins mindezt kíváncsi kívülállóként követte figyelemmel. A legnagyobb aggodalmam természetesen az volt, hogy megerősödnek-e a csontjaim annyira, hogy visszatérhessek a repülős státuszomba, de addigis csak kell valamit csinálnom – mindenki dolgozik valahol. Tom Paine ekkor vette át a NASA igazgatói székét a nyugdíjba vonuló Jim Webbtől, és megkülönböztetett kedvességgel felajánlott nekem egy állást Washingtonban, ahol az Apollo Applications programon dolgozhattam volna. Mindössze „átmeneti” munkahelyről lenne szó - nyugtatott meg, de a telefonon keresztül is felfedezni véltem hangjában valamit, ami arra utalt, hogy valószínűleg egy levitézlett asztronautának akar éppen felkínálni egy álláslehetőséget. Bármi is volt a hangjában, elmagyaráztam neki, hogy amennyiben vissza akarok térni egy Apollo-legénységbe, akkor Houstonban a helyem, mivel Washingtonban kérlelhetetlenül kisorolok a küldetésre várakozók táborából, akik közül a jövőbeli legénységeket verbuválják majd. Tom (Dr. Paine-nek hívtam) azonnal egyetértett velem, áldott legyen a neve, és nem erőltette tovább a dolgot. Sokkal nehezebb helyzetben lettem volna, ha Jimnek (számomra Mr. Webb) kell nemet mondanom.

Miután eldőlt, hogy Houstonban maradok, ráadásul mindez az igazgató egyetértésével történt, úgy döntöttem, hogy a legtöbb értelme annak van, ha régi küldetésem munkálataiból veszem ki a részem - ezt mostanában már Apollo-8 néven emlegették.
Indításképpen a helyemre lépő Jim Lovellt egy rakás dologról tájékoztathatom. Még fontosabb, hogy a legénység repülési tervéért felelős szakértő voltam, és mivel ezúttal a Hold megkerülése a cél, a legénység milliónyi feladatát újból meg kellett határozni: a legapróbb részletekig megtervezni és rendszerezni mindent. A legénységnek óriási szüksége volt Houstonban valakire, aki képviseli az érdekeiket a küldetéstervező értekezletek véget nem érő sorozatán, mialatt ők a szimulátorral, vagy az űrhajó tesztelésével bajlódnak. A holdkörüli pályán töltött időt például perces bontásban kellett megvizsgálni, mivel a legénység teendőit számos változó befolyásolhatta.

Az űrhajó bármikor közvetlen napfénybe, földfénybe vagy teljes sötétségbe kerülhet. Lehet, hogy lesz rádiókapcsolat a földi irányítással, de lehet, hogy nem lesz. Ha a kommunikáció érdekében úgy fordul, hogy az antennája a Föld felé mutasson, megtörténhet, hogy az űrhajó ablakai a világűr sötétjébe néznek, nem pedig a lehetséges leszállóhely irányába, amit le kellene fényképezniük.
Ha viszont az űrhajó egy helyzet-meghatározás alkalmával úgy fordul, hogy a szextáns a csillagok felé nézzen, a legénység pár perc múlva azon kaphatja magát, hogy sem a Földdel nem tud kapcsolatot létesíteni, sem a Holdat nem tudja fotózni. Minden egyes irányváltás időt és üzemanyagot jelent: a holdkörüli pályán mindkettő értékes árucikknek számít, ezért aztán az egymással összefüggő események láncolatát a lehető legjobb hatásfokkal kell összeszervezni. Ez sziszifuszi, macerás feladat, de legalább hasznosnak éreztem magam, és gondolataimat a nyakamat ölelő műanyag gyűrű helyett végre az Apollo-program kötötte le.

A röntgenfelvételek alapján gyógyulófélben voltam: október végén már eldobhattam a gyűrűt, és katapultülésekkel nem rendelkező szállítógépekkel repülhettem, november végére pedig visszatérhettem a T-38-asokhoz – immár korlátozás nélküli, teljeskörű repülési engedéllyel a birtokomban. A röntgen ekkor már azt mutatta, hogy teljesen beépült a csontpótlás, ami az 5. és 6. csigolyám között a rugalmas porckorongot helyettesítette. A gerincvelőmet ért károsodás tartósnak tűnt, de a mozgáskoordinációm csöppet javult, és bár hideg-meleget még nem érzékeltem kellőképpen; hát aztán: ezzel könnyedén együtt tudok élni. A lényeg az volt, hogy Dr. Myers kézimunkája olyan jól sikerült, hogy űrrepülésre alkalmasnak nyilvánítottak, mintha bizony tényleg csak egy mandulaműtéten estem volna át, ahogy ezt korábban olyan becsmérlően emlegette.

Persze, feldobott a hír, hogy ismét alkalmasnak találtattam, ugyanakkor ez volt életem legfrusztrálóbb időszaka. Amikor abban a rockporti motelben először olvastam a Hold megkerüléséről, más, rajtam kívülálló emberek részvételével lejátszódó világméretű eseményként könyveltem el a jó hírt, és akkor még fenntartások nélkül tudtam örülni neki.
De most az önérdek mogorva kis zöld manója előkerült, és bizony nagyon csúnyákat gondoltam. A küldetés még mindig egy vagy két hónappal arrébb van, akkor meg miért Lovell veszi át a helyem, hiszen itt vagyok én, tettre készen? Igaz, ami igaz: őrültmód gyarapodtak a szimulátoron töltött órái, de én fényévekkel előbb kezdtem az egészet, és még mindig többet tudtam a küldetésről nála. Ugyanakkor nem  Shakyre voltam dühös – ez nem az ő hibája volt, ő a legcsekélyebb mértékben sem akart volna beugrani a helyemre, hanem inkább maradt volna az övéivel, Neil-lel ott, ahol volt: a tartaléklegénységünkben.
Nem, ez Borman és Slayton [ld. a fenti képen] műve, ők az igazi szörnyetegek, de a baj már megtörtént, nincs mit tenni, és ebben a késői időpontban már nem is lehet helyrehozni a dolgot, pláne nem úgy, ha hadjáratot indítok Shaky leváltására. Ez kizárólag Borman és Slayton, a két szörnyeteg felelőssége, akiknek nyilván pontosan tisztában kellett volna lenniük azzal, hogy 125 napba telik felépülni egy torok felől végrehajtott csigolya-összenövesztő operációból!"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Tudod ki Pete Conrad? Ő 1968 legnagyobb vesztese: ha a legénységek között minden maradt volna a régiben, Pete lett volna az első ember, aki a Holdra lép, nem pedig Neil Armstrong. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Bár nehéz felbecsülni az orosz űrprogram hatását az amerikaira, az biztos, hogy ehhez az egész döntési procedúrához érdekes hátteret szolgáltatott. A NASA hivatalnokai nyíltan egy orosz hordozórakétáról elmélkedtek, ami kétszer olyan erős, mint a Saturn V-ös. A Hold körberepülése iránti szovjet érdeklődés jól tetten érhető volt: szeptemberben a legénység nélküli Zond-5 holdkörüli pályára állt, majd sikeresen vissza is tért a Földre. (A kritikusok szerint ugyanakkor a Zond-5 sosem került elég közel a Holdhoz (ezerkilencszáz kilométerre volt), hogy használható fényképeket készítsen róla, és a Föld légkörébe való belépést is csúnyán elnézték, mivel olyan meredek szögben érkezett, ami a hihetetlen G-terhelés és hőmérséklet miatt egészen biztosan megölte volna a legénységet. Ezt leszámítva a Zond-5 megmutatta, mire képes, és ettől a NASA-nál sokan elég idegesek lettek. Vajon a következő lépés már az orosz legénység lesz?)

Attól eltekintve, hogy az oroszok előtt akartunk embert juttatni a Holdra, komoly okunk volt arra is, hogy landolás előtt alaposan körbejárjuk a dolgokat: körültekintően ki kell próbálni a komplett navigációs rendszert, majd valós körülmények között szükséges ellenőrizni a földön és a fedélzeten követendő eljárásokat és berendezéseket is. Mindezt egy olyan egyszerűbb pályán kellene megtenni, amin többször lehet büntetlenül hibázni - szemben mondjuk, egy holdraszálló küldetéssel.
A hátránya az volt, hogy amennyiben bármi balul sül el, a Hold egész egyszerűen túl messze van: egyetlen emberes küldetéssel a hátunk mögött ilyesmibe belevágni hatalmas magabiztosságról tanúskodott volna - már ami a parancsnoki és műszaki egység, illetve alkatrészeinek megbízhatóságát illeti. Pláne úgy, hogy a holdkörüli pályára fékezést követően mindössze egyetlenegy hajtómű van a parancsnoki és műszaki egység végében: ennek viszont hibátlanul kell működnie, máskülönben a legénység sosem tér vissza a Földre.

A Hold-megkerülés fontolgatásának legalább olyan jelentős magánéleti kihatásai voltak, mint a műszakiaknak, legalábbis, az érintett legénység szempontjából mindenképp. Schirra-Eisele-Cunningham után a sorban a McDivitt-Scott-Schweickart trió következett, viszont McDivitt részére felajánlották, hogy ő és legénysége kerülheti meg a Holdat.
Visszatekintve talán mártíromságnak, vagy legalábbis őrültségnek tűnhet, hogy nem vállalta, de akkor súlyos érvek támasztották alá döntését, és okkal ragaszkodott olyannyira a holdkompjához.
Először is, Wally repüléséig több mint egy hónap volt még hátra, és a küldetés kimenetele bejósolhatatlan volt. Közel tökéletesen kellett sikerülnie (beleértve az üzemanyagcellák, a hajtóműállító motorok, a számítógép, az ejtőernyők stb., stb. szinte hibátlan működését) ahhoz, hogy a második repülés ne csak a földkörüli küldetés puszta megismétlése legyen. Való igaz, hogy a parancsnoki és a műszaki egység szemlátomást szépen fejlődött a tűzeset óta eltelt tizennyolc hónapban, de akkor is: elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyetlen probléma se merüljön fel az Apollo első emberes repülésén.

Ezenkívül Jim McDivitt az utóbbi hónapokban gyakorlatilag a holdkomppal kelt és feküdt, így ragaszkodott ahhoz, hogy a repülési tesztek sorozatát ő végezze el az elejétől a végéig – még akkor is, ha ez azzal járt, hogy a legénysége a másodikból a sorban harmadik emberes Apollo-küldetésre kerül. Végülis, mi a fontosabb szempont az első holdraszálló legénység kiválasztásánál: az, hogy holdkörüli navigációban, vagy a tényleges leszállóegység használata terén mozogjanak otthonosan? Ezt nem volt könnyű megítélni.

Akadtak egyéb mellékes körülmények is, ezek azonban az érintettek számára fontos részletkérdések voltak. Dave Scott például egyetértett McDivitt döntésével, viszont felzaklatta, hogy így az ő dédelgetett 103-as számú parancsnoki és műszaki egységét Bormanék 104-esére kell cserélnie. Bár a kettő gyakorlatilag azonos volt, Dave a 103-assal már számtalan tesztet végigcsinált Downey-ban és a Cape-en, és tűzbe tette volna érte a kezét. Én legalább ugyanannyi időt eltöltöttem a 104-es tesztelésével, de hasztalan próbáltam meggyőzni Dave-t: attól még a 103-as a 103-as maradt, ami nem ugyanaz, mint a 104-es.

Borman legénységét sem a felhőtlen öröm jellemezte. Bill Anders elkeseredett, amiért elvesztette holdkompját. Itt volt ő, a holdkomp-pilóta holdkomp nélkül, és a holdkörüli pályán repülés az őt ért veszteséget vajmi kevéssé kárpótolhatta. Mindannyian tudtuk, hogy ezek a változások minden valószínűség szerint kihatnak egész hátralevő életünkre, viszont nem voltunk elegendő tény birtokában ahhoz, hogy megnyugtató döntéseket hozzunk.
(Ha valaki ebbe beleőrülhetett, akkor az Pete Conrad volt [ld. a képen]. Conrad McDivitt tartaléka volt. Ha McDivitt repült volna az Apollo-8-cal, akkor Conrad lett volna az Apollo-11 parancsnoka, így Neil Armstrong helyett ő lehetett volna az első ember, aki egy másik égitestre teszi a lábát. De Borman-McDivitt cseréjével Jim az Apollo-9-re került, Conrad pedig az Apollo-12-re. Hogy ki volt a harmadik ember a Holdon? … Ööö, mintha Conrad lett volna. És ki volt a tizenharmadik? … Ööö, nem hinném, hogy ennyien jártak a Holdon… És Lindbergh után hányan repülték át egyedül az Atlanti óceánt? … Ööö, sokan, de nem emlékszem a nevükre.)

A jövőt illetően csak találgatásokra hagyatkozhattunk, akárcsak egy kockajátékban. Az ilyen helyzetekben, mi, emberek nagyon belecsimpaszkodunk azokba a tényekbe, amit tudunk, ezért történhetett meg, hogy egy olyan rendkívül intelligens embert, mint amilyen Dave Scott, ennyire lekötötte, hogy milyen sorozatszám van parancsnoki és műszaki egységének oldalára festve. Bormannek nem voltak ilyen fenntartásai. Attól kezdve, hogy megcsapta a Hold előszele, ugyanolyan könyörtelen figyelemmel koncentrált a munkájára, mint amilyen állhatatossággal a vadászvizsla cserkész be egy csapat fürjet."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Michael Collinsnak, az Apollo 11 leendő asztronautájának jövője finoman szólva is homályos volt, miután operációja miatt kipenderítették az Apollo 8 legénységéből. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor Pattel legközelebb találkoztam, már teljesen magamnál voltam: éreztem a tagjaimat és hallottam is. Úgy általában jól voltam. Egy műanyag merevítő vette körül a nyakamat az állam alatt, ez tartotta stabilan a helyükön a csigolyáimat. Ezen kívül - a jóslatnak megfelelően - jobb csípőcsontomban éreztem tompa fájdalmat, ahonnan egy köralakú darabot távolítottak el a műtét során. Emellett gyötrelmesen ment a nyelés, de ez volt minden. Nem bénultam le, nem volt nagy fájdalmam, és úgy tűnt, hogy az operáció is jól sikerült. Talán haza is engednek. A lábamban ugyan még nem éreztem a változást, de talán majd később. Aludtam, ettem, ha megéheztem, és kezdtem visszatérni a mindennapi életbe. Felültem, megborotválkoztam, a folyósokon bicegtem fel-alá a nővérek szórakozására, akik rendszeresen csipkelődtek velünk, akiknek a fejét műtötték, de a csípőjük fájt. Jó terápia! Röntgenre és tornára jártam, súlyokat emeltem és erőre kaptam, amikor már szívem szerint rég kint lettem volna a kórházból.

Egy így eltöltött hét után hazaengedtek, és egy menetrend szerinti repülőjárattal utaztam vissza Houstonba, majd egy hónap otthoni lábadozás következett. Tíz nap után már alig fértem a bőrömbe, így Pattel elhatároztuk, hogy fogjuk magunkat, és bedobjuk Dubhe-t a kennelbe, a gyerekeket az autóba, majd irány a Padre sziget, a mi mexikói határ közelében lévő Shangri-La-nk. Két napig utaztunk odafelé, és a változatosság kedvéért ezúttal Pat vezetett. Három hónapig napi huszonnégy órában magamon kellett tartanom a nyakmerevítő galléromat, ami így száműzött engem a kormány mögül, hiszen igazából se balra, se jobbra nem láttam ki rendesen. Mindemellett ritka gyönyörűséget okozott, hogy a kocsi hátsó ülésen terpeszkedhettem, akárcsak egy király a gyaloghintójában, miközben navigációs parancsokat osztogattam most az egyszer csöndes és engedelmes feleségem részére. Jó kis utazás volt. Egy hét napfürdőzés után ugyancsak egy kétnapos könnyed autókázással Houston felé vettük az irányt.

Corpus Christi mellett, Rockportban szálltunk meg, a Sand Dollar Motelben, és másnap (1968. augusztus 19-én) amikor felkeltem, örvendetes meglepetéssel szolgált a helyi újság. Az Apollo 8 – így hívták már korábbi küldetésemet – valószínűleg megkerüli a Holdat! Úgy tűnt, hogy végre a hihetetlen tervezőmunkát valaki végül csak átlátta, habár a konklúzió az volt, hogy csak Wally Schirra és legénységének Apollo 7-es útja és annak kiértékelése után döntenek majd a holdutazásról. De a terv szerint októberben indul a 7-es, amit még az év vége előtt követ a 8-as.

Természetesen, esélyem sem volt arra, hogy velük tartsak. Abban a pillanatban kivettek a legénységből, mihelyt egyértelmű lett, hogy elkerülhetetlen az operációm. Úgy eldobtak, mintha égetném a kezüket, gondoltam; Slayton és Borman pedig úgy számolt, hogy abban az esetben, ha repülős státuszomat időben vissza is kapnám, lábadozásommal túl sok értékes idő kiesne a kiképzésből. Így aztán Jim Lovell, a tartalékom kerüli majd meg a Holdat, és nekem még csak halványlila fogalmam sem volt arról, hogy nekem milyen szerepet szánnak.

Igazság szerint a jövőm most pár röntgenfelvételen múlt, itt derül ki, hogy az 5. és a 6. nyakcsigolyáim között rendben megy-e a csontképződés. A csípőmből kivett toldalék, amit a kettő közé ültettek be, önmagában nem oldotta meg a dolgot – pusztán áthidaló megoldás volt, ami elősegíti az új csont képződését: utóbbi sűrűségét röntgennel ellenőrizték.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor az első kontroll jó eredménnyel zárult, mivel pontosan tudtam, mi vár rám ellenkező esetben: vissza a Wilford Hall Kórházba, és jöhetett volna a Minerva-gipsz. Ez a szerkezet szerintem Minerva istennőről kaphatta a nevét, akit általában egy homlokát elfedő sisakban ábrázolnak, és a gipszkötés is pont ezen a ponton kezdődik – rögtön a szemöldök fölött. Ugyanakkor nem a tarkóig tart, mint Minerva esetében, hanem le, egészen a törzs aljáig, így biztosítva, hogy a fej és a törzs a legcsekélyebb mértékben se mozduljon el. Így aztán a két csigolya összenövését már semmi nem akadályozhatja meg. Minervás kapcsolataim a Wilford Hallban szerencsére másként látták a dolgot, és hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy gipszkötés helyett visszamehetek dolgozni.

Első dolgom volt képbe kerülni a tervezett, Holdat megkerülő küldetéssel kapcsolatban. Az alapvető problémát az okozta, hogy a holdkomp fejlesztése mintegy öthónapos lemaradásban volt a parancsnoki és műszaki egységéhez képest. Az űrrandevúk során használt radar komoly fejtörést okozott, emellett apró-cseprő hiányosságok egész sora várt orvoslásra.
Úgy tűnt, hogy Borman holdkompja (a 3-as) 1969. tavaszáig nem készül el. McDivitt holdkompjának (a kettes számúnak) Bormané előtt kellett volna elkészülnie, de még annál is ramatyabb állapotban volt, ráadásul túlsúlyából is le kellett faragni. Ezzel együtt úgy volt, hogy Wally és legénysége október elején indul az első parancsnoki és műszaki egység fedélzetén a világűrbe. Ha ez összejön, a repüléseket nem szabad megszakítani azzal, hogy öt vagy hat hónapot (vagy még többet?) várunk a második úttal, mire a holdkomp összes problémáját meg nem oldják. Emiatt aztán a köztes időben ésszerűnek tűnt a második parancsoki és műszaki egységet is felküldeni.

Ugyanakkor felmerült az, ami korábban, az "ugráló béka" esetében is: ezt végül azért törölték, mert a terv szerint nem állt volna másból, mint a korábbi küldetés puszta megismétléséből. Most legalább ennyire pazarlásnak tűnt még egy parancsnoki és műszaki egységet felküldeni azzal, hogy megismételje Wally eredményeit (feltéve, hogy Wally a küldetésre tervezett összes feladatával végez.) Mi lehet egy második parancsnoki és műszaki egység hozzájárulása a programhoz? Hosszabb küldetés, ami talán messzebbre repül – biztosan messzebbre kell repülnie. Amikor ilyen irányt vett az érvelés, elkerülhetetlenül képbe került a holdutazás, aminek során a legénység vagy elrepülne a Hold mellett, vagy holdkörüli pályára állna."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu