Miért a Nyugalom Bázison szállt le az Apollo-11, és miért pont július 20-án? Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A leszállóhelyet illetően a Nyugalom tengerének délnyugati csücskére esett a választás. Meglehet, hogy ez geológiai szempontból is érdekes, de a döntést többé-kevésbé az motiválta, hogy teljesen sík legyen a terep, amit remélhetően nem tarkítanak kráterek és sziklák, és így Neil elég egyenletes felszínt találhat ahhoz, hogy biztonságosan leszállhasson a holdkomppal. A leszállóhely mellett szólt központi fekvése is: a fölötte köröző parancsnoki egység pályájához jól viszonyult, és egyenesen kiváló volt a Földdel folytatott kommunikáció szempontjából. Ha ránézünk a Holdra, a Nyugalom Bázis - ahogy később elnevezték -, így néz ki:
(1 fokkal a holdi egyenlítő fölött, 24 fokkal a középtengelytől jobbra)

A másik szempont a Nap helyzete volt. Neil és Buzz kelet felől érkezik majd, és mivel nem akarják, hogy a nap elvakítsa őket, miközben a kráterek stb. mélységét próbálják megmérni, a landoláskor a Napnak a hátuk mögött kell lennie, ilyenformán:
De milyen magasan álljon a Nap a hátuk mögött? Nem túl magasan, és nem is túl alacsonyan. Ha túl magasan van, például delel, a kráterek és a sziklák nem vetnek árnyékot, így a mélységészleléssel meggyűlhet a baja a landolásra készülő legénységnek, valamint az akadályok elkerülése is gondot okozhat. A túl magasan lévő Nap egyben azt is jelenti, hogy a felszín már túlságosan forró.
Ha azonban túl alacsonyan van, az árnyékok még olyan elnyúltak, hogy eltakarják a hasznos támpontokat, és a kilátással ismét csak problémái lennének a legénységnek. Úgy tartották, hogy ideális esetben a Napnak 10 fokkal a horizont fölött kell lennie, és ez kiválóan bevált a szimulátoron is. Talán a Hold klasszikus fázisainak áttekintése segít mindennek megértésében.
Mivel durván harminc napba telik, amíg ezen a cikluson végigmegy a Hold (azaz 360 fokos fordulatot tesz), belátható, hogy a Hold egy tetszőleges pontján a nap szöge naponta 12 fokkal változik (a 360-at 30-cal osztjuk). Emiatt aztán, ha azt akarjuk, hogy leszállás közben a Nap körülbelül 10 fokos szögben legyen a horizont fölött, ráadásul a hátunk mögött, mindössze egyetlenegy napot találunk a hónapban, ami alkalmas lehet a landolásra, és azon az egyetlenegy napon a Hold és a Nyugalom Bázis nagyjából így fest:
Júliusban, amikorra a landolást terveztük, a Nyugalom Bázisán a Nap huszadikán éri el ezt a 10 fokos szöget, emiatt aztán a háromnapos utazást, valamint holdkörüli pályán ránk váró teendőinket is beleszámítva, július 16-án kell indulnunk. Voila!

A július 16-át megelőző hat hónap volt életem legelfoglaltabb időszaka. Simán eltölthettem volna napi nyolc órákat a szimulátorokban a parancsnoki és műszaki egység, illetve annak sajátosságainak tanulmányozásával, de erre egy sor más történés miatt mégsem kerülhetett sor - csupa olyan dolog miatt, ahol szükség volt a legénység jelenlétére vagy jóváhagyására.
A virginiai Langley-ben működő NASA-központ alapos kutatást végzett a holdkomp és a parancsnoki modul dokkolási problematikájával kapcsolatban, méretarányos másolatokat készítettek a két járműről, amik a hatalmas hangár plafonjáról drótokon csüngtek alá. Így aztán egy T-38-asban kellett Langleybe repülnöm, és megvizsgálni a berendezést, majd „repülni” vele, hogy aztán következtethessek a dokkolás során felmerülő lehetséges problémákra, amik akkor adódhatnak, ha a két valódi szerkezet az első alkalommal találkozik egymással.
A houstoni centrifuga is nagy figyelmet követelt tőlünk, mivel a Holdról visszajövet 10 G vagy még nagyobb terhelés ér minket, miközben a szemeink "befelé gúvadnak": ez jóval több, mint bármilyen földkörüli repülés esetében. Új szkafandereinket is fel kellett felpróbálni a delaware-i Doverben, ami egy hosszú napot jelentett a T-38-as fedélzetén, mivel az utat odafelé és visszafelé jövet is meg kellett szakítani tankolás céljából. A tennivalók listája végtelennek tűnt, miközben éjt-nappallá téve cikáztunk az országban. Sosem vezettem naplót, de valamiért az április 14-én történtek kiérdemelték, hogy pár bejegyzésben megemlékezzem róluk.

A nap Houstonban indult a centrifugán, ami sosem kellemes dolog, de különösen rossz, ha éppen a holdi visszatérést szimuláljuk. 10 G-nél a mellkasom behorpad, látásom beszűkül, és amikor a végén kigurítanak a kínzókamrából, nem merem a fejem egyik irányba sem elfordítani, nehogy tótágast álló egyensúly-rendszerem folytán egy röhejes kupaccá roskadjak össze.
De mennem kellett, mégpedig gyorsan, mivel a parancsnoki egység szimulátorára előjegyzésem volt, ahol újra és újra elgyakoroltam a föld légkörébe való belépést, ahogy azt előzőleg a centrifugában is megtettem. Ezúttal azonban csak a jól ismert egy G-terhelés ért a centrifuga brutális 10 G-je helyett. Különbség volt az is, hogy itt inkább mentális, mint fizikai veszélyeket kellett legyűrnöm: egy rakás rejtélyt kellett megoldanom, beleértve a berendezés bizonytalan eredetű meghibásodásait is. Volt, amikor sikerrel jártam, de gyakrabban vesztettem, és egynél több alkalommal úgy csapódtam a vízbe, hogy az ejtőernyő még nem nyílt ki teljesen – így pusztítva el magamat, Neilt és Buzzt (feltéve, hogy korábban nem hagytam őket örökre a Holdon). Majd kipattantam a szimulátorból, fejest ugrottam a meleg és ormótlan szkafanderbe, nem a kiképzés, hanem a PR kedvéért: ekkor készült a legénységről a fotó egy másfél méteres, enyhén kék hold előtt.
Ezután irány a repülőtér, lefoglalni egy T-38-ast, vissza a Cape-re, de előbb még haza is kell telefonálni, és meg kell győződnöm arról, nem felejtettem-e el szólni Patnak, hogy egy-két napig távol leszek. Otthon közben elszabadult a káosz – a kutyánk megharapta a szomszéd gyereket, nem komolyan, de azért egy veszettségi tesztre sort kellett keríteni, stb., stb.
Nem sok hasznomat vették, mindössze pár szót kotyogtam, miközben már a repülési tervet töltöttem ki. Majd futás, és pontban hétkor bele az éjszakába, vacsora és mindenféle biztosíték nélkül, hogy eljutok Cape-re, mielőtt ott lehúznák a rolót. Kérlek, Istenem, add, hogy ne legyen ma este semmilyen vészhelyzetben részem, túl fáradt vagyok az adrenalinlökethez is, ami ahhoz kell, hogy megbirkózzam az ilyen esetekkel… egyszerűen csak hadd létezzem, elüldögélek itt szép csöndben, eseménytelenül elirányítom ezt a rakétát a sötétben, és nagyjából ez minden, amire most képes vagyok.

Újabb éjszaka, későre jár, épp Doverből tartok hazafelé, és természetesen elrepültem washingtoni szülőházam fölött. Istenem, milyen jó volt látni az ismerős környéket! Ott volt Washington és Baltimore: az éjjeli ködben úgy ragyogtak, mint két ékszer. Felfedeztem a Potomac folyó sötét szalagját Alexandria mellett, ahol a szüleim annyi éven át éltek a II. világháborút követően, és gondolatban visszakalandoztam tinédzserkori emlékeimhez. Tizenháromezer méter magasról szememmel követtem a folyót, fel, a Fehér Ház mentén, a Massachusetts Avenue-n át egészen a Washington Cathedralig. Ekkor ért a sokk – a katedrális elköltözött! Eltévedtem volna? Hát persze! A város északi oldalát néztem a déli helyett. Rosszabb hír volt, hogy nem is Washington van alattam, hanem a számomra idegen Baltimore. Az, amit először a jó öreg alexandriai szomszédságnak hittem, egy rakás lokál volt a 40-es út mentén, Baltimore-tól északra; kétség nem fért hozzá. Belémhasított a felismerés, hogy a hosszú nap végén olyan hibákat követek el, amit még egy éber pilótakadét sem tenne. Ennek a palinak pedig, aki képtelen Washingtont megkülönböztetni Baltimoretól, pár hónap múlva el kell navigálnia a Holdig, és vissza."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Fehér egerekkel állapították meg, hogy a Holdról visszatérő legénység hozott-e magával valami földönkívüli életformát: ha az egerek megdöglenek, a legénység komoly bajba kerül. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Az Egyesült Államok nemzeti büszkeségével, nyolc év munkájával és 24 milliárd dollárral ezen a héten elkötelezi magát arra, hogy megmutassa a világnak: még mindig képes valóra váltani egy álmot. Három fiatalembert küld egy mitológiai léptékű emberi kalandtúrára, amire az egész civilizált világot meghívják nézőnek – bármilyen következménnyel járjon is ez.” – Rudy Abramson, Los Angeles Times, 1969. július 13.

Az Apollo-11 küldetésének különleges volta hamar egyértelmű lett számomra. Mihelyt nyilvánosságra hozták hármunk nevét,  az MSC környéke felbolydult, és mindenki rohant hozzánk, hogy véleményezzük ezt, vagy értékeljük azt. Engem Joe Kerwin kapott el elsőként, hogy ellenőrizzem a BIG tervét; az asztronauta hivatalnál ez volt az egyik szakterülete. A BIG vette körül az embert, amíg be nem került az MQF-be, amiből aztán természetesen egyenes út vezetett az LRL-hez. Az értelmetlen betűhalmaz mögött egy fontos kérdés áll: a bolygónk földönkívüli baktériumokkal vagy más veszélyes életformákkal való megfertőzése.

A BIG a biológiai izolációs garnitúrának (biological isolation garment) a rövidítése volt, ami a határt jelentette hármunk feltehetően szennyezett teste és a másik hárommilliárd emberi lény között. Kinézetében nagyjából olyan volt, mint egy szkafander, csak jóval egyszerűbb és könnyebb, szellőzés és kommunikációs lehetőség nélkül. Az elképzelés szerint miután a parancsnoki egység landol a Csendes-óceánban, óvatosan kinyitjuk az oldalajtót, és az úszók három BIG-et hajítanak be hozzánk. Ezeket magunkra vesszük, mielőtt kiszállnánk, és becsuknánk a parancsnoki egység ajtaját magunk után. Ezután a mentőcsónakkal együtt egy helikopterre emelnének, innen pedig egy repülőgéphordozó fedélzetére kerülünk, ahol a fedélzet alatt sétálnánk (még mindig rajtunk a BIG-gel) el az MQF-ig. Az MQF (hordozható karantén, mobile quarantine facility) egy megdicsőült háztáji utánfutó volt, amit átalakítottak, szűrőkkel és más kiegészítőkkel látták el, hogy biológiai szempontból tökéletes legyen a szigetelése. [Az alábbi képen épp Nixon elnök mond beszédet a karanténban ülő három asztronauta számára: Armstrong, Collins, Aldrin a sorrend balról-jobbra.]
Miután bezárnak minket az MQF-be (egy orvos és egy mérnök társaságában) levehetjük a BIG-et. Amikor a repülőgéphordozó eléri Honolulu-t, az MQF-et egy daruval átpakolják egy platós teherautóra, ami a közeli Hickam Field-re szállít minket. Ott egy hatalmas C-141-es vár ránk, ez a sugárhajtású teherszállító gép szállít vissza minket Houstonba, ahol egy újabb teherautó platóján tesszük meg az Ellington Légibázistól az LRL-be vezető utat. Az LRL annyit tesz, mint holdi fogadó laboratórium (lunar receiving laboratory), itt a földönkívüli élet nyomai után kutatva bonyolult laboratóriumi műszerekkel vizsgálják át a Holdról hozott kőzetmintákat, velünk együtt. Ebben a vizsgálatban az elsődleges jelzőkészülék egy fehéregér kolónia egészségi állapota lesz. Ők aztán a legkülönfélébb módon érintkeznek velünk, felszereléseinkkel, és az általunk hozott kincseinkkel. Ha az egerek haldokolni kezdenek, hát akkor babám, nagy bajban vagyunk! Ha viszont egészségesek maradnak, a holdraszállástól számított három hét után kiengednek minket a karanténból.

1969. januárjában a BIG-MQF-LRL útvonal még nagyon távolinak tűnt, és az egerek egészségi állapotán kívül rengeteg más miatt aggódhattunk, ilyen volt például a BIG prototípusának felpróbálása. Az öltözet egyáltalán nem szellőzött, és gyorsan kimelegedtünk benne. Az egész elképzelés sok sebből vérzett. Egyes tudósok biológiai szűrőkkel akarták elltáni a parancsnoki egység landolás után használt szellőzőrendszerét. Szerintük ilyen szűrők híján a baktériumok kiszökhettek a búvárpipára emlékeztető készüléken át, ez látott el minket levegővel, mialatt az úszókra és a BIG-ekre várakoztunk.

Ugyanakkor szerintem a szűrő önmagában nem old meg semmit, mivel ott van például a nyitott ajtó kérdése (amin keresztül a baktériumok kiszökhetnek). Ehhez hozzájön a BIG külsején esetleg megtelepedett baktériumok lehetősége, amiket magunkkal cipelünk, annak ellenére, hogy fertőtlenítővel lemossuk egymást a mentőcsónakban.
Ez a bolygó megóvásának elég primitiv módjának tűnt, de én, és szemlátomást a NASA vezetői sem tudtak előhozakodni ennél jobb ötlettel, anélkül, hogy ne kelljen teljesen átépíteni az Apollo-t, illetve megbolygatni az eljárásrendet azzal, hogy a parancsnoki egységben maradjunk amíg a repülőgép-hordozó fedélzetére nem érkezünk.

A magunk részéről egyik ötletért sem lelkesedtünk. Tulajdonképpen mennyire reális a bolygóra leselkedő veszély? Ezt senki nem tudta megmondani pontosan, valós adatok híján pedig két lehetőség kínálkozott: nem törődünk az egésszel, és figyelmen kívül hagyjuk a fertőzés lehetőségét, vagy világvégét és rettenetet jósolunk.
Szerintem, ha megszorozzuk a veszélyes életformák importálásának nagyon csekély valószínűségét egy nagyon magas számmal (azzal, hogy ellenséges organizmusokat szabadítunk a Földre) egy kezelhető, véges számú eredményt kapunk a kockázat mértékéről.

Ennek megmérése azonban nem az én dolgom volt. A baktériumok miatt aggódó átlagember definíció szerint hipochonder, nekem pedig amúgy is megvolt a magam baja: egy hosszú lista tele ennél jóval valósabb gondokkal.
Mint amilyen például az űrrandevú kérdése. Mennyi üzemanyag kell hozzá? John Younggal mindketten tudtuk, hogy a tervezetthez képest jóval többre is szükség lehet. A képlet egyszerű akkor, ha a holdkomp a holdfelszínről pontosan a megfelelő pillanatban száll fel, majd legalább ilyen precízen pályára is áll. De ha, mondjuk, késik, vagy esetleg le sem száll, az események bonyolult láncolata bontakozik ki – ami drámai mértékben átírja az ideális esetre tartogatott űrrandevú forgatókönyvét.
Minél később érkezik a holdkomp, annál nagyobb lesz a lemaradása a parancsnoki egységhez képest. A gyógyír, hogy növeljük az utolérés ütemét, ami azt jelenti, hogy egyre alacsonyabban kell repülnie, egészen addig a pontig, amikor már szinte súrolja a holdi hegyek csúcsait. Eközben a parancsnoki modul azzal segíthet a helyzeten, ha egyre magasabbra emelkedik, ennélfogva pedig egyre csökken a sebessége. De eljön az a pillanat, amikor ez a logika a visszájára fordul: a holdkomp üldözőből üldözötté válik. Ezesetben a holdkomp emelkedik magasra és lassít, miközben a parancsnoki egység ereszkedik olyan alacsonyra, amennyire csak mer, annak érdekében hogy az extra holdkörüli kört a lehető leggyorsabban abszolválja, és hátulról beérje a holdkompot. Mindez a parancsnoki egység szempontjából (saját magam szempontjából) egy rakás módszer és eljárás kidolgozását jelentette (kisebb mértékben érintette a holdkompban lévő Neilt és Buzzt), attól függően, mekkora az eltérés a tökéletes („nominális”) forgatókönyvhöz képest.

Külön eljárásokat kellett tehát meghatározni minden egyes esetre. Ezek részletes ellenőrzőlisták formájában öltöttek testet, és kiterjedtek a számítógéppel végrehajtandó minden egyes műveletre, beleértve a fülke kapcsolóinak átállítását is. (Végül némiképp önkényesen tizennyolc különböző lehetséges forgatókönyvet dolgoztunk ki, ezeket „eseteknek” hívtuk.)
Majd az ellenőrzőlistákat is ki kellett valahogy próbálni, erre a szimulátorban kerítettünk sort. Itt elméletileg kideríthető, hogy mennyire alkalmazhatóak a gyakorlatban a különféle vészforgatókönyvek, mennyi idő- és üzemanyag-szükséglete van az egyes eseteknek. A szimulátor egy hatalmas számítógépre volt kötve, ami nyomon követte a képzeletbeli holdkomp és parancsnoki egység pályáját egy képzeletbeli Hold körül.

Mivel a holdkomp még soha nem repült legénységgel a fedélzetén, a számítógépbe táplált információ a repülési adottságait illetően kissé vázlatos volt, és a Grumman által szolgáltatott adatok másféle szimulációkon és feltevéseken alapultak. Saját parancsnoki egységemet (a 107-est) egy nagyon magas frekvenciájú távolságmérővel látták el (hogy segítsen megtalálni a holdkompot), ezt azonban szintén nem próbáltuk még ki a világűrben. Ennélfogva, a szimulátoraink által adott válaszok is feltételezések voltak: a számítógépek első számú szabálya a „szemét be, szemét ki”-elve, és azért a szemétnél többre volt szükségünk feltételezett utunkon. McDivitt legénysége az Apollo-9-en és Staffordé a 10-esen remélhetően ellát minket a szükséges adatokkal, leszámítva persze azokat, amik kizárólag a landolásra szorítkoznak."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

1969. elején, fél évvel a holdraszállás előtt még az Apollo-11 asztronautái sem tudták, hogy ők landolnak-e a Holdon elsőként. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini kicsi volt, ehhez mérten egyszerű is, és majdnem úgy lehetett vele repülni, mint egy vadászgéppel. Az Apollo viszont túl nagy, túl nehéz és túl összetett volt a hirtelen manőverekhez. John Young szavaival élve, olyan volt vele repülni, mintha egy csónakmotorral felszerelt repülőgéphordozót vezetnénk. Rengeteg hozzáértést és előrelátást igényelt, valamint az ellenőrzőlista egymást követő lépéseinek betartásához való már-már fanatikus ragaszkodást. Amikor az Apollo-8 legénysége a Csendes-óceáni leszállóhely felé száguldott, egy olyan gyakorlatot alapoztak meg, amit a későbbi holdutazások során a többiek is használtak. A hazaút volt az első alkalom, amikor a legénység testközelből szembesülhetett azzal a szívszorító ténnyel – ahogy később az Apollo 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 legénysége is szembetalálja magát ezzel – hogy mindössze egyetlen esélyük van arra, hogy megkíséreljék a Föld légkörébe való belépést. Ennek sikeréhez az ellenőrző lista nagymértékben hozzájárul: ezt igazából a legénység negyedik tagjának lehet tekinteni, akinek véleményét érdemes mindig fontolóra venni.

Mindössze egyetlen pályakorrekcióra volt szükség a hazautazás során annak érdekében, hogy az Apollo-8 a légkörbelépési folyosó közepén maradjon. Ezután már csak a legénységen múlt, hogy sikerül-e nekik hazatérni, és hogy nem követnek-e el valamilyen végzetes hibát. [Az alábbi ábrán a légkörbelépési folyosót a fehér rész mutatja, a  szürke sráfok már rosszat jelentenek.]
Az ellenőrzőlista, ami tesztekkel és hibákkal teli évek során kristályosodott ki Downeyben, Houstonban és a Cape szimulátorain, kapcsolóról kapcsolóra leírta, mikor, mi a teendő. Az utazás során, a Küldetésirányításnál mi, CAPCOM-ok kiegészítő információkat rádióztunk a legénység számára: tájékoztattuk őket az időjárási körülményekről, valamint az utolsó pilllanatban egyeztettük sebességüket, a hátralevő időt valamint az űrhajó helyzetét.
Az űrhajó a légkörbe való belépést óránkénti negyvenezer kilométeres csúcssebességgel kezdi meg. Ahogy a levegő feltorlódik a csonkakúp-forma alján található hőpajzs előtt, lökéshullám jön létre, és a hőmérséklete a széleken a 2800 Celsius fokot is eléri. A legénység meghatározott módon forgatja az űrhajót úgy, hogy a felhajtóerő az irányítórendszer által jelzett irányba hasson, és így a kijelölt leszállási körzetbe érkezzenek.
Ennek előfeltétele, hogy a legénység mindenben az ellenőrző lista alapján járjon el, miközben előkészíti az űrhajót, és annak rendszereit erre a pillanatra. Mivel nincs ismétlési lehetőség, a legénység küldetésük utolsó napját azzal töltötte, hogy kínos alapossággal végigvette a hosszú lista minden elemét.

Amikor az Apollo-8 a küldetés hetedik napján valamivel hajnal előtt végül öt kilométerre a U.S.S. Yorktowntól méltóságteljesen a Csendes-óceán vízébe csobbant, a Küldetésirányítás valósággal felbolydult, és pokoli zűrzavar keletkezett az amúgy nyugodt teremben. Az emberek miniatűr amerikai zászlókat lengettek, egymás hátát veregették, a hagyománynak számító szivarok is előkerültek, és mindenki rágyújtott. Egyetlen aggodalmunk sem vált valóra, minden félelmünk alaptalannak bizonyult, a tervezés kiválóan sikerült, szimulációink és becsléseink pontosak voltak. Mintegy ezer lehetőség lett volna arra, hogy megsemmisítsük az Apollo-8-at, ehelyett azonban az eltelt egy hétben elvezettük oda, ahol még nem járt ember.
Vegyes érzelmek és emlékek kavarogtak bennem. Egy érzelmileg meggyötört szennyestartó voltam: ott voltam a küldetés előkészítésénél Downey fehérszobájában, részt vettem a végeláthatlan hosszú houstoni értekezletek során, és a szemem láttára vált valóra a történelmi küldetés. Segítettem, hogy azzá válhasson. Két évem volt benne – ez volt az én küldetésem. Mégsem volt az enyém: a zajos teremben én csupán egy voltam a többiek között. Integethettem a zászlócskámmal, szívhattam a szivaromat, és ujjal mutogathattam a torkomon látható hegre, de nagyjából ez volt minden, amit tehettem. Valamiért sírhatnékom támadt, és mivel ezt mégsem lehetett a Küldetésirányításnál, így pár jó munkát végző igáslovat hátba veregettem, majd távoztam.

Az Apollo-8 december 27-én szállt vízre, és az Apollo 11 legénységét január 9-én jelentették be. Az Apollo-8 tartalék-legénysége Neil Armstronból, Buzz Aldrinból és Fred Haiseből állt (Fred helyettesítette a helyemre beugró Lovellt). A Deke által kitalált szisztéma alapján a 8-as tartaléka arra számíthatott, hogy kimarad a 9-es és a 10-es küldetésekből, hogy aztán ők legyenek majd a 11-es elsődleges legénysége.

Ugyanakkor, mivel Collins egykor az Apollo-8 legénységéhez tartozott, kigolyózhatta Haise-t az Apollo-11-esről: reméltem, hogy ezt Deke is így látja. Végülis én a Tizennégyekkel kerültem a NASA-hoz, Fred viszont csak a Tizenkilencekkel; én nála két évvel többet vártam a soromra. Emellett, rendelkeztem Geminis tapasztalatokkal, ő viszont nem. Másfelől viszont nem voltam eltelve magamtól, mivel tudtam, hogy Fred elképesztően szakavatott pali, és Neilhez hasonlóan ő is már régóta a NASA-nál dolgozik. Emiatt aztán hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor megtudtam, hogy Armstrong és Aldrin neve mellett az enyémet is elküldték jóváhagyásra az Apollo-11 elsődleges legénységének tagjaként. A tartalék-legénység Lovellből, Andersből, Haiseből állt. (Ez okos döntés volt. Borman úgy döntött, hogy ennyi elég volt neki, ezért Shaky-t megérdemelten a legénység parancsnokává léptették elő, Haise pedig a legképzettebb srác volt azok közül, akikkel ki lehetett egészíteni a legénységet.)

Képtelen vagyok felidézni, miként tudtam meg, hogy az Apollo-11 legénységébe kerülök: talán Neiltől, vagy még inkább Deke-től, de tiszta idiótának érzem magam valahányszor megpróbálok erre rájönni. („Izé … mondd csak, Neil, te mondtál nekem valaha olyat, hogy a legénységedbe kerülhetek, tudod, abba, amelyik a Holdhoz utazott?”)  
Ez volt életem legfontosabb üzenete, és én még csak arra sem emlékszem, honnan szereztem tudomást róla (vajon McLuhan mit gondolna erről?). Érjük be annyival, hogy az Apollo legénységekbe való bekerülés, illetve az azokból való kikerülés okozta hitetlenségem membránján valahogy átdiffundált ez a hír. Természetesen, a három nevet még jóvá kellett hagynia a NASA washingtoni központjának, de Washington mindig elfogadta a Houston által javasolt névsort.

Az első jel, amiből következtetni lehetett arra, hogy ezúttal is így történt, az volt, amikor Pat-et elkezdték hívogatni otthon, és arra kérték, hogy erősítse meg a hírt, és beszéljen ezzel kapcsolatos érzéseiről. Szegény lány persze tudott a dologról, de nem érezte úgy, hogy egy-egy „no comment”-en kívül bármi mást is tehetne az ügy érdekében. Az információ Washingtonból származott, ahol az Apollo-8 legénysége épp egy repülést követő sajtótájékoztatót tartott, és nem kellett sokat várni a hivatalos értesítésre sem. Egy óriási kő esett le a szívemről.

Armstrong és Aldrin. Nem csak, az ábécében voltak elől, hanem a mi kis belterjes asztronauta-világunkban is előkelő helyet foglaltak el. (Vajon ez volt sikerük titka? Kisiskolásként, és később a seregben is mindig a tornasor elejére kerültek, elsőként jutottak az információkhoz. Vajon ennek közve lehet ahhoz, hogy mindig egy lépéssel a többiek előtt jártak?)
A maguk módján mindketten pokolian okosak, hozzáértőek és tapasztaltak voltak. Neil közel s távol a leggyakorlottabb berepülő pilóta volt az asztronauták között, Buzz viszont a legképzettebb – különösen az űrrandevúk terén. De ez nem azt jelenti, hogy Neil kizárólag gyakorlati ember lett volna, Buzz pedig színtisztán elméleti. Az X-15 rakétagépet vezető tucatnyi berepülő pilóta közül Neil a kevésbé jók közé tartozott, viszont ő látta át a legjobban a gép tervezésének és működésének részleteit. Másfelől viszont tévedés lenne Buzzt egy könyvmolyhoz hasonlítani: Aldrin kiváló atléta, rúdugró, aki egyszemélyben a Koreai háború MIG-gyilkos pilótája is volt. Ők ketten együtt ijesztő rátermettségről tettek tanúbizonyságot, amikor majd azok a dilemmák kerültek terítékre, hogy az Apollo 11 hogyan szállhatna le biztonságosan a Holdra. Átkozottul szerencsés fickónak éreztem magam azzal, hogy közéjük kerültem.

Maga a küldetés már közel sem volt ennyire egyértelmű. Bár akkoriban az Apollo-11-et az első holdraszálló küldetésként tartották számon, ennek nem sok köze volt a valósághoz. A holdkomp még egyszer sem repült emberrel a fedélzetén, és ha ez össze is jön az Apollo-9 útján, maga a leszállás valószínűleg az Apollo-12-re marad. Az Apollo-10 a 11-es kosztümös főpróbájának tekinthető, és ennek során megint csak előjöhetnek olyan problémák, amik késleltetik a holdraszállást.
Másfelől viszont a mielőbbi holdraszállása mellett szólt az eltökélt tervezőmunka, aminek következtében a 8-as megkerülhette a Holdat, és komoly érveket lehetett felsorakoztatni a 10-es holdraszállása mellett, ami így messze nem a főpróba lenne. Emiatt aztán 1969. januárjában még távolról sem volt egyértelmű, hogy az Armstrong-Collins-Aldrin trió lesz-e az első holdraszálló egység legénysége.
Ha akkoriban tippelnem kellett volna, akkor az Apollo-10-nek 10 százalék esélyt adtam volna arra, hogy egyáltalán megkísérli a holdraszállást, a 11-esnek 50 százalékot, a 12-esnek, vagy az azt követő küldetéseknek pedig 40 százalékot. Lesz, ami lesz alapon belevetettem magam a kiképzésbe, hiszen nyár közepére tűzték ki a startot. Már csak egy aprócska, kellemetlen feladatom volt hátra, mégpedig az, hogy bocsánatot kérjek Fred Haise-től amiért kipenderítettem a legénységből. Valamiért fogékony voltam a legénységből kipenderített emberek érzései iránt."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A mai posztban hatalmas sikerről számolunk be. A poszt első fele a hivatalos, a vége informális. De a lényeg az, hogy a Puli csapat által segített diákcsoport, a HungaroBots megnyerte az idén 3. alkalommal megrendezett LEGO Mindstorms Challenge (röviden Moonbots 2012) világversenyt, amit az X PRIZE Alapítvány és a LEGO közösen szervezett. A megmérettetést 18 éven aluli diákoknak rendezték, amelyre a világ minden tájáról jelentkeztek. Végül 5 kontinens 22 országának 147 csapata jelentkezett, köztük a soproni gimnázium diákjai, név szerint: Bodnár László, Németh Áron, Sléber Botond, Soós Bálint, Wesely Norbert, A Puli Space csapatából Deák Márton volt a csapatkapitányuk. Így néznek ki:
A nevezéssel együtt az első forduló keretében a versenyzőknek ismeretterjesztő videóesszét kellett készíteni a Holdon hagyott berendezések várható jövőjével kapcsolatban. A HungaroBots csapat tudományos oldalról közelítette meg a témát, amely nagy népszerűségnek örvendett; a versenyző csapatok videói közül az övékét nézték meg legtöbbször.

A második fordulót – egyben a döntőt – a nemzetközi zsűri online közvetítés során követhette nyomon. Ebben a megmérettetésben a csapatoknak egy számítógép-vezérelt, komplex LEGO-robot megépítése volt a feladata, amelynek képesnek kellett lennie egy élethű Hold-felszín terepasztalon manőverezni és feladatokat végrehajtani minden külső beavatkozás nélkül. Ezt az akadályt is sikeresen vették, a HungaroBots csapata remekül helyt állt a rendkívül komplex, de realisztikus holdküldetés-szimuláció során. Az eredményt a zsűri végül a fődíjjal jutalmazta, ami egy 4 napos Hawaii-i utazás, valamint több NASA-intézményben való körbevezetés.

„Nagyon nagy kihívás volt részt venni egy ilyen nagy volumenű nemzetközi versenyben magyarként, négy hónapnyi megfeszített munka áll a csapat mögött. Reméljük, hogy ennek kapcsán többen felfigyelnek ránk.” – mondta Wesely Norbert, a csapat egyik mérnöke. „A verseny többirányú ismereteket követelt meg, így nagy nyeremény mellett komplex tudást is sikerült elsajátítanunk”. – fűzte hozzá Sléber Botond. Soós Bálint a videó elkészítését tartotta az egyik legfontosabb feladatnak: „A videó készítése során sok mindent megtanultunk, ami fontos lehet a jövőnkben.”

Deák Márton, a csapat kapitánya a fődíj kapcsán elmondta: „Egy igen rangos nemzetközi versenyről van szó, ahol a világ minden részéből jelentkező fiatalok között csak a kreativitás döntött. A MoonBots-ot először nyerte meg európai – ráadásul magyar – csapat, ez mindenképpen remek eredmény! A fiúk keményen dolgoztak a sikerért, és megmutatták, hogy történjen bármi, a magyar ifjúság szürkeállományára mindig lehet számítani!”

Chanda Gonzales, az X-Prize alapítvány oktatási igazgatója a csapat számára az alábbi üzenettel kommentálta az eseményt:  „Congratulations!!!! We are so happy that your team won the Grand PRIZE in the 2012 MoonBots Challenge. You guys did an amazing job!”

Eddig a hivatalos rész. Deák Mártonnal szerencsére sikerült fesztelenebb hangvételben is beszélgetni, találkozásukról, a próbákról is beszélt. Ideális interjúalany, mivel csak ennyit kellett írni a skype-on: "No, mesélj." Ez olyan jól sikerült, hogy hiba lenne bármit is megváltoztatni benne, úgyhogy, íme, a végeredmény:

"Eltés minőségemben voltam egy Budapesten rendezett nemzetközi konferencián (Workshop on Mars), aminek a témája elsősorban a Mars, illetve Európa részvétele a Mars jövőbeli kutatásában volt. Itt az egyik szünetben (ami gyakorlatilag arról szól, hogy rossz öltönyös idősebb urak beszélgetnek mindenféle szakmai dologról) tűnt fel ez az egészen fiatalokból álló, jólöltözött csapat, akiknél volt egy halom legó. Odamentem megnézni, hogy mi ez.

A soproni csapat volt ott a Rosetta (üstökös)-leszállóegység modelljükkel. Nekem egyből hihetetlenül megtetszett a dolog, úgyhogy odarángattam pár külföldi kutatót (elsősorban Agustin Chicarrot, az ESA egyik mars-fejesét), hogy nézzék meg ők is. Ebből az lett, hogy a srácok nagyon izgulva elkezdtek angolul beszélni a műszerről, egészen nagy érdeklődést kiváltva. Számot cseréltünk, aztán mindenki ment a dolgára;
innen egy darabig ismert a sztori (felkerestem őket, hogy nem akarnak-e részt venni a versenyben)

A verseny közben pedig volt egy elég húzós forgatásos napunk. Ugye az első feladat egy ismeretterjesztő video elkészítése volt. Reggel elmentem Sopronba, ekkor még egyszer bemutatkoztunk egymásnak, rendeltünk egy halom pizzát aztán - bár egyeztettünk korábban emailben - lényegében ekkor találtuk ki, hogy miről szóljon a videó. Innentől kezdve a nap arról szólt, hogy forgatás, tanárnővel néha összeveszés, srácok random eltűntek legoautót építeni. Nagyjából tizedik nekifutásra sikerült felmondani rendesen a videóanyagot. Aztán még azt is felvették később újra, mert valami gubanc volt a fileokkal. Teljesen fel voltak pörögve, hogy itt most forgatás van.
Végül annyi nyersanyagunk lett, hogy nem csak a versenyvideó született meg belőle, hanem egy másik is.

Aztán lényegében estig pizzazabálós forgatás volt néha egy-egy eltűnő gyerekkel, akit legozva találtunk meg. Szerintem ők amúgy álmukban is legoznak. Este szakadó esőben taxi a vasútállomásig, aztán irány haza.

Nyáron fent voltak Pesten, úgyhogy akkorra is lebeszéltem egy találkozót. A terv pedig az volt, hogy bemegyünk megnézni a Pulit, illetve Pathy Miki ránéz a prototípusukra (mert ők mindenhova az aktuális prototípussal jártak). Úgyhogy bementünk colabsba, Miki kedélyesen beszélt nekik egy kicsit a Puliról, meg mérnökösre vették a figurát, és jöttek az olyan furcsa szavak, mint psu meg motordriver. A srácok nagyon élvezték a dolgot, később pedig megfordult a dolog, és ők beszéltek Mikinek a terepasztal-tervről, meg a saját lego-roverükről. Egészen érdekes volt Miki arcán egy hatéves mosolyát látni. Ugyanis teljesen rákattant a legora, meg az egész versenyre. Pár órát ment a vita a súlyeloszlásról.

A verseny vége fele csaknem minden nap lógtak az órákról (tanári engedéllyel), és a terepasztalt meg a robotot építették. Minden tanár elengedte őket a versenyre való készülés miatt, aminek most isszák meg a levét, mert rengeteg pótolnivalójuk van. Ráadásul ez a félév már beleszámít az érettségibe is ugye.
A dolog úgy nézett ki, hogy ők a suli egyik termében voltak a terepasztallal meg a roverrel, amíg a többiek rendesen órákra jártak. Este 8 fele meg általában ki lettek hajítva a suliból - különösen az utolsó két hét telt el így
eközben persze naponta áttervezték az egészet, mert valami nem volt jó: úgyhogy igazából a döntő előtt 1 órával sem volt még kész a rover."

A srácok összesen mintegy 1500 munkaórát tettek bele a projektbe, kezdetben napi 2-3 órát, a végefelé napi 8-9 órát is dolgoztak megfeszített tempóban. A Puli csapata hazánkban már tavaly is terjesztette az igét a MoonBots-ról; az idei szerencsés találkozás eredménye lett ez a fényes HungaroBots siker.

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,841 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,677 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu