Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Koroljov eredetileg az N-1-est olyan rakétának szánta, amivel előbb legénység nélküli, később nagy, embereket szállító űrhajókat lehet eljuttatni a Marshoz. Az N-1-es koncepciója 1956-57 környékén született meg, amit aztán az elkövetkező pár évben Mihail Tyihonravov, Gleb Jurij Makszimov és Konsztyantin Feoktyisztov finomított tovább. Az R-7-es négy tonnát tudott földkörüli pályára állítani, és ezzel a teljesítményével korának nagy vívmányának számított.

Ehhez képest az N-1-es tervei hatalmas előrelépést jelentettek, mivel 50 tonna hasznos terhet lehetett volna vele földkörüli pályára juttatni. A tervezés korai szakaszában még abból indultak ki, hogy az N-1-et egy emberes Mars-expedíció űrhajójának földkörüli pályán történő összeszereléséhez használnák. A cél nem is annyira a landolás lett volna, hanem a Mars megkerülése – nagyon hasonlóan Koroljov holdkutatással kapcsolatos kezdeti elképzeléseihez. Az ötven tonnás teherbírásból aztán fokozatosan 75 tonna lett. Az OKB-1 számos, ehhez hasonló, mars-expedícióval kapcsolatos tervet dolgozott ki 1959 és 1967 között, ezek eleinte mind abból indultak ki, hogy a 75 tonnás bolygóközi űrhajót földkörüli pályán szerelik majd össze.

Az N-1 terveit az emberes holdutazás szem előtt tartásával alakították át, bár a tervezők fiókja alján mindvégig ott lapult a Mars-küldetésre szánt N-1-es koncepciója, ez volt az N-1M. Koroljov a holdutazásra szánt N-1-es tervezését 1964. december 25-én fejezte be.
Eszerint az N-1 holdkörüli pályán hajtott volna végre űrrandevút az amerikaiakhoz hasonló módon, habár a részletekben volt pár különbség. A korai fázisban még két N-1 indítását tartották szükségesnek, és egy földkörüli pályán végrehajtott űrrandevú előzte volna meg a holdutazást, de ez szükségtelenül bonyolultnak tűnt, és végül eltekintettek tőle. A magas N-1 méretét tekintve hasonlított az amerikai Saturn-V-höz: a két rakéta magassága szinte pontosan egyezett. Ugyanakkor a Saturn-V-től eltérően az N-1 hagyományos üzemanyagokat használt (folyékony oxigént és kerozint), a szerényebb tolóerő miatt azonban sokkal több hajtóműre – összesen 30 darabra – volt szükség. Az N-1 teljesítménye kisebb volt, mint amerikai társáé, és csak két embert tudott a Holdra juttatni, akik közül csak egy szállt volna le a felszínre.

Az R-56-os

Az UR-700-as és az R-56-os részletes terveit mindmáig nem hozták teljes egészében nyilvánosságra, de ma már nagy pontossággal ki lehet következtetni, hogy milyenek is lehettek. Az N-1-eshez hasonlóan az R-56-ossal a holdküldetés minimálprogramját lehetett volna végrehajtani: 30 tonna hasznos terhet indíthattak volna vele a Hold felé. A rakétának Mihail Jangel volt a főtervezője.
Jangel 1911. október 25-én született Irkutszkban, a Moszkvai Repülőtudományi Intézetben szerzett diplomát, majd a háborút követően Koroljov OKB-1-es osztályán dolgozott. 1954-ben saját tervezőintézetet kapott, ez volt az OKB-586 Dnyepropetrovszkban. Az R-56-os másolata ma a vállalat múzeumában látható, a vázlatokat pedig közkinccsé tették. Az 68 méter magas R-56-osnak három rakétafokozata volt, ezek átmérője 6,5 métert tett ki. A rakétát tengeren juttatták volna el Ukrajnából Kazahsztánba, de a dnyepropetrovszki gyárból a Szovjetunió folyóhálózatán, a Szir Darian keresztül is megérkezhetett Tyuratamba.

Az N-1 és az R-56 közti alapvető különbség a hajtóművekben rejlett. Az R-56-ba Valentin Glusko OKB-456-os intézete – a régi Gázdinamikai Laboratórium – méretes, nagyteljesítményű hajtóműveket tervezett, ezek volt az RD-270-esek. Sokáig lehetetlennek tartották, hogy a Szovjetunió képes legyen ilyen hajtóművek kifejlesztésére, ez azonban nem volt igaz. Az amerikai hajtóművektől eltérően – amelyek üzemanyaga folyékony oxigén és folyékony hidrogén volt – Glusko tárolható üzemanyagokkal dolgozott. Hajtóművei aszimmetrikus dimetil-metil-hidrazinnal (UDMH) és nitrogén-tetroxiddal működtek, és 640-685 tonna tolóerőt tudtak kifejteni 322 másodperces impulzussal; az égéstérben ekkor 266 atmoszféra nyomás alakult ki. Egy-egy RD-270-es 4,7 tonnát nyomott, 4,8 méter magas volt, és állítani lehetett az irányát. Valentin Glusko 22 kísérleti modellt készített az RD-270-esből, ezekkel 27 gyújtást hajtottak végre 1967. októbere és 1969. júliusa között: a tapasztaltak nagy reményekkel kecsegtettek. Három hajtóművet kétszer is beindítottak, egyet pedig háromszor.

Az R-56-os sosem volt igazi rivális. Egyesek szerint Jangel a szovjet űriparban tapasztalható versengés káros hatásait látva nem akart egy harmadik projekttel is előállni, amivel még jobban megosztotta volna a rendelkezésre álló erőforrásokat. Az R-56-os fejlesztésére 1962. áprilisában kapta meg  az engedélyt a kormánytól, de egy 1964. júniusi kormányhatározattal leállíttatták a munkálatokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.