Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az oroszok csak szűkszavúan számoltak be a Luna-12 küldetéséről, a lényeg a szonda képtovábbító adása volt, a végeredmény pedig a Pravda 1966. november 6-i számában jelent meg. Csak kevés képet jelentettek meg, és azok is sokkal rosszabb minőségűek voltak az amerikai keringőegységek által készített felvételeknél, és nem sokat tett a fényképezőgépek 15 méteres felbontásának igazolásáért. Egyes beszámolók szerint a fényképek olyan rossz minőségűek voltak, hogy az oroszok végül már azt fontolgatták, hogy a nyilvánosan elérhető amerikai Ranger- és Lunar Orbiter-missziók archívumát nézik át, és az alapján tervezik meg saját holdraszállásukat – ez a feltevés azonban a nyugati világban uralkodó általános nézeten alapult, ami tradicionálisan alábecsülte a szovjetek képalkotással kapcsolatos ismereteit.

Semmi nem utal arra, hogy a küldetés során bármi balul sült volna el, így a  képeknek legrosszabb esetben is el kellett érniük a Zond-3 felvételeinek színvonalát. Mivel azonban a Holdhoz sokkal közelebb készültek, valószínűleg sokkal jobb minőségűek is lettek. Bárhogy is volt, sokkal valószínűbb, hogy valamelyik moszkvai archívum mélyén hever pár Luna-12-es felvétel.
A fényképezőrendszer mellett a Luna-12 berendezései között egy gammasugár spektrométer, egy magnetométer, egy infravörös sugárzásmérő és egy mikrometeorit detektor is volt. A Hold felszínének visszaverődése alapján meghatározták az égitest sűrűségét (1400 kg/m3).
Valószínű, hogy a Luna-12 képei kulcsfontosságúak voltak az orosz leszállóhelyek kiválasztásakor. A keringőegységek révén az amerikaiak az első holdraszállás helyét öt területre szűkíthették, ezek mindegyike az egyenlítő környékén volt (ehhez hasonlóan, a Luna-12 is az egyenlítő fölött repült az északi szélesség 15. és a déli szélesség 15. foka között, jóval szűkebb sávban, mint a Luna-11, ez ugyanis az északi és déli szélesség 27. foka között repült). A Vernadszkij Intézetben Alexander Bazilszvszkij (született: 1937-ben) vezetésével egy csapat 1968 óta az emberes holdraszállás helyének meghatározásán dolgozott, ugyancsak ők határozták meg, honnan érdemes talajmintát venni a Holdon, és hova érkezzenek a holdjárók. Végülis, az oroszok három, egyenletes felszínű területet szemeltek ki az első emberes holdraszállás számára:

a Viharok Óceánját
a Sinus Meridianit
és a Nyugalom tengerét (de nem az Apollo-11 leszállóhelyét).

A kommunikációs rendszerek tesztje

Az oroszok a holdszondák harmadik generációját is elindították, ezeknek azonban nincs közvetlen amerikai párjuk. Je-6LS-nek hívták őket, és csak keveset lehet tudni róluk. A Luna-14-ről csak egy vázlatot közöltek (fényképet nem), ez hasonlított a Je-6LF terveihez. A Je-6LS sorozat célja a kommunikáció tesztelése volt a holdkörüli pályán keringő egység és a földi mélyűr-megfigyelő hálózat között, olyan rendszerek alkalmazásával, amiket később a legénységgel a Holdat megkerülő egység, a LOK fedélzetére is szántak. A fedélzeten két tudományos műszer is helyet kapott. Egyikük a töltött naprészecskéket mérte, a másik a kozmikus sugarakat. Emellett egy mérnöki kísérletre is sor került: újabb fogaskerék-áttételek és kenőanyagok is utaztak a fedélzeten – így ellenőrizve a holdjárók leendő sorozatában használatos alkatrészeket.

Ez a program elég fontos volt a következő három Je-6LS szonda szempontjából. Az elsőt 1967. május 17-én indították útnak. Magas földkörüli pályára akarták állítani, aminek legtávolabbi pontja megegyezett volna ugyan a Föld-Hold távolsággal, de a Holdtól eltérő irányba vezetett. A start után azonban a negyedik rakétafokozat idő előtt állt le, így a Kozmosz-159 nagyon szokatlan pályára állt: Földhöz legközelebbi pontja 260 kilométerre volt, a legtávolabbi pontja pedig 60 710 kilométerre. Habár a szándéktól eltérően jóval kisebb volt a pályája, ez valószínűleg elégséges lehetett a LOK kommunikációs rendszereinek teszteléséhez, és az eredményeket hasznosíthatták a későbbiek során.

A második Je-6LS szintén kudarcot vallott. 1968. február 7-én az I-blokk a küldetés 524. másodpercében állt le idő előtt az üzemanyag felvételt szabályzó mechanizmus hibája miatt, és nem érte el a földkörüli pályát.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az első, immár komplett fényképezőegységgel felszerelt Je-6LF augusztus 24-én szállt fel – azután, hogy az első amerikai keringőegység elérte a Holdat. Luna-11-nek hívták, és augusztus 24-én hagyta el a Földet. Holdkörüli pályájának felszínhez legközelebbi pontja 159 km, legtávolabbi pontja 1193 km magasan volt, 27 fokos inklináció mellett, egy keringés pedig 2 óra 58 percig tartott. Az üzemanyag elégetése után a holdkörüli pályára álló tömeg 1136 kg volt.

Az oroszok a Luna-9 fényképeivel történt incidensből megtanulták a leckét. Két választásuk volt: vagy szigorúan akkor küldje a szonda a képeket a Földre, amikor Jevpatoriával közvetlenül kapcsolatba tudott lépni, ez azonban sok hétig is eltarthatott, vagy úgy, hogy a távolabbi állomások is vegyék a jeleket (beleértve a jevpatoriait is), megkockáztatva, hogy mások is fogják majd az adást. Ez utóbbi megoldás mellett döntöttek. Cselesen azt találták ki, hogy az adás gyorsan váltakozzon a két rendelkezésre álló frekvencián, túl gyorsan ahhoz, hogy Jodrell Bank követhesse a változásokat. Emellett az összes fényképet a küldetés első 24 órájában akarták készíteni, majd azokat azonnal visszaküldeni a Földre, mielőtt a korábbi macska-egér játék megismétlődhetett volna.

A küldetést 38 nap, 277 holdkörüli keringés és 137 kommunikációs szeánsz után október 1-jén nyilvánították befejezettnek, de a várva-várt képeket sosem hozták nyilvánosságra, és igazából semmi közelebbit nem árultak el a Luna-11 útján történtekről. Az oroszok csak a glasznoszty után ismerték be, hogy az elsődleges célt nem sikerült teljesíteni, és a képek sosem érkeztettek meg a Földre. Bár az optikai rendszer működött, a segédhajtóművek problémája miatt a fényképezőrendszer egyszer sem nézett a Hold felé, hanem végig az üres világűrről készített felvételeket! Ez azért történhetett, mert egy idegen eredetű tárgy szorult be az egyik segédhajtóműbe, így az űrhajót nem lehetett megfelelő irányba tájolni. A Luna-11 fedélzetén lévő műszerek gammasugarak, röntgensugarak, meteoriteső és erős részecske sugárzás mérésére voltak alkalmasak.

Külön figyelmet fordítottak arra, hogy műszerezettségével igazolni lehessen a Luna-10 tömegkoncentrációval kapcsolatban tett felfedezését. A tudományos eredmények máig ismeretlenek, és csak kevés kötődik a Luna-11-hez. Az 1966-os keringőegységekkel kapcsolatos orosz beszámolók a Luna-10 és a Luna-12 sikereiről számoltak be, a Luna-11-est azonban nem említették. Utóbbi fedélzetén – elődjeihez hasonlóan – olyan fogaskerekek és csapágyak helyeztek el, amit későbbi holdjárókra terveztek, és így akarták ellenőrizni, hogyan viselkednek a vákuumban.

A Luna-12 október 22-én repült el a Holdtól 1290 km-re. Sebessége 2085 m/s volt, amikor fékezőrakétái 28 másodperc erejéig begyújtotta, így sebessége 1148 m/s-ra csökkent, és olyan holdkörüli pályára állt, aminek legalacsonyabb pontja 100 km magasan volt, legtávolabbi pontja pedig 1737 km-rel ívelt a felszín fölött. Egy keringés 3 óra 25 percig tartott, és a Luna-11-nél jóval közelebb repült a holdi egyenlítőhöz: inklinációja mindössze 15 fokos volt. Ezúttal a Hold lefotózása volt a küldetés bejelentett célja, és ezt feltehetően az első napon teljesítette is, amikor legközelebb járt a felszínhez. A segédhajtóművek intenzív használatával állították a Luna-12-t a leszállóhelyek felé, majd a második napon az űrhajót lassú forgásba vitték, hogy a küldetés többi célkitűzését is teljesítse.

Az egész küldetés három hónapig tartott, és 1967. január 19-én ért véget, miután a szonda 85 napot töltött a Hold körül, ezalatt 602 alkalommal került meg az égitestet és 302 kommunikációs szeánszra kerített sort. A képalkotó-, a szkenner- és az átjátszórendszer felbontása 15 m és 20 m közötti volt, a felvételeket pedig kétféle módon lehetett visszasugározni a Földre: az egyik lehetőség képkockánként 67 sor továbbítása volt, ami 125 másodpercig tartott (gyorsnézet), a másik opció az 1100 sorból álló képkockák voltak, ezek átjátszása 34 percet vett igénybe (nagy felbontás). A célterület az Esők tengere, a Viharok Óceánja, az Ariastarcus és Alphonsus kráterek voltak: egy 1966 végén leközölt szovjet fényképen Jurij Gagarin, Alekszej Leonov, Vlagyimir Komarov és Jevgenyij Krunov kozmonauták láthatók, amint izgatottan tanulmányozzák a képeket.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Luna-10 küldetése egészen május 30-ig tartott, ekkor a szonda már 56 napja volt holdkörüli pályán, 460-szor kerülte meg a Holdat, és eközben 219 kommunikációs szeánszra került sor. Az adatokat 183 és 922 MHz-en működő antennái segítségével sugározta vissza a Földre. Az adatfolyam a magnetométer, a gamma-sugár spektrométer, az infravörös sugárzásmérő, a kozmikus sugárzásmérő és a meteoritszámláló mérési eredményeit tartalmazta. A műszerek megállapították, hogy a Hold körül nagyon gyenge mágneses mező található, ami a földinek mindössze 0,001%-át teszi ki (valószínűleg a bolygóközi mágneses mező torzítása folytán).

Kiderült az is, hogy a Holdnak nincsenek mágneses pólusai, a kozmikus sugárzás mértéke másodpercenként és négyzetcentiméterenként 5 részecske volt. A szonda 198 meteorit becsapódást észlelt, ezek többségét inkább holdkörüli pályán, és nem a Hold felé menet regisztrálta. Az eredményekből arra következtettek, hogy a Hold atmoszférája nem tartalmaz gázokat, és felszíne alatt egyenetlen a tömegkoncentráció (mascon), ez pedig hatással van a holdkörüli keringésre.

A gamma-sugár spektrométer használatával a Luna-10 elsőként kezdte feltérképezni a Hold kémiáját, az eredményekből kezdetleges térképet lehetett összeállítani. A holdkövek a bazalt szerkezetével mutattak többé-kevésbé hasonlóságot, de más fontos támpontokat is sikerült felfedezni. A gammasugár spektrométerrel megmérték a holdkőzetek uránium-, tórium- és potasszium-tartalmát. A sugárzás szintje jelentős eltéréseket mutatott, a Felhők Tengerében például magas szintet ért el. A Luna-10 magnetométere egy másfél méteres rúd végén ült, és két hónapig 128 másodpercenként végzett méréseket. Smaja Dolginov tervezőnek sikerült a mérési tartományt -50 és +50 gamma közé szűkíteni – eredetileg ő készítette az Első Kozmikus Űrhajón használt magnetométert is.

A Luna-10 pályája a május 31-i utolsó Hold körüli keringése alkalmával 378-985 km-re ívelt a felszín fölött, 72,2 fokos inklináció mellett – nem tudni biztosan, hogy az eltérést a tömegkoncentrációs pontok okozták, vagy esetleg annak tudható be, hogy eredeti pályáját még pontosabbnak akarták beállítani. A rohammunkában történt összeszerelés ellenére a dnyepropetrovszki Kozmosz-küldetés mindössze pár hónap leforgása alatt jelentős mértékben tágította a Holddal kapcsolatos ismereteket.

A Holdat fényképező küldetések

Most, hogy az amerikaiak előtt sikerült holdkörüli pályára állni, a program visszatérhetett az eredetileg tervezett, a Holdat az égitest körüli pályáról fényképező Je-7 küldetéshez. Ekkor a Je-7-et átnevezték Je-6LF-re, ami ugyanazokat a Je-6-os alapokat használta. A leszállóegységet ezúttal egy fixen rögzített kúp és egy dobozalakú fényképezőrendszer helyettesítette. A Luna-11 fényképezőrendszere megegyezett a Zond-3 fedélzetén használt elődjével – ezeket eredetileg az 1964-65-ös, a Marshoz és a Vénuszhoz indítandó 3MV-sorozathoz tervezték. Az elképzelés szerint egy-egy fénykép 25 négyzetkilométernyi területet örökít meg, 15-20 méteres felbontással. A fényképezést követően a felvételeket a szonda előhívja és megszárítja, majd a kész fotókat a fedélzeti televíziórendszer beszkenneli. A fényképezőrendszer mellett a Luna-11 felszerelését hét tudományos műszer egészítette ki, ezek megegyeztek a Je-6S, Luna-10 fedélzetén használt berendezésekkel. A teljes űrhajó mintegy 1620 kg-ot nyomott.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A holdkörüli keringés legalább annyira fontos volt egy emberes küldetés előkészítése során, mint a puha-landolás. Jó minőségű fényképek kellettek, hogy ki lehessen választani a megfelelő leszállóhelyeket. Ezen kívül a lehető legtöbbet kellett megtudni a holdkörüli pálya sajátosságairól, hogy elkerüljék a csúnya meglepetéseket (voltak ilyenek).

A szovjet holdkörüli keringőegység programját az OKB-1 a Je-6-programmal párhuzamosan rendelte meg. A Je-7-nek hívott program azonban – a másik programmal ellentétben – csak nagyon lassan haladt. 1965 nyarán két, részben befejezett Je-7 modellt adott át az OKB-1 a Lavocskin tervezőiroda részére, a két iroda közti „projekt-átadás” keretében.
A Luna-9 sikere után a figyelem a holdkörüli pályán keringő küldetések felé fordult. A Je-7 fényképező berendezése még nem állt készen, viszont az oroszok a holdkörüli keringést még azelőtt meg akarták megvalósítani, mielőtt az amerikaiak beelőzhették volna a Szovjetuniót készülőfélben lévő keringőegységükkel. Politikai nyomás is nehezedett a tervezők vállára, hiszen a 23. Kommunista Pártkongresszust emlékezetessé tevő tettet kellett végrehajtaniuk. A pártkongresszus 1966. március végén kezdődött, és egyben ez volt az első, amin újdonsült pártvezéri minőségében Leonyid Brezsnyev is részt vett. Georgij Babakin és Msztiszlav Keldis azzal a javaslattal állt elő, hogy a Je-6 vázának felhasználásával a Kongresszus idejére megoldható lehet egy Hold körül keringő egység kifejlesztése.

Je-6S-nek hívták ezt a rohamtempóban kitalált keringőegységet. A Je-6-osé volt a váza, ehhez azonban nem a leszállóegységet csatlakoztatták, hanem egy túlnyomás alatt lévő, 245 kg-os kabint, ami a keringőegységként funkcionált. Több mint valószínű, hogy a kabin a Kozmosz-sorozat eredetileg földkörüli pályára szánt műholdjából származott. Alakja miatt erős a gyanú, hogy a szonda a Mikhail Jangel dnyepropetrovszki tervezőirodája által épített Kozmosz-sorozat egyike lehetett. Hét tudományos mérőműszerrel szerelték fel, amiket eredetileg a Je-7 küldetésre szántak – ezek egyike egy hosszú rúd végén ülő magnetométer volt. A földről a tudósok megmérhették a holdi környezetben lévő gázokat: ehhez a rádiójelek erősségében bekövetkező változásokat kellett regisztrálniuk valahányszor a szonda egy-egy keringés alkalmával megjelent a Hold peremén. A tudósok megfigyelhették a szonda pályájában bekövetkező eltéréseket, amiből a Hold gravitációs mezejére következtethettek.

A szondát Je-6-os váz állítja holdkörüli pályára. A 46 másodperces, puhalandoláskor alkalmazott fékezőgyújtás helyett azonban ezúttal jóval kisebb gyújtásra volt szükség a holdkörüli pályára álláshoz. Ezt követően a túlnyomás alatt lévő Kozmosz-kabin leválik, és végrehajtja küldetését.
Az első Je-6S 1966. március elsején startolt. A felső rakétafokozat problémái újra jelentkeztek, és elmaradt az L-blokk Holdirányú gyújtása – az időközben Kozmosz-111-re átkeresztelt szonda nem hagyta el a földkörüli pályát. A második Je-6S-nek végül ez 1966. március 31-én sikerült. Alighogy elhúzott a Hold felé, bejelentették, hogy a küldetésnek teljesen új célja van: a Hold körüli keringés. Nyolcezer kilométerre a Holdtól, a Luna-10-et átfordították a pályáján, és hajtóműveit kis időre, de annál jobb hatásfokkal kapcsolták be. Sebességét 0,64 km/s-mal csökkentették, épp annyival, hogy magához vonzza a Hold gravitációja. A kazán formájú műszeres kabin a tervek szerint 20 másodperccel később vált volna le. Pályájának felszínhez legközelebbi pontja 349 kilométerre volt, legmagasabb pontja pedig 1015 kilométerre ívelt a Hold fölött, 71,9 fokos inklináció mellett (keringés ideje 2 óra 58 perc volt). Ezzel a Luna-10 lett az első űrhajó, ami megkerülte a Holdat.

De haladjunk sorban. A Luna-10 magában egyesítette a legújabb orosz sikereket. A fizika törvényei szerint a szonda akkor kezdi meg első holdkörüli keringéseit, amikor a Kommunista Párt képviselői épp Moszkvában gyülekeznek, hogy részt vegyenek a kongresszus délelőtti ülésszakán. Amikor a szonda megkerülte a Hold keleti felét, a Luna-10 transzmitterei teljes gőzre kapcsoltak, és az Internacionálé dallamát sugározták – az élő adást hangszórókon hallgatták a pártkongresszus résztvevői a mélyűr zúgása közepette. Ez dicső pillanat volt, és az 5000 delegáltnak jó oka volt arra, hogy felállva ünnepelje a sikert. Harminc év múlva derült csak ki, hogy az „élő” közvetítést igazából a Luna-10 küldetésének korábbi szakaszában rögzítették. A rádiómérnökök ugyanis nem bíztak abban, hogy az élő adás összejön, de mint később bevallották, a Központi Bizottság megtréfálása veszélyes játék volt, és az igazságot saját biztonságuk érdekében csak az 1990-es években fedték fel, amikor a Központi Bizottság többé már nem létezett.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A második és egyben utolsó Je-6 – ezt Je-6M-nek hívták – volt a Luna-13. 1966. december 21-én szállt fel, majd a Hold felszínétől 69 kilométerre begyújtotta fékezőrakétáit, és a Viharok Óceánjában, a Craft és a Selenus kráterek között huppant le a felszínre (Északi szélesség: 18,87 fok, nyugati hosszúság: 62,05 fok), mintegy 440 kilométerre a Luna-9 leszállóhelyétől. Hat napig, december 28-ig a környező kráterekről, kövekről és sziklákról készített panoráma-felvételek egész sorát küldte vissza. A Nap alacsony szögből sütött, a Luna-13 antennáinak árnyéka rávetült a misztikus tájra. Öt teljes panorámakép érkezett vissza a földre.

A Luna-13 már jóval fejlettebb volt puha-landolást végző elődjénél, a Luna-9-nél. Ez a fejlettség a maga nagyobb, 112 kg-os súlyában is megnyilvánult. A Luna-13-nak két, egyenként másfél méteres kinyújtható karja volt, ezek létrák módjára hajlottak le a Hold felszínére. Az egyik kar végén egy ütőszerkezettel ellátott mechanikus talajmérő volt, ami a talaj sűrűségét 4,5 centiméter mélységben mérte meg 70 N (230 N/m2) erővel. A VNH Transmas részéről Alexander Kemurdzsian fejlesztette ki, később ugyanez a vállalat fejlesztette ki a holdjárókat is. Az eredmény az lett, hogy a holdi sziklák a közepes sűrűségű földi talajhoz hasonló (egész pontosan 800 kg/m3), tömör összetételűek, és nem porból állnak. A holdpor vastagsága 20 és 30 cm között alakul. A másik kar végén egy sugárzás sűrűségmérő volt, utóbbi kiderítette, hogy a Holdon a sugárzás szerény mértékű, ami elviselhető az emberek számára.
A Luna-13 a fedélzetén egy hőmérő és egy kozmikus részecske-érzékelő is helyet kapott. Az utóbbi kiderítette, hogy a Hold a felszínére érkező kozmikus sugárrészecskék nagyjából 75 %-át elnyeli, és 25 %-át veri vissza a világűrbe. A Luna-13 felszín hőmérsékletét is megmérte (117 Celsius fok). A Hold talajában mért sugárzás csekély volt.

A leszállóegységek: összefoglaló

Egy kabin holdfelszínre juttatása jóval bonyolultabb feladatnak bizonyult annál, ahogy azt eredetileg az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió elképzelte. A Szovjetunió tizenkét kísérletet tett, de közülük csak két küldetés volt sikeres. A Rangerrel az amerikaiak háromszor próbálkoztak, és egészen 1966. júniusig, a Surveyor-1 küldetéséig nem jártak eredménnyel. Ami az oroszokat illeti, a fő problémák a rakéta felső fokozatában, a Hold felé menet és a navigációs rendszerekkel kapcsolatban jelentkeztek, és nem annyira magával a landolással volt a gond. A Je-6 leszállóegységek jóval kifinomultabb voltak a Rangereknél, több mérést és megfigyelést hajtottak végre amerikai társaiknál. Küldetésüket beteljesítették azzal, hogy kiderült: a Hold talaja elbírna egy legénységet szállító űrhajót, és a sugárzás mértéke elfogadható az emberi szervezet szempontjából. Ezen felül a szondák részletes közeli felvételeket küldtek vissza a holdi tájról.

A Je-6 tervei később jó szolgálatot tettek a Szovjetuniónak, amikor 1971-ben puha landolással kívántak űrhajót juttatni a Marsra (Mars-3). Az amerikai Pathfinder 1997-ben végrehajtott sikeres puha-landolásakor az oroszok által 1960-ban kifejlesztett légzsákos technikát alkalmazta (nem mintha erről akkoriban megemlékeztek volna). Légzsákokat használtak a későbbi amerikai Mars-szondák, a Spirit és az Opportunity is 2003-2004-ben. Az amerikai Mars-szondák gyakorlatilag megismételték az oroszok által az 1960-as években megtapasztalt frusztráló problémákat.

A Je-6, -6M tudományos eredményei:

• a holdi regolit sűrűsége hasonlít a földi közepes sűrűségű sziklákéhoz, kevés port tartalmaz (0,8 gm/cm3)
• a felszín bőven elbír egy emberes holdraszálló egységet
• a sugárzás napi szintje 30 mrad, ami az emberi szervezet számára elfogadható mértékű
• a Hold a kozmikus sugárzás háromnegyedét elnyeli
• a helyi terepviszonyokat két helyszínen is feltárta
• a holdfelszín hőmérséklete 117 Celsius fok