Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az oroszok csak szűkszavúan számoltak be a Luna-12 küldetéséről, a lényeg a szonda képtovábbító adása volt, a végeredmény pedig a Pravda 1966. november 6-i számában jelent meg. Csak kevés képet jelentettek meg, és azok is sokkal rosszabb minőségűek voltak az amerikai keringőegységek által készített felvételeknél, és nem sokat tett a fényképezőgépek 15 méteres felbontásának igazolásáért. Egyes beszámolók szerint a fényképek olyan rossz minőségűek voltak, hogy az oroszok végül már azt fontolgatták, hogy a nyilvánosan elérhető amerikai Ranger- és Lunar Orbiter-missziók archívumát nézik át, és az alapján tervezik meg saját holdraszállásukat – ez a feltevés azonban a nyugati világban uralkodó általános nézeten alapult, ami tradicionálisan alábecsülte a szovjetek képalkotással kapcsolatos ismereteit.

Semmi nem utal arra, hogy a küldetés során bármi balul sült volna el, így a  képeknek legrosszabb esetben is el kellett érniük a Zond-3 felvételeinek színvonalát. Mivel azonban a Holdhoz sokkal közelebb készültek, valószínűleg sokkal jobb minőségűek is lettek. Bárhogy is volt, sokkal valószínűbb, hogy valamelyik moszkvai archívum mélyén hever pár Luna-12-es felvétel.
A fényképezőrendszer mellett a Luna-12 berendezései között egy gammasugár spektrométer, egy magnetométer, egy infravörös sugárzásmérő és egy mikrometeorit detektor is volt. A Hold felszínének visszaverődése alapján meghatározták az égitest sűrűségét (1400 kg/m3).
Valószínű, hogy a Luna-12 képei kulcsfontosságúak voltak az orosz leszállóhelyek kiválasztásakor. A keringőegységek révén az amerikaiak az első holdraszállás helyét öt területre szűkíthették, ezek mindegyike az egyenlítő környékén volt (ehhez hasonlóan, a Luna-12 is az egyenlítő fölött repült az északi szélesség 15. és a déli szélesség 15. foka között, jóval szűkebb sávban, mint a Luna-11, ez ugyanis az északi és déli szélesség 27. foka között repült). A Vernadszkij Intézetben Alexander Bazilszvszkij (született: 1937-ben) vezetésével egy csapat 1968 óta az emberes holdraszállás helyének meghatározásán dolgozott, ugyancsak ők határozták meg, honnan érdemes talajmintát venni a Holdon, és hova érkezzenek a holdjárók. Végülis, az oroszok három, egyenletes felszínű területet szemeltek ki az első emberes holdraszállás számára:

a Viharok Óceánját
a Sinus Meridianit
és a Nyugalom tengerét (de nem az Apollo-11 leszállóhelyét).

A kommunikációs rendszerek tesztje

Az oroszok a holdszondák harmadik generációját is elindították, ezeknek azonban nincs közvetlen amerikai párjuk. Je-6LS-nek hívták őket, és csak keveset lehet tudni róluk. A Luna-14-ről csak egy vázlatot közöltek (fényképet nem), ez hasonlított a Je-6LF terveihez. A Je-6LS sorozat célja a kommunikáció tesztelése volt a holdkörüli pályán keringő egység és a földi mélyűr-megfigyelő hálózat között, olyan rendszerek alkalmazásával, amiket később a legénységgel a Holdat megkerülő egység, a LOK fedélzetére is szántak. A fedélzeten két tudományos műszer is helyet kapott. Egyikük a töltött naprészecskéket mérte, a másik a kozmikus sugarakat. Emellett egy mérnöki kísérletre is sor került: újabb fogaskerék-áttételek és kenőanyagok is utaztak a fedélzeten – így ellenőrizve a holdjárók leendő sorozatában használatos alkatrészeket.

Ez a program elég fontos volt a következő három Je-6LS szonda szempontjából. Az elsőt 1967. május 17-én indították útnak. Magas földkörüli pályára akarták állítani, aminek legtávolabbi pontja megegyezett volna ugyan a Föld-Hold távolsággal, de a Holdtól eltérő irányba vezetett. A start után azonban a negyedik rakétafokozat idő előtt állt le, így a Kozmosz-159 nagyon szokatlan pályára állt: Földhöz legközelebbi pontja 260 kilométerre volt, a legtávolabbi pontja pedig 60 710 kilométerre. Habár a szándéktól eltérően jóval kisebb volt a pályája, ez valószínűleg elégséges lehetett a LOK kommunikációs rendszereinek teszteléséhez, és az eredményeket hasznosíthatták a későbbiek során.

A második Je-6LS szintén kudarcot vallott. 1968. február 7-én az I-blokk a küldetés 524. másodpercében állt le idő előtt az üzemanyag felvételt szabályzó mechanizmus hibája miatt, és nem érte el a földkörüli pályát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.