Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A nyugati világ figyelmét sem kerülte el a Luna-9. „Oroszország újra vezet a világűrben” és „Az oroszok ismét beelőztek” voltak a jellemző szalagcímek. Amerikában a Surveyornak hívott megfelelőjének sikerült egy vagy két évvel lemaradnia a tervekhez képest. Az amerikai mérnökök igyekeztek rámutatni arra, hogy saját szondájuk a Luna-9-nél sokkal kifinomultabb. A Surveyor egy igazi ejtőernyőszerű landolást kívánt végrehajtani, aminek során semmilyen kapszulák nem ütköztek durván a Hold felszínének. „Hát aztán?” – kérdezték az emberek. A Surveyor még mindig a raktárban volt, a Luna-9 pedig a Holdon.

Az elkövetkező pár napban a világ figyelme a Holdra irányult. Február 4-én 04:50-kor bekapcsolták a televíziókamerát, ami alig 60 cm-rel volt a felszín fölött. Tükörje segítségével elkezdte feltérképezni a holdi felszínt: 100 percig tartott amíg egy teljes, 360 fokos fordulatot megtett. A kamera valójában a szonda legfontosabb műszere volt, a másik a sugárzás mértékét rögzítette. Az elkövetkező három napban egy sor kommunikációs szeánszra került sor a Föld és a Hold között, ezek hossza az akkumulátorokon múlt. Egyes szeánszok több mint egy óra hosszat tartottak. A legfontosabbra február 4-én moszkvai idő szerint este 6:30 és 7:55 között került sor, és ez diplomáciai bonyodalmakat is okozott. Ez az adatközlés volt a nagy esemény – ekkor érkeztek a képek. Feltehetően kódolva küldték őket, hogy közülük a legjobban sikerült jelenjen meg a szovjet sajtóban.

A manchesteri Jodrell Bank obszervatórium rádióantennája a holdutazás egész ideje alatt fogta a Luna-9 jeleit. A Jodrell Bank PR-ese korábban újságoknál dolgozott, és azonnal felismerte a jelek következő típusát: pont olyan volt, mint a szerkesztőségekben a faxkészüléknek! Ötletszerűen bevágta magát egy autóba, és lóhalálában Manchesterbe vágtatott, egyenesen a Daily Express faxkészülékéhez. Ezt begyűjtötték, visszaszáguldtak, majd a faxot azon nyomban rákötötték a vevőegységre, illetve a Holdról érkező jelekre. A riporterek elhűltek, amikor a faxon azonnal a szerkesztőségek által használatos képekké álltak össze a jelek. A nyomatot eljuttatták Sir Bernard Lovell, az obszervatórium igazgatója és a lelkes riporterek részére. Ők pedig szóhoz sem tudtak jutni.  

A magas, tiszteletet parancsoló Sir Bernard mély levegőt vett, és csak annyit bírt kinyögni, hogy „elképesztő!”. Ott volt előttük a Hold igazi arca. A képen lankás horizont derengett, mindenfelé sziklák, kavicsok, kövek és sziklatömbök hevertek véletlenszerűen elszórva a porózus, köves felszínen. A távolban egy kráter ívelt lefelé. A hosszan elnyúló árnyékok felerősítették a Hold rideg felszínéről küldött túlvilági képek kontrasztját. Perceken belül az egész világ látta a felvételeket. Velük kezdődtek a híradók, és másnap az összes országos napilap címlapján is lehozták a felvételeket. Az oroszok a képek lenyúlásáért dühösek voltak a nyugati világra. Sir Bernardot szenzációhajhászással és felelőtlenséggel vádolták meg. Igazából az arányokat kissé rosszul becsülte meg (nem volt viszonyítási alapja), a tényleges képeken a Hold valamivel laposabb volt.

A Luna-9-nek a tervek szerint még jó pár napig kellett sugározni a jeleket. Két további fényképes adatátvitelre is sor került – a másodikra február 4-én, a harmadikra pedig február 5-én. További fényképek érkeztek – összesen nyolc – amiken a holdi horizont 1,4 kilométer távolságban húzódott, és a Luna-9 nyilvánvalóan egy sziklamezőre érkezett. Különös volt, de biztató. Ha a Luna-9 képes volt puhán landolni a Holdra, akkor egy emberes űrhajó is képes lehetett rá: sokak félelmével ellentétben kiderült, hogy nem nyeli el az űrhajót egy pormező. Ahogy a szonda hűtővize fokozatosan elpárolgott, úgy került az űrhajó a helyére, így új szögből készültek a fényképek.
 
Az akkumulátora lemerült, a Luna-9 végül február 6-án örökre elnémult, miután 8 óra 5 perc hosszan továbbította az adatokat hét kommunikációs szeánsz során, amiből három a fényképek átjátszása volt. A Viharok Óceánja visszanyerte szokott csendjét és elhagyatottságát. A Luna-9 mindent teljesített: túlélte a küldetést, adatokat továbbított, fényképezett, és beépített időzítője révén biztosította a rendszeres adásokat a Holdról a Földre. Ezzel a holdraszállás elől egy újabb akadály elhárult, és az amerikaiak ismét alul maradtak.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A főkonstruktőri rendszer a Szovjetunióban Koroljov idejében jól működött. De az egész szisztéma rendkívüli mértékben egy emberen múlt, viszont Koroljov erényei és tapasztalata híján, Misin vezetése alatt a rendszer komoly fogyatékossága megmutatkozott Misin alatt. A rivális amerikai űrprogram ilyen mértékben sosem függött egyetlen embertől, mint ahogy az a szovjeteknél történt.

Habár az amerikaiaknál Wernher von Braun állt a legközelebb a „főmérnök” státuszhoz, az amerikaiak jóval körültekintőbben választották szét az űrprogram adminisztratív vezetését – a NASA igazgatóját – a mérnöki vezetéstől (a NASA központjai és az alvállalkozók).
Mivel az OKB-1 gyártókapacitását megnövelték, a Je-6 sorozat átadta helyét a Je-6M sorozatnak. Ez volt az első széria, amit a Lavocskin Tervezőiroda épített meg. A Je-6M fejlesztéseire valószínűleg mindenképp sor került volna, de a változtatások a Je-6 kudarcai miatt is elkerülhetetlenek volt. Az alábbi módosításokat hajtották végre:

• A légzsákok a végső megközelítésben használt rakétahajtómű gyújtása után fújódnak fel
• Új, kisebb súlyú és hatékonyabb fényképezőrendszer
• Több műszer: két összehajtott rúd kerül a későbbi űrhajókra

Az új kabin elődjénél valamivel nehezebb volt: 82 kg helyett 100 kg. Az Arnold Szelivanov által tervezett és az NH-885 által megépített fényképezőrendszer 1,5 kilogrammot nyomott, és csak 2,5 watt áramot fogyasztott, „ellátott” az 1500 méterre levő horizontig, és egy körbeforgatható kis torony módjára emelkedett ki a leszállóegység tetejéből. A Luna-4-8 fényképezőgépeinél nagyobb felbontásra tervezték, és egy teljes, 360 fokos panorámakép 6000 sorból állt.

„Nagy lépés az emberes landolás felé”

A Lavocskin Tervezőiroda 1583 kg-os Luna-9 szondája 1966 január 31-én szállt fel. Másnap végrehajtották a pályakorrekciót, de a szondára ekkor még mindig 233000 km utazás várt a Holdig. Két nap múlva, 8300 km-re távolságban a Holdtól, a Luna-9 függőleges helyzetbe állt. A fékezőrakéták 75 km-rel a felszín fölött 48 másodperc erejéig begyújtottak. Akkor hagyták abba, amikor a szonda mindössze 250 méterre volt a talajtól, de a süllyedés sebessége nem változott. A leszállóegység, amit két légzsák vett körbe, leszakadt, hogy a holdfelszínre pattogjon. A kis, 99,8 kg-os kapszula megállt. A tetején négy sziromszerű szárny kinyílt. Négy perc múlt négy, egyenként 75 cm-es antenna bújt elő lassan a tetejéből. A 183 MHz-en üzemelő transzmitterek mind az antennában, mind a sziromszerű szárnyba voltak építve.
A Luna-9 a Viharok Óceánjába érkezett, a Reiner és a Maria kráterek közé. Azon a téli éjjelen a földi irányításnál mindenki feszülten várakozott. A főegység jelei megszűntek, miután becsapódott a felszínbe. A földi irányítóknak nagyon hosszúnak tűnő 4 percig és 10 másodpercig kellett várakozniük, hogy kiderüljön: túlélte-e a kapszula az érkezést, működnek-e a műszerei, illetve érkeznek-e a Földre értékelhető adatok. Vagy esetleg ismét megfosztja őket valami a győzelemtől?

Nem így történt. Valóságos kinszenvedés volt a várakozás. Aztán, pont a kellő időben az irányítóterem falára szerelt hangfalakból elkezdtek özönleni a Luna-9 által kiadott bippek, pittyek és zúgó sikítások, egyenesen a Hold felszínéről! Édes pillanat volt. Ekkor történt meg első alkalommal, hogy egy űrhajó egy másik világból egyenesen a Földre sugározza jeleit! Történelmi pillanat volt, és a Moszkvai Rádió nem is vesztegette az időt, hogy értékelje a szonda jelentőségét:

„Egy puhalandolás egyike az űrkutatás legbonyolultabb tudományos és műszaki problémáinak. Ez fontos lépés ahhoz, hogy az ember leszálljon a Holdra, vagy más bolygókra.”

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Miután Koroljovot 1966. január 16-án eltemették a Kreml falába, személyazonosságát és jelentőségét immár kockázat nélkül fel lehetett fedni, és el lehetett mondani, milyen is volt ő valójában. A Koroljovval foglalkozó irodalom egész özöne következett. Nem takarékoskodtak a dicsérettel, ha határtalan energiáját, vasakaratát, korlátlan fantáziáját és mérnöki géniuszát kellett ecsetelni. Ezt nosztalgiának is fel lehetett volna fogni, de igazából nem erről volt szó. Koroljov halálával a szovjet űrprogram már sosem lett a régi: erőtlenné vált, és a Koroljov döntéshozatalban, motiválásban, kompromisszum-keresésben, vezetési technikában, a tervezésben, a részletekre való odafigyelésben megnyilvánuló különleges képessége is távozott.

1966 után az űrprogramban számos kiváló mérnök, küldetéstervező, politikus, igazgató és próféta dolgozott, de nem egy személyben. Persze, ez nem volt azonnal nyilvánvaló. A program sok tekintetben ugyanúgy folytatódott, mint korábban. De az irányítás érzete fellazult. Igazából Koroljov hiánya jelenthette a kritikus különbséget a holdverseny 1968-69-es végkifejletében.

Elsőre nem volt egyértelmű, ki lesz Koroljov utódja, és Dimitrij Usztinov védelmi miniszter Georgij Tjulint javasolta, aki hónapokig a főkonstruktőri poszt esélyesének tűnt. Májusban Koroljov helyettesére, Vaszilij Misinre esett a választás, aki 1945 óta dolgozott mellette. Vaszilij Misin 1917. január 5-én született, és a Moszkva melletti Orekovzsvevoból származott, majd matematikus lett a Moszkvai Légügyi Intézetnél. Misin volt az 1944-ben Lengyelországba látogató, Tyihonravov által vezetett csoport legifjabb tagja, és valószínűleg ő tett a legtöbbet azért, hogy a feltárt mozaikokból a lehető legteljesebb képet össze lehessen rakni.

Fiatal mérnöknek nagyon tehetséges volt, emellett pedig még pilótaként is sikereket ért el. Misin a Szputnyik tervezéséből is kivette részét, majd 1959-ben Koroljov helyettese lett. Az ő ötlete volt többek között, hogy az R-7-est vasúti kocsikkal emeljék az indítóállásra, ezzel a módszerrel ugyanarról az indítóállásról gyors egymásutánban követhették egymást a startok, és a Szojuz-komplexum összeszereléséhez szükség is lett volna erre. Vaszilij Misin kedves ember volt, mindenkiben tisztelet ébresztett, akivel csak beszélt, 2001-es halála előtt pedig sok mindent elmesélt a holdversenyről, és megnyitotta az aktákat. Hruscsov az alábbi szavakkal értékelte őt, és – noha nyersen fogalmazott – kevesen vitatkoznának az általa adott jellemzéssel:

„Vaszilij Misin kiválóan számolta ki az űrhajók pályáját, de fogalma sem volt arról, hogyan birkózzon meg azzal a sok ezer emberrel, akik vezetése a vállára nehezedett, ahogy a kormány megállíthatatlan gépezetét sem tudta a saját hasznára fordítani.”

Alekszej Leonov kozmonauta is jó mérnökként jellemezte, egyúttal olyannak, aki sokat hezitált, nem volt meggyőző, és nehezen hozott döntéseket, nagyon kelletlenül vállalt kockázatokat, és rosszul vezette a kozmonauták csoportját. Alkoholproblémái is voltak, noha Alekszei Leonov elsőkézből figyelte meg, hogy mérnökként hozott döntéseit az ittas állapot sem befolyásolta jelentékenyen.
Az OKB-1-et átszervezték, és TsKBEM-re nevezték át (Kísérleti Gépépítés Központi Tervezőirodája), miközben Cselomej irodáját TsKBM-re keresztelték (Gépépítés Központi Tervezőirodája) (a szükségtelen zavar elkerülése érdekében a továbbiakban a tervezőirodákat a régi megnevezésükön használjuk).

Mint azt már sokan észrevettétek, mostanában nem vagyunk éppen szószátyárok itt a blogon. De ez nem jelenti azt, hogy nem dolgozunk továbbra is gőzerővel! Sőt.

Munkatervünk jelenlegi fázisának - amelyet Iteráció 3-nak hívunk - középpontjában 2014 tavaszáig az űrképes prototípus rendszerek megalkotása áll; ezen belül a csapat a holdjáró további fejlesztésére és tesztelésére, a Föld-Hold kommunikáció kialakítására és az Irányítóközpont továbbfejlesztésére fordít kiemelt figyelmet.

Novemberre tervezzük az újabb tesztsorozatot, ezúttal a Hawaii szigetén található PISCES központban, ahol a NASA is rendszeresen hajt végre kísérleteket. Ismét Magyarországról irányítva a Pulit, ezúttal a versenyt szervező XPRIZE alapítvánnyal együttműködve egy, a holdfelszíni küldetés teljes körű szimulációjának megvalósítása a cél. Az XPRIZE alapítvány arra törekszik, hogy a világ több pontján is kialakítson egy-egy Mission Control Centert a Holdverseny fináléjára. Ezzel az újabb projekttel a Puli szeretné megmutatni, hogy Magyarország minden tekintetben az egyik legalkalmasabb jelöltje lehet egy ilyen központ helyszínének.

A Haiwahine völgy, egyik lehetséges teszt-helyszínünk Hawain. A képet John Hamiltonnak köszönjük.

Közben járjuk az országot is, legutóbb múlt szombaton a Balaton mellett és Veszprémben voltak galaktikus találkozásaink:

A Balatoni Nyár július 6-i adásában 41:38-tól láthatjátok a Pulit és nagyhatalmú szövetségesét :-)

Révfülöpről hazafelé Tihanyban és Veszprémben is jártunk, ahol a maxon motor Hungary Kft. Családi Napján is részt vettünk. Maxon motorok vannak szép számmal a Marson, és a mi I2.0 és I2.5 prototípusunkban is.

Kapacitásgondokkal küzdünk, ezért a következő időszakban nagy valószínüséggel kevesebb rendszerességgel tudunk blogolni itt, de mindent megteszünk, hogy mielőbb visszatérjünk a megszokott ritmusunkhoz. Türelmeteket és megértéseteket köszönjük!

És mindenképpen kövessétek utunkat Facebook-on és a Google+-on is!

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Zond-3 sikere bizakodóvá tette a tervezőket a Luna-7-tel, a következő puha-landolást célzó küldetéssel kapcsolatban, és remélhették, hogy végre siker koronázza erőfeszítéseiket. A startot 1965. szeptember 4-re tűzték ki, de az R-7 irányítórendszerében talált hibák miatt az egész rakétát vissza kellett szállítani a hangárba javításra, így lekésték az indítási ablakot. A Luna-7 egy hónap múlva, október 4-én hagyta el a Földet, a Szputnyik startjának nyolcadik évfordulóján. A Luna-5 és a Luna-6 kudarcától eltérően a második napon a pályakorrekció tökéletesen ment. A harmadik napon, két órával a landolás előtt, a Luna-7 8500 kilométerre a Holdtól felvette a landolási pozíciót.

A Luna-5-től eltérően a szonda megfelelő pályán haladt a kiszemelt leszállóhely felé, ami a Viharok óceánjában, a Kepler kráter közelében volt. Alighogy betájolta magát, a szenzorok szem elől vesztették a Földet, és emiatt a hajtóművet sem lehetett beindítani. A Luna-4 után ez volt a második alkalom, hogy a csillagalapú navigációs rendszer csütörtököt mondott. A földi irányítók tehetetlenül végignézték, ahogy a Luna-7 nagy sebességgel becsapódik a Holdba, ahogy az hónapokkal korábban a Luna-5 esetében is történt. A vizsgálat során kiderült, hogy a szenzort rossz szögbe állították, és így problémát okozott számára a Föld betájolása.

Koroljovot Moszkvába rendelték, hogy ott beszámoljon a magas hibaszázalékok okairól. Öreg pártfogóját, Nyikita Hruscsovot eltávolították a hatalomból, és Koroljovnak ezúttal a Leonyid Brezsnyev-féle új vezetéssel kellett dűlőre jutnia. Koroljov beismerte, hogy komoly nehézségek merültek fel, de a legközelebbi küldetésre sikert ígért. A Luna-8-at december 3-án illően útnak is indították. Ez volt az utolsó Je-6, amit az OKB-1 gyártott.
A Luna-8 új parkolópályára állt. Elődei, a Luna-4-7 az Egyenlítővel 65 fokos szöget bezáró parkolópályát használtak. Ezúttal viszont alacsonyabb, 51,6 fokos szöget használtak, így az űrhajó tömegét 1500 kg-ról nagyjából 1600 kg-ra meg lehetett növelni.

A Luna-8 simán vette a pályakorrekciót. Ezúttal a fékezőgyújtáshoz és a Kepler kráterbe való ereszkedéshez megfelelő pozícióba állt. Ebben a kései szakaszban azonban a dolgok kezdtek rosszul alakulni. Amikor kiadták a parancsot a légzsákok felfújására, az egyiket egy éles alkatrész átdöfte, és a kiszökő levegő miatt pörögni kezdett a szonda. Ez megakadályozta, hogy a rendszer megfelelő irányba tájolja magát, és a hajtómű sem gyújtott be. A szonda rövid időre visszanyerte megfelelő helyzetét, a hajtómű pedig 9 másodperc erejéig begyújtott, majd a szonda ismét elvesztette a fonalat, a hajtómű pedig leállt.

Belátható, hogy a 9 másodperces gyújtás a 46 másodperc helyett nem sokat segített az újabb becsapódás elkerüléséért. A jövőre nézve az a döntés születet, hogy a légzsákokat a fékezőgyújtás legvégén fújják fel. Ez volt a puha landolásra tett kísérletek közül a tizedik kudarc.

Koroljov halála: a Misin-korszak

Koroljovot Moszkvába rendelték, hogy elmondja, miért vallott kudarcot a beígért siker, de a találkozóra sosem került sor. Koroljov meghalt. 1966. január 13-án került kórházba, hogy vastagbeléből eltávolítsanak egy tumort. Nem kisebb ember, mint maga az egészségügyi miniszter, dr. Borisz Petrovszkij, végezte a műtétet – Koroljov kérésének megfelelően. A műtét közben Petrovszkij egy jóval súlyosabb, „ökölnagyságú” tumort fedezett fel. Folytatta az operációt. Egy nagy véredény elpattant, Koroljov pedig kezdett elvérezni, keringése pedig – ami legyengült a munkatáborok robotjában – összeomlott. A lélegeztetésére tett kísérleteket megnehezítette, hogy állkapcsát az egyik őr eltörte a gulágon töltött évek során. Kétségbeesett erőfeszítéseket tettek újraélesztésére, de január 14-én halottnak nyilvánították.