Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az első, immár komplett fényképezőegységgel felszerelt Je-6LF augusztus 24-én szállt fel – azután, hogy az első amerikai keringőegység elérte a Holdat. Luna-11-nek hívták, és augusztus 24-én hagyta el a Földet. Holdkörüli pályájának felszínhez legközelebbi pontja 159 km, legtávolabbi pontja 1193 km magasan volt, 27 fokos inklináció mellett, egy keringés pedig 2 óra 58 percig tartott. Az üzemanyag elégetése után a holdkörüli pályára álló tömeg 1136 kg volt.

Az oroszok a Luna-9 fényképeivel történt incidensből megtanulták a leckét. Két választásuk volt: vagy szigorúan akkor küldje a szonda a képeket a Földre, amikor Jevpatoriával közvetlenül kapcsolatba tudott lépni, ez azonban sok hétig is eltarthatott, vagy úgy, hogy a távolabbi állomások is vegyék a jeleket (beleértve a jevpatoriait is), megkockáztatva, hogy mások is fogják majd az adást. Ez utóbbi megoldás mellett döntöttek. Cselesen azt találták ki, hogy az adás gyorsan váltakozzon a két rendelkezésre álló frekvencián, túl gyorsan ahhoz, hogy Jodrell Bank követhesse a változásokat. Emellett az összes fényképet a küldetés első 24 órájában akarták készíteni, majd azokat azonnal visszaküldeni a Földre, mielőtt a korábbi macska-egér játék megismétlődhetett volna.

A küldetést 38 nap, 277 holdkörüli keringés és 137 kommunikációs szeánsz után október 1-jén nyilvánították befejezettnek, de a várva-várt képeket sosem hozták nyilvánosságra, és igazából semmi közelebbit nem árultak el a Luna-11 útján történtekről. Az oroszok csak a glasznoszty után ismerték be, hogy az elsődleges célt nem sikerült teljesíteni, és a képek sosem érkeztettek meg a Földre. Bár az optikai rendszer működött, a segédhajtóművek problémája miatt a fényképezőrendszer egyszer sem nézett a Hold felé, hanem végig az üres világűrről készített felvételeket! Ez azért történhetett, mert egy idegen eredetű tárgy szorult be az egyik segédhajtóműbe, így az űrhajót nem lehetett megfelelő irányba tájolni. A Luna-11 fedélzetén lévő műszerek gammasugarak, röntgensugarak, meteoriteső és erős részecske sugárzás mérésére voltak alkalmasak.

Külön figyelmet fordítottak arra, hogy műszerezettségével igazolni lehessen a Luna-10 tömegkoncentrációval kapcsolatban tett felfedezését. A tudományos eredmények máig ismeretlenek, és csak kevés kötődik a Luna-11-hez. Az 1966-os keringőegységekkel kapcsolatos orosz beszámolók a Luna-10 és a Luna-12 sikereiről számoltak be, a Luna-11-est azonban nem említették. Utóbbi fedélzetén – elődjeihez hasonlóan – olyan fogaskerekek és csapágyak helyeztek el, amit későbbi holdjárókra terveztek, és így akarták ellenőrizni, hogyan viselkednek a vákuumban.

A Luna-12 október 22-én repült el a Holdtól 1290 km-re. Sebessége 2085 m/s volt, amikor fékezőrakétái 28 másodperc erejéig begyújtotta, így sebessége 1148 m/s-ra csökkent, és olyan holdkörüli pályára állt, aminek legalacsonyabb pontja 100 km magasan volt, legtávolabbi pontja pedig 1737 km-rel ívelt a felszín fölött. Egy keringés 3 óra 25 percig tartott, és a Luna-11-nél jóval közelebb repült a holdi egyenlítőhöz: inklinációja mindössze 15 fokos volt. Ezúttal a Hold lefotózása volt a küldetés bejelentett célja, és ezt feltehetően az első napon teljesítette is, amikor legközelebb járt a felszínhez. A segédhajtóművek intenzív használatával állították a Luna-12-t a leszállóhelyek felé, majd a második napon az űrhajót lassú forgásba vitték, hogy a küldetés többi célkitűzését is teljesítse.

Az egész küldetés három hónapig tartott, és 1967. január 19-én ért véget, miután a szonda 85 napot töltött a Hold körül, ezalatt 602 alkalommal került meg az égitestet és 302 kommunikációs szeánszra kerített sort. A képalkotó-, a szkenner- és az átjátszórendszer felbontása 15 m és 20 m közötti volt, a felvételeket pedig kétféle módon lehetett visszasugározni a Földre: az egyik lehetőség képkockánként 67 sor továbbítása volt, ami 125 másodpercig tartott (gyorsnézet), a másik opció az 1100 sorból álló képkockák voltak, ezek átjátszása 34 percet vett igénybe (nagy felbontás). A célterület az Esők tengere, a Viharok Óceánja, az Ariastarcus és Alphonsus kráterek voltak: egy 1966 végén leközölt szovjet fényképen Jurij Gagarin, Alekszej Leonov, Vlagyimir Komarov és Jevgenyij Krunov kozmonauták láthatók, amint izgatottan tanulmányozzák a képeket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.