Slágereket hallgattak az Apollo-11 űrhajósai a Holdról hazafelé jövet. Neil Armstronghoz például az elektronikus zenék álltak közel. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Konyak lehet, hogy nincs a fedélzeten, de azért akad itt pár szokatlan dolog.  Van például két csodás, nagyméretű amerikai zászló, amik a Képviselőházhoz és a Szenátushoz kerülnek majd. Van itt „sportengedély” is, aminél furább ötletet aligha hallottam: ez a kis sárga kártya a repülési rekordkísérletek számára van fenntartva, amit aztán a Fédération Aéronautique Internationale később leigazol. Feltehetően a holdkörüli pályán töltött huszonnyolc órám már önmagában rekordgyanús, de úgy tűnik, hogy az eredmény nem lenne hivatalosnak tekinthető, ha ez a kártya nem lenne a fedélzeten. Az nem derül ki, hogy milyen sporttevékenységre szorítkozhatok, na de … egy parancsnoki egységben? Mindössze ennyi áll rajta: „Ez az engedély a FAI szabályzat tiszteletben tartásával megrendezett bármely sporteseményen való részvételre jogosít.”

A fedélzeten bélyegkészletünk is van egy boríték társaságában, és egy új, tízcentes bélyeg kiadásának első napját hivatott megörökíteni: a bélyegen egy asztronauta látható a holdkomp létrájának az alján, amint épp készül mintát venni a talajból. A boríték mellett van egy tintapárna és egy postabélyegző is, utóbbin ez a felirat olvasható: Holdraszállás – 1969. JUL 20. – USA. Nem számít, hogy valójában már JUL 22-e van, mivel ez az első alkalom, hogy érkezésünk van ezzel foglalkozni. Elsőként a postabélyegzőt próbáljuk ki, a párnához érintjük, és ismerkedés gyanánt háromszor rápecsételünk a repülési tervünkre, majd ezt óvatosan megismételjük az egyetlen rendelkezésünkre álló borítékon is - ez utóbbit tudomásunk szerint a Posta igazgatója országos körútra küldi majd. A Columbia fedélzetén van a nyomat is, amivel a bélyeget készítették.
 
Ezen kívül egy kis diktafonunk is van az űrhajóba szerelt nagyon bonyolult hangfelvevőn kívül. A diktafont szöveges üzenetek rögzítésére használjuk, ha nem akarjuk magunkat a nagy testvérére csatlakoztatni. Felvételen kívül lejátszani is tud, valaki pedig zenét és hangeffekteket másolt a szalagra. A küldetés előtt azt mondtam Neilnek és Buzznak, hogy igazából nem érdekel milyen zenét kértek, nekem minden megfelel. Az eredmény egy kellemes slágerekből álló válogatás, amikben valahogyan a „Hold” neve is előfordul. A kedvencem, amit még soha nem hallottam korábban, az „Everyone’s Gone to the Moon” – legalábbis ezt a sort ismételgeti az énekes. Nagyon megnyugtató dal.

Van még valami fura, elektronikus zene, ami egyúttal Neil kedvence; a címe: „Music out of the Moon”. Neil állítja, hogy ez egy húsz évvel ezelőtti felvétel, de ezt sem hallottam még soha. A szalag végén a válogatás egy harangokból, füttyökből, sikításokból és egyéb beazonosíthatatlan hangokból álló csörömpölő kakofóniába torkollik. Most épp azzal szórakozunk, hogy a sikítozó diktafont a bekapcsolt mikrofonhoz tartjuk. A válasz nem várat sokáig magára. „Apollo-11, itt Houston. Biztos egyedül vagytok?” Ártatlanságot színlelve felelek: „Houston, itt az Apollo-11, megismételnéd, kérlek?” „Mindenféle fura zajokat hallottunk tőletek, olyan volt, mintha barátokra tettetek volna szert odafenn.” Tudom, hogy épp az imént volt műszakváltás a Küldetésirányításnál, és a Zöld Csapat helyére a Fehér Csapat tagjai szállingóznak. „Egyébiránt tisztában vagytok azzal, hogy a Fehér Csapat hol tölti a szabadidejét?”

Most ideje abbahagyni a hülyéskedést, ki kell pakolni a TV-kamerát. Houstonban ugyanis főműsoridő van – és a terv szerint mi leszünk műsoron. Semmit nem próbáltunk el előre, és továbbra sem táplálunk különösebben pozitív érzéseket a kamera és a tévé iránt. Neil nem mutathatja meg a tudósoknak a köveket, mivel azok a vákuumos tárolóikba vannak bezárva, de közel a legjobbat teszi: megmutatja a dobozokat, amikben a kövek vannak. Buzz az étel elkészítését mutatja be, ami egy átázott sonka szelet kenyérre terítésében teljesedik ki. Ezután egy kis dobozt megpörget a levegőben, így illusztrálva a giroszkópok működési elvét.

Amikor rám kerül a sor, vizet töltök egy kanálba, és így akarom bemutatni a súlytalanságot, amit talán a gyerekek is megérthetnek. „Most megmutatom, hogyan isszuk ki a vizet a kanálból, de tartok tőle, hogy túlzottan teletöltöttem a kanalat, és, ha nem vigyázok, oldalt kifolyik. Gyerekek, látjátok, ahogy a víz a kanál pereméig ér?” Houston az én emberem. „Megerősítjük, 11-es.” „OK. Hát, ahogy mondtam, megmutatom nektek, de attól tartok, hogy túlságosan tele van, és kifolyik a szélén. Megmondom, mit csinálunk. Fejjel lefelé fordítom, és megszabadulunk a víztől, majd az egészet elölről kezdjük. OK?” „OK” – mondja Houston. Lassan „fejjel-lefelé” fordítom a kanalat, természetesen, a víz semerre nem mozdul. „Amint látjátok, idefenn nem tudjuk, mit jelent valamit "feje tetejére" állítani. Legalább annyira mondhatjuk valamire, hogy az "fent" van, mint amennyire nem. És ez tényleg víz. Megmutatom.” Óvatosan számba veszem a fejjel lefelé fordított kanalat, és lenyelem a vizet. Istenem, mint egy sonka! Majd áttérek a fedélzeti vízi pisztoly bemutatójára, és megpróbálok egy kupicányit távolabbról a számba lőni. „Macerás. Még sosem próbáltam ilyen messziről. Ez nagyjából ahhoz hasonló, amit a spanyolok szoktak csinálni, amikor boros tömlőkből isznak a bikaviadalokon, bár szerintem ez még jobb móka.” Mi a fene ütött belém? „Hát, viszontlátásra, gyerekek.” A New York-i rádiós, aki a vasárnapi vicceket szokta felolvasni a gyerekeknek, most véletlenül még egy utolsó mondat erejéig bekapcsolva felejti mikrofonját. „Hát, ezzel feladta a leckét a jövő hétre a kis pokolfajzatoknak.” Önuralmat erőltetek magamra, és nem is marad el a jutalom: „Köszönet a világ minden gyerekétől.”
Az adást azzal zárjuk, hogy megmutatjuk az ablakunkban látható Földet. Amikor legutoljára ezzel próbálkoztunk, Charlie Duke a Küldetésirányítás fekete-fehér képernyőjéről nem tudta eldönteni, hogy a földet vagy a holdat látja-e, habár számunkra drámai a különbség: a Hold az az unalmas, egyszínű tányér, míg a Föld egy vidám kék-fehér félkör, ami egyre nagyobb, és egyre fényesebben ragyog, és minden újabb óra elteltével egyre ígéretesebbnek tűnik.

A nyugis nap vége felé elpakoljuk TV-kameránkat, és Houstontól az időjárás és az otthoniak felől érdeklődünk. Az idő Houstonban szokás szerint vacak, ami arrafelé normálisnak tekinthető, de a leszállóhely körzetében, a Csendes-óceán közepén is az adott helynek megfelelően alakul az időjárás, és ez az, ami számít. Megtudjuk, hogy a lányok valamilyen fogadáson vannak. Rendben. Arra gondolok, hogy ők jóval rögösebb pár napot tudhatnak maguk mögött, mint mi, és remélem, hogy Pat mostanra már felszabadult a nyomás alól. Mindannyian jó bőrben vagyunk, és mindent megpróbálunk elkövetni azért, hogy ez így is maradjon. Rendszeresen tornagyakorlatokat végzünk, és ebben a jóságos, súlytalan környezetben próbáljuk szívünket munkára sarkallni.

Most Buzzon a sor, és Charlie Duke tudatja velünk, mennyire tűkön ülnek Houstonban. „Buzz, a repülőorvos már felállt a székéből. Látjuk, hogy tornásztok … és azt is, hogy az egekbe szökött a pulzusotok.”
Szerintem egész egyszerűen nincs jobb dolguk. „A jó öreg Fehér Csapat keze alatt égett a munka az éjjel, nemde?” Charlie egyetért. „Ó, igen, azt se tudjuk hova kapjunk a sok teendőnk közepette. Alig hiszem el.” „Mit csináltok? Ültök a konzolra feltett lábbal, és kávét iszogattok?” Charlie elneveti magát. „Neked biztosan röntgenszemed van. Tény, hogy nagyon messzire ellátsz.”

A Küldetésirányítás egy nagy terem. Általában a repülés dolgos fázisaiban zsúfolásig tele van a konzoljaiknál, „a lövészárokban” lévő dolgozókkal – illetve a bámészkodókkal az üvegezett nézőtéren a terem hátuljában, odafent. Most nem ez a helyzet. Úgy becsülöm, hogy „ketten lehetnek a nézőtéren, és még így is többen vannak, mint ahányan a lövészárokban ülnek.” Charlie számolni kezd. „Nyolcan vannak a nézőtéren, és lássuk csak, kábé hatan az árokban.” És ez a nap fénypontja: hogy Buzz megtornásztatta az orvost.” Ilyennek szeretem én az űrrepülést: lassúnak, könnyűnek, csak ne legyen semmi izgalom, ha kérhetem. A jó öreg Columbia pedig úgy ketyeg, mint egy finom svájci óra."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.