Az Apollo-10 alig 14 kilométernyire közelítette meg a Holdat, ehhez hajszálpontos manőverekre volt szükség. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ismét magunkra maradtunk, ezúttal a leválás veszélyes műveletére készültünk, és noha izgatottak voltunk, mindhárman az előttünk álló feladatra összpontosítottunk. Ekkor már ismét sisakunk és szkafanderünk védelmét élveztük, a nagy kesztyűk pedig még a legegyszerűbb műveleteket is nagyon megnehezítették. Ezúttal nem lehetett hibázni.

Tom a holdkomp bal oldalán, a parancsnoki helyet foglalta el, én a jobb oldalon álltam: mindketten súlytalanságban voltunk, rugós hevederek rögzítettek minket a padlóhoz. Tekintetünk a szemközti műszerfalon csüngött, kezünket a segédhajtómű irányítószervein nyugtattuk. A kis ablakokon át nem lehetett látni a Holdat, mi pedig a kettőnk között található Elsődleges Navigáció Irányító Rendszer (Primary Navigation Guidance System) számítógépének vörös számjegyeire hagyatkoztunk, ez a rendszer PNGS vagy „Pings” néven volt ismeretes. A Pingst olyan távoli csillagokra hangolták, amik ilyen messzességből mozdulatlannak tűntek, és általuk pontos navigációs adatokhoz juthattunk. Jobb kezem ügyében egy másik számítógép, a Küldetésmegszakítási Irányító Rendszer (Abort Guidance System), röviden AGS volt, ami inkább úgy hangzott, mintha valamilyen mezőgazdasági főiskola beceneve lenne: „Ags”.

Az Apollo 10 Charlie Brown parancsnoki modulja a Snoopy-ból (Lunar Module) nézve.

Műszaki értelemben az Ags a tartalék navigációs rendszer volt, amit a Holdhoz közelebb, vagy a Holdon lehet használni, de valódi feladata az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kimenekítsen minket, ha valami váratlan problémával találnánk magunkat szemben. A Pings és az Ags rövid idő múlva nagyon fontos szerephez jut majd küldetésünk egyik kritikus pillanatában.

És végezetül még egy utolsó technikai dolog. Van egy műszer, ami minden repülőgép műszerfalán megtalálható: ott táncol a fekete-fehér műhorizont („eight ball”), ami a repülőgép mindenkori helyzetét mutatja a horizonthoz képest. Vízszintes repülésnél a golyó fekete fele lefelé, a fehér fele felfelé néz. Ha a gép elfordul, a műhorizont is ennek megfelelően követi a változást, ami nagy segítség, ha a pilóta sötétben, ködben vagy felhők közt vízszintesen repül. A világűrben ennél összetettebb szerkezetet használtunk, de az alapelv itt is ugyanaz volt. „Műhorizontunk” működése három giroszkópon alapult, és a Pings számítógéppel összekötve megmutatta űrhajónk helyzetét a holdi horizonthoz képest.

Egyvalamit azonban egyszer sem akartunk hallani: azt, hogy a három giroszkóp egy forgássíkba kerül ("gimbal lock"), mivel ez azt jelentette, hogy a giroszkópok lefagytak, és a műhorizont használhatatlanná vált. A hiba elhárításához újra kellett indítani a számítógépeket, hogy egy új inerciális navigációs platformot kapjunk, és az eljárás során csillagokat kellett bemérni, bonyolult parancsokat kellett a bevinni a gépbe, ami rengeteg időt emésztett fel. Ilyen esetben a rafinált műszer teljesen használhatatlanná vált, és az embernek fogalma sem lehetett arról, hogy merre van, vagy milyen irányba halad, esetleg vészhelyzetben van-e, amikor nincs idő csillagokra vadászni, és a számítógép billentyűit püfölni. Ha ez megtörténik, akkor nagy slamasztikában vagyunk.

John Young ekkor már egyedül volt a parancsnoki egységben, és a Hold túloldala fölött átvette a különválás során alkalmazandó eljárásrendet. Egy tompa puffanást lehetett hallani, ahogy a dokkolóreteszek kicsapódtak, John pedig óvatosan a Charlie Brownnal elhátrált a Snoopy mellől. Izgalmas pillanat volt, mivel John jelentette az egyetlen garanciát a hazatérésünkre. Tommal beindítottuk a Snoop apró segédhajtóműveit, hogy még nagyobbra növeljük a kettőnk közti távolságot, és a megfelelő pozícióba álljunk. A vastag szigetelőréteg híján a Snoopy hajtóműveinek minden egyes gyújtása úgy hangzott, mintha valaki egy fém szemetesládát kalapáccsal ütött volna.

A Küldetésirányítás eközben csak várt, várt és várt. Harminhat perccel azután, hogy eltűntünk a Hold háta mögött, Madrid jelezte Houstonnak, hogy a radar szerint a Hold pereme fölött egy helyett két, kötelékben repülő űrhajót bukkant fel, nagyjából 15 méterre egymástól!

John megragadta a televíziókamerát, és a földlakók részére csodálatos felvételeket készített a Snoopy napfényben csillogó bádogburkolatáról, és kinyújtott pókszerű lábairól, ahogy kedélyesen lejtett a Hold homokos felszínével a háttérben.

Mialatt Tommal arra készültünk, hogy elinduljunk a Hold felé, odahaza, Floridában a nagy lánctalpas szállítójármű ismét útnak indult, ezúttal az Apollo-11-gyel a tetején gördült ki a VAB-ból úticélja, az indítóállás felé. Jó volt tudni, hogy egyesek bíznak az Apollo-10 küldetésének sikerében.

Halálpontos időzítésre volt szükség, miközben a Charlie Brown és a Snoopy 4800 km/h sebességgel suhant egymás mellett: egy srác meg a kutyája munka közben. Amikor a két űrhajó távolabb került egymástól, megnyugtató volt a tudat, hogy John Young van odafenn a parancsnoki egységben. A parancsnoki egység pilótái voltak a legjobb repülősök. A küldetésre való felkészülés során olyan szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, hogy John mindig pontosan tudta, mire készülünk, és pontosan hol is vagyunk. Nem kívánhattunk volna magunknak nála jobb mentőangyalt. Kérdezzék csak meg bármelyik asztronautát, aki járt a Holdon, hogy mit gondol a holdkörüli pályán keringő társáról, és kizárólag a legnagyobb elismerés hangján beszélnek majd róluk. Amikor Deke a jövőbeli holdküldetések számára parancsnokokat keresett, elsőként Lovellre, Scottra, Gordonra és Youngra esett a választása: mindannyian tapasztalt parancsnoki egység pilóták voltak. Nélkülük nem lehetett volna megcsinálni, és mi tökéletesen meg is bíztunk Johnban.

A megbízható John Young még az indulás előtt, a Föld nevű bolygón.

Amikor végeztünk a részletes ellenőrzőlistával, Tommal még csak a ránk váró feladatok elején tartottunk, leterheltségünk minden korábbi legénységén túltett. Sok teendőnk volt, de célunk csak kettő: elvégezni feladatainkat, és túlélni a küldetést. Alighogy elkezdtük a leszállófokozat két perces bekapcsolásához a visszaszámlálást, közbeszólt Charlie Duke, a CapCom hangja, hogy kiigazítson minket: Houston eldöntötte, hogy két perc helyett csak egy percig tarthat a gyújtás. „A Nagy Testvér figyel titeket” – mondta. Hál’ Isten, hogy ilyen agytröszt áll mögöttünk. Ha a leszállófokozat hajtóműve túl sokáig üzemel, az egyenes út lett volna ahhoz, hogy a Holdba csapódjunk.

„Adios” – kiáltotta John. „Kábé hat óra múlva visszavárunk.”

„Jó időtöltést, amíg távol vagyunk” – feleltem.

John sóhajtva és magányosan siklott holdkörüli pályáján, ezzel ő volt a legelszigeteltebb ember a történelemben. „Sosem tudjátok meg, hogy valójában milyen tágas ez az izé, ha csak egy ember van a fedélzetén.”

Szavainkkal palástoltuk a helyzet komolyságát. Abban a pillanatban egyikünk sem tudta, hogy mi lesz ezután, és vajon Snoopy és Charlie találkozik-e újra. Erre nem volt garancia.

A leszállófokozat hajtóműve ötvenkilenc másodpercig üzemelt, és messzire repített minket Charlie Browntól. John élő adásban kamerázott minket, ahogy a Snoopy egy aprócska kis kutyává zsugorodott, mint aki elrohant hazulról. Az én szemszögemből viszont pont a Charlie Brown lett egyre kisebb.

A hajtómű beindításával lefékeződött a sebességünk, és 96 kilométer magas pályánkról egyenes a kráteres felszín felé zuhantunk, pont, mint egy holdraszállás alkalmával. A célunk ugyanakkor csak egy alacsonyabb pálya elérése volt, ami gyorsan sikerült: kevesebb, mint 13,5 kilométerrel a felszín fölött suhantunk. A Küldetésirányítás John Young felvillanyozott kiáltását hallotta, aki messze a magasból figyelt minket: „A sziklák között bolyonganak.”

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, és a Hold többé már nem egy nagy, szürke labda volt, hanem kilapult, és láttuk a horizontját. Most szinte olyan volt, mintha egy arizonai sivatag fölött repülnénk, de egyetlen földi sivatagban sem látni ilyen tájat. A kráterek falai, amikre korábban még a magasból tekintettünk alá, most elkülönülő és fenyegető hegylánccá álltak össze, mivel úgy tűnt, mintha a csúcsuknál alacsonyabban repülnénk. A sziklamezők megnőttek, az árnyékok megnyújtották a kétoldalt húzódó kanyonok falát. Olyan érzésünk támadt, mintha lapos tetejük a mi kis repülő bogarunk fölé magasodott volna.

„Nem vagyunk egyedül!” – kiáltottam Houstonnak, amikor először átrepültünk a Nyugalom Tengerének délnyugati csücske fölött, és beleborzongtunk a látványba. „Köztük vagyunk, Charlie!” Charlie Duke CapCom válaszolt: „Hallom, hogy egyre nagyobb a forgalom arrafelé.”

100 órával, 43 perccel és 20 másodperccel a start után elértük a pericintiont, ami egy csodás kifejezés, és azt jelenti, hogy a legközelebb kerülünk a Holdhoz, én pedig végignéztem a megkínzott, sebhelyes holdi felszínen, amit a világűr koromfeketéje határolt. Ahogy süllyedtünk megláttam valamit, ami megdobogtatta a szívem. A kék Föld a maga felhőből készült csipkekendőjével feljött a Hold mögül, mintha csak Isten piedesztálra emelte volna ezt az értékes kincset, csak azért, hogy láthassam.

„Ó, Charlie” – suttogtam lenyűgözve a messze távolból hallgatózó CapComnak. „Épp most láttuk a Földkeltét, és csodálatos látvány volt.”

”Nagyon sietnek” – jegyezte meg Charlie Duke, amikor a Snoopy-val átíveltünk a Mare Tranquillitatis fölött. Nem beszéltünk sokat, azt is szaggatottan tettük, mivel annyi látnivaló akadt, annyi mesélnivalónk volt, de közben olyan átkozottul sok dolgunk volt! Most alacsonyabban repültünk, mint amikor odahaza Texas fölött repültem, és átfordultunk, arccal lefelé néztünk, a piszkos felszín pedig szőnyeg módjára futott alattunk."

A Puli Space csapata sem tétlenkedik, prioritásunk most az űrképes Puli elkészítése és Holdutazásunk foglalójának biztosítása. Mindehhez szükségünk van olvasóink segítségére is!

Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. A Puli esélye a Holdra jutásra az, ha más csapatok mellé társulunk be és így olcsóbbá tesszük a Holdig való eljutást, ami a küldetés legköltségesebb része.Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook  YouTube   Google+    Twitter

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.