Hajszál híján tragédia
2014.04.26. 10:00
Két másodpercen múlt, hogy az Apollo-10 holdkompja nem csapódott be a Holdba. A tragédia miatt akár el is maradhatott volna Armstrongék holdraszállása. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Egyik legfontosabb teendőnk az Apollo-11 lehetséges leszállóhelyének fotózása volt, Tom pedig nekilátott, hogy beüzemelje Hasselblad fényképezőgépét. Eközben mi továbbra is úgy locsogtunk, mint az izgatott gyerekek, akik orrukat a vonat ablakának szorítják. A rádióforgalmazást bárki hallgathatta annak érdekében, hogy ne kelljen folyamatosan nyomva tartani a rádió kapcsolóját, ha az irányítással beszélni akarunk. „Mondjátok meg Jack Schmittnek, hogy itt annyi szikla van, amivel bőven meg lehetne tölteni a Galveston-öbölt.”
A fenti képen az Apollo-10 parancsnoki egységéből nézve látható Snoopy, a holdkomp.
Most repülünk el az Apollo-hegyhát fölött…a Sidewinder-árok többszáz méter mély, és nagyon sima, a sarkai határozottan lekerekítettek…Hatalmas sziklák hevernek a Censorius A körül… Maskelyne és egy sor kráter egyenesen a leszállóhely felé vezet… Most a Boot Hill és Moltke következik. „Elárulhatom, hogy alacsonyan vagyunk, nagyon közel repülünk, bébi” – jegyeztem meg, és hangomba izgalom vegyült. Ott lenn! A leszállóhely! Meglehetősen sima a felszíne, akár egy kiszáradt folyómeder Új-Mexikóban, de az egyik végén sziklamező van. Duke Islandet most hagytuk el balról, Wash Basint jobbról. Annyira közel repültünk a Holdhoz, hogy olyan érzésem támadt, mintha fel kellene kapni a lábam, máskülönben a lábujjaimmal a hegycsúcsokat súrolnám. Már-már igazságtalanságnak tűnt, hogy nem dőlhetünk hátra, és élvezhetjük az utazást. Annyi tennivalónk volt, és olyan kevés időnk!
Tomnak a fényképezőgépekkel gondjai akadtak, ezekkel kellett feltérképezni a leszállóhelyet. „Ez az istenverte szűrő nem működik. A Hasselblad egyszerűen bedöglött. Ez a rohadt gép.” Megpróbálkozott egy tartalékszűrővel, de az is beragadt. Szerencsére Motyogó káromkodásait nem lehetett érteni: a mikrofonok emberek milliói számára közvetítették az elhangzottakat.
Ezután a leszállóradar és a számítógépek tesztelésére tértünk át, és felszín alatti mágneses gócok után kutattunk, amik eltorzíthatják a navigációs adatokat – minden kis meglepetést megpróbáltunk feltárni, amit a Hold tartogathat az utánunk érkező legénységek számára.
Túl hamar elérkezett a visszaindulás ideje. Még egyszer megsétáltattuk a Snoopyt a Hold körül. Az égitest háta mögött értük el pályánk legmagasabb pontját, hogy aztán meredek zuhanórepüléssel épp a Nyugalom tengere fölött elérjük a pericintiont. Azon a ponton akartuk szimulálni a startot, ahol az Apollo-11-nek is fel kell majd szállnia. Itt válik majd két részre a holdkomp. Alsó fele, a leszállófokozat, amivel idáig eljutottunk, egy miniatűr indítóasztallá lényegül át, hasonlóan az odahaza, a Cape-en található indítóállásokhoz. Eközben a visszatérő fokozat a Snoopy-t holdkörüli pályára löki, ahol aztán űrrandevút hajtunk végre a parancsnoki egységgel.
Felkészültünk a különválásra. A holdkomp két felét négy pánt tartotta egyben, ezeket apró robbanótöltetek szakítják majd szét. Egy milliszekundummal később, megszabadulva a nehéz leszállófokozattól, bekapcsol a visszatérő egység hajtóműve, mi pedig elszáguldunk, hogy megkeressük Charlie Brownt, ami akkorra fölöttünk, és mintegy 500 kilométerrel előttünk jár majd.
Gyakorlatilag egy az egyben leképeztük az Apollo-11-re váró küldetést, és ennek keretében egy vészhelyzetet is szimulálni akartunk. Ekkor a visszatérő fokozatot az Ags vezérli majd, a jóval kifinomultabb Pings helyett. [Az Ags és a Pings számítógépekről bővebben ide kattintva lehet olvasni - a szerk.] Tommal ezt a folyamatot millió alkalommal hibátlanul elpróbáltuk a szimulátorokban, de a valóságban nem mindig úgy alakulnak a dolgok, mint a felkészülés során.
Miközben végigmentünk az ellenőrzőlista elemein, bal karommal átnyúltam, és a navigáció vezérlését átkapcsoltam a Pingsről az Ags-re. Annyira lekötöttek teendőink, és olyan jól ismertük a rendszert, hogy szinte oda sem kellett néznünk a kapcsolókra. Egy pillanattal később azonban Tom jobbjával ösztönösen ugyanehhez a kapcsolóhoz nyúlt, hiszen tudta, hogy át kell állítania. Ezzel visszakapcsolta az egy másodperccel korábbi helyzetébe.
Azt hittük, hogy készen állunk a szétválásra, a visszatérő fokozat hajtóművének gyújtására, és a rögzítőpántok szétrobbantására. Amikor aztán sor került rá, elszabadult a pokol. A Snoopy bekattant.
„Giroszkópok síkba zártak (Gimbal lock)” – ordította Tom.
„A kurvanyja!” – üvöltettem az egész világ füle hallatára. „Mi a fene történt?” Hirtelen bukdácsolni, süllyedni és pörögni kezdtünk, miközben cirka 5000 km/h sebességgel száguldottunk a Hold fölött, kevesebb mint 15000 méterrel a sziklák és a kráterek fölött – de jóval közelebb voltunk, ha figyelembe vesszük azokat az átkozott hegyeket, amik gigászi szuvas fogak módjára vigyorogtak ránk.
Azt feltételezve, hogy a kapcsoló Ags állásban van, Tom felkiáltott: „Kapcsoljunk át a Pingsre” – és ezzel ismét átdobta a kapcsolót, amivel annyit ért el, hogy a kapcsoló az Ags állásába tért vissza. „Az istenit!” A számítógépek ekkorra teljesen összezavarodtak, és hasznavehetetlenné váltak. Az űrhajó radarjának a Charlie Brownt kellett volna célba vennie, ehelyett azonban egy jóval nagyobb tárgyat szemelt ki magának: a Holdat. Mindenáron a felszínhez próbált minket közelebb vinni ahelyett, hogy az odafent keringő parancsnoki egység irányába akart volna menni.
A világ a feje tetejére állt. Ablakomon kinézve a felszín, a horizont késhegynyi pereme, a sötét világűr, majd ismét a Hold látványa váltakozott, ezúttal azonban már más szögből. Az űrhajó teljesen irányíthatatlanná vált. „Oké” – lihegtem. „Próbáljuk…próbáljuk meg a hajtóművet az Ags-állásban beindítani, bébi.”
Mindent elkövettünk azért, hogy elejét vegyük a forgásnak. Öt másodperc telt el. Tom újabb szívrohamot hozott a Küldetésirányításra, ahol a fejhallgatót viselő irányítók felugrottak székeikből, és nem akartak hinni a szemüknek a számítógép-termináljaikon villódzó vészjelzések özöne láttán. „Bajban vagyunk!” – kiáltotta. Houston nem tudta, mi a fene történt, az események pedig gyors egymásutánban következtek, túl gyorsan ahhoz, hogy segíteni tudtak volna.
A vénséges, gonosz Hold ismét elsuhant az ablakom előtt, ezúttal balról-jobbra, és ijesztően közelinek tűnt. Egy pillantást vetettem a műhorizontra, ami őrült dervis módjára pörgött, és a nemlétező horizontot kereste. Ismét a holdi táj suhant el, most azonban lentről-felfelé. „Mi a fene” – kiáltottam. „Kapcsoljunk át az Ags-re. Meg kell állítani ezt az átkozott izét.”
„Snoop, itt Houston” – kiáltotta rémülten Charlie Duke. „A giroszkópok mindjárt síkba zárnak!”
Tom kiiktatta a számítógépeket, és az űrhajó kézi irányítására tért át. Azt gondolta, hogy esetleg nyitott állásban maradhatott valamelyik segédhajtómű, hasonlóan ahhoz, ami Neil Armstronggal és Dave Scottal történt a Gemini-8 küldetésén. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért ez a rémisztő tizenöt másodperces közjáték. Ezalatt nyolc bukfencet vetettünk a Hold fölött. Tom rövid pórázra fogta Snoopyt. A jó öreg Motyogó aztán tudta, hogyan kell repülni. Az adatok elemzése után a szakértők később úgy becsülték, hogy ha két másodperccel tovább forgolódunk, Tommal becsapódtunk volna a Holdba.
Nagyon necces helyzet volt. A fenébe is, halálra rémültem. De rögvest visszatértünk az eredeti kerékvágásba, Tom pedig jelezte Houstonnak, hogy „Összeszedtük magunkat.” Mindent újraindítottunk, és azt a hihetetlen felfedezést tettük, hogy még mindig van annyi időnk, hogy a tervezett időben beindíthassuk a visszatérő egység hajtóművét.
Bumm! A hajtómű begyújtott, mi pedig rohamosan emelkedtünk felfelé. „Bébi, csak ezt bírd ki. Hajtómű üzemel” – mondtam, miközben számoltam a hátralevő másodperceket, ahogy egyre messzebb távolodtunk a vérszomjas felszíntől. „Még hetvennyolc másodperc. Ötven. Húsz. Óóó, csodás, egyszerűen csodás.”
„Gratulálunk” – jelentette Charlie Duke Houstonból. „Úgy tűnik, sikerült a hajtóműves emelkedés.”
„Haver, mennyivel jobb érzés ez” – mondtam őszinte megkönnyebbüléssel. A Hold felszíne mélyen alattunk volt, és többé már nem nyújtózott fenyegetően felénk - készen arra, hogy elkapjon minket.
Több mint három órával azután, hogy magára hagytuk Johnt, forró nyomon voltunk ahhoz, hogy elkapjuk a frakkját. Két és fél óra múlva a Snoopy mindössze 65 kilométerrel volt lemaradva a Charlie Brown mögött, és egyre közelebb ért hozzá. A Hold túloldalán értük utol. John végrehajtotta az összekapcsolási manővert, és a záródó reteszek édes hangja sikeres dokkolásról árulkodott. Amikor Houstonnal helyreállt a rádiókapcsolat, Tom ezt üzente: „Snoopy és Charlie Brown egymás karjaiban vannak.”
Szinte otthon voltunk. Tizenkét órája álltunk a Snoopy fedélzetén, kimerültek voltunk, de mielőtt lepihenhettünk volna, még búcsút kellett inteni jóbarátunknak. Amikor aztán ismét a Hold mögé kerültünk, leválasztottuk a Snoopyt, és a hűséges ebet napkörüli pályára állítottuk, ahol örök időkig kering majd az Egyesült Államok és az ország összes államának zászlójával a fedélzetén. A következő kilenc órát végigaludtuk. Az Apollo-10 egy jól látható csíkot festett fel a Cape Kennedy-ről a Nyugalom tengerére vezető űrbéli sztrádára."
A Puli Space csapata sem tétlenkedik, prioritásunk most az űrképes Puli elkészítése és Holdutazásunk foglalójának biztosítása. Mindehhez szükségünk van olvasóink segítségére is!
Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. A Puli esélye a Holdra jutásra az, ha más csapatok mellé társulunk be és így olcsóbbá tesszük a Holdig való eljutást, ami a küldetés legköltségesebb része.Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.
Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!
Facebook YouTube Google+ Twitter
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kovacs Nocraft Jozsefne 2014.04.26. 21:41:02
eLzsÉ 2014.04.26. 23:47:41
Olyan, mint egy harmadikos általános dolgozat, ahol nem szabad ugyanazt a dolgot kétszer ugyanúgy nevezni.
2014.04.27. 09:14:05
ggergo 2014.05.02. 09:25:26
www.youtube.com/watch?v=uw1Wq-0TPCY