A felszállás után úgy rázkódott az Apollo-10 űrhajója, hogy az asztronauták összeszorított foggal szótagokat bírtak csak kipréselni magukból. Nem sokon múlt a küldetés megszakítása. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Micsoda utazás” – számoltam be a világnak, miközben a G-erők a vászonülésembe préseltek. „Micsoda utazás.” A Gemini-Titan egyszerű petárda volt ehhez képest. Másfél perc alatt húsz kilométerre emelkedtünk, és négy és fél G hatott ránk. A lelkesedést beárnyékolta az úgynevezett pogó-mozgás kezdete: fel-le rázkódtunk, mintha az istenek martinit kevertek volna. Számítottunk rá. Gond egy szál se. Az első rakétafokozat elképesztően nehéz rakományát rendíthetetlenül tolta felfelé, amíg el nem érjük a 7200 km/h végsebességet, ugyanakkor ez a rakomány minden milliszekundummal könnyebb lett, ahogy fogyott az üzemanyag. Alig pár perc elteltével már 74 kilométer magasan voltunk, és vártuk, hogy az első fokozat üzemanyaga kifogyjon, a hajtóművek leálljanak, és begyújtson a második fokozat.

Gene Cernan (balról a második) március 14-én ünnepelte 80.születésnapját, itt Tom Stafford, Charlie Duke és Jim Lovell társaságában

A Gemini-küldetések során tapasztalt rángatásra készültünk, de ezúttal a hajtóművek leállása szokatlanul heves volt: előre-hátra dobált minket hevedereinkben, mintha csak a falnak csapódtunk volna. A rakéta tűzgolyója egészben elnyelt minket. John Young később egy nagy vonatsikláshoz hasonlította az erejét.

Aztán bekapcsolt a második fokozat, mi pedig hátravágódtunk ülésünkben, és egy szempillantás alatt magunk mögött hagytuk a tűzgolyót. Nagyon gyorsan pörögtek az események egy Saturn fedélzetén.

De a függőleges vibráció megmaradt, ráadásul durvább lett, mint korábban bármikor. Eközben hét perc alatt újabb 450 000 kilogramm folyékony hidrogén és folyékony oxigén égett el hihetetlen intenzitással, mi pedig elképesztő sebességgel gyorsultunk. Még nem voltunk túl rajta – az űrhajó beszélt hozzánk, nekünk pedig nagyon nem tetszett a mondandója. Tompa nyögésekkel, nyikorgással és hörgéssel adta tudtunkra, hogy a rakéta fémszerkezete valahol a hátunk mögött kemény küzdelmet folytat, és a függőleges rángatással komoly problémákra célozgatott. Mi a fene folyik odalenn? Mivel még mindig egy felhőkarcoló méretű valaminek a tetején ültünk, nem láthattuk, mi zajlik nagyjából húsz emelettel alattunk. Mindenesetre, az egyetlen rendelkezésünkre álló ablak Tommal szemközt volt, a többit ugyanis még eltakarta a mentőrakétára erősített köpeny. Gyakorlatilag vakon repültünk.

Az Apollo-10 legénysége: Gene Cernan, Tom Stafford és John Young.

Aztán a fölöslegessé vált mentőrakéta hatalmas robajjal lerepült. Ez a Saturn újabb meglepetése volt: noha számítottam arra, hogy ez be fog következni, és pontosan tudtam az idejét is, a detonáció olyan hirtelen volt, és olyan erővel párosult, hogy egy röpke pillanatig arra gondoltam, hogy leszakítja az űrhajót a rakétáról. Egy szempillantás múlva már eltűnt, és magával vitte a légellenállás csökkentését szolgáló köpenyt, így John és én végre kinézhettünk az űrhajóból. Rögvest valami nagyon ismerőset pillantottam meg az ablakomon át, és kijelentettem: „Három, rettenetesen hosszúnak tűnő év után itt van ismét Afrika partja, és gyönyörű.”
A második fokozat a küldetés tizenegyedik percében és negyvenhetedik másodpercében állt le, mi pedig óránként 25000 kilométeres sebességgel száguldottunk, de még korántsem voltunk földkörüli pályán. A rángatás ellenére üdítő volt ismét a világűrben lenni. „Pont, mint a régi szép időkben” – élcelődött John.

Egy újabb gyomros várt ránk, amikor a harmadik fokozat három perc erejéig begyújtott, és ez épp elég volt ahhoz, hogy 186 kilométer magasan parkolópályára állítson minket 28230 km/h sebességgel. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha egy Cadillacben utaznánk. A rázkódás a második fokozat leválásával megszűnt, mi pedig súlytalanságban voltunk. Ezúttal azonban elmaradt a zéró gravitáció okozta eufória, mivel ezt korábban mindannyian már átéltük, másrészt sokkal jobban aggasztott minket, hogy a vehemens felszállás esetleg olyan károkat okozott, ami meghiúsíthatja a küldetésünket.

A start pillanatában az irányítást Houston vette át Floridától, Glynn Lunney pedig a Küldetésirányítás talpasait erőltetett menetben hajtotta, hogy mielőbb kiolvassák a telemetriai adatokból, hogy az űrhajó folytathatja-e az útját – különös tekintettel a törékeny holdkomp esetleges sérüléseire. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtak, hogy valami meghibásodhatott, de a számítógép adataiból nem derült ki, hogy pontosan mi is lehet a gond. Az adatok alapján semmi baj nem történt, Lunney pedig hitt nekik, így amikor kapcsolatba léptünk az ausztráliai Honeysuckle Creeken működő Carnavon állomással, közvetítésükkel a Küldetésirányítás engedélyezte a gyújtást, ami eljuttat majd minket a Holdig.

A döntésre várva másfélszer kerültük meg a bolygót, majd megkezdtük a visszaszámolni az utolsó gyújtás kezdetéig hátralevő időt, ami majd kiszakít minket a földkörüli pályáról, és útnak indít a Hold felé – ez a manőver a holdirányú gyújtás (Trans-Lunar Injection, TLI). Valami őrült oknál fogva mindig fejjel lefelé álltunk pályára, így amikor felnéztem az ablakomra, Sydney fényeit láttam mélyen magam előtt – de ugyanakkor mégis a fejem fölött. Ezután a nagyerejű rakéta bekapcsolt, Sydney pedig eltűnt. Az ausztrálokat lenyűgözte ez a hirtelen jött új csillag, ami az éjszakai égbolton tündökölt.

A Geminitől eltérően, ahol a hajnal relatíve lassan érkezett, mi most egyenesen berobbantunk a napfénybe, és hihetetlen sebességgel távolodtunk a Földtől. „Milyen újszerű módja is ez annak, hogy napfelkeltét nézzünk” – ámultam magamban. A függőleges rázkódás ugyan abbamaradt, de egy új, még durvább vibráció lépett fel helyette, aminek ereje össze-vissza dobált minket hevedereinkben. A fém sikított, és a műszerfal úgy táncolt előttünk, mintha rugókra szerelték volna: az űrhajó próbálta kiszakítani magát a Föld gravitációjából. Nem volt visszapillantó tükrünk, így nem láthattuk, mi történik a hátunk mögött, de az elég egyértelmű volt, hogy egyre durvul a helyzet. Érezni lehetett a rakéta agóniáját. Bármi is volt a gond, az csak rosszabbodott.

Egy pillantást vetettem T.P-re és Johnra. Halljátok ezt? Érzitek? Tom a bal oldali ülésében óvatosan a küldetésmegszakító karra tette a kezét, én pedig erre az eshetőségre készülve számításokba kezdtem, habár a műszerek úgy rázkódtak, hogy alig tudtam leolvasni őket. Még két perc volt hátra. Most ne hagyj minket cserben, bébi! Ne vesszen kárba ez a küldetés!

Az asztronauták közül néhányan a holdutazásról úgy beszéltek, mintha az a repülés magától értetődő folytatása lenne. Ezt ezennel megcáfolom. A földkörüli pálya elhagyásával magunk mögött hagyunk mindent, amit addigi életünkben megszoktunk, mindentől eltávolodunk, amit tudunk, és amire pilótaként támaszkodtunk. Ez a zsigereket is összerázó rángatózás a világűrben fényévekre van mindattól, amit az ember berepülő pilótaként valaha megtapasztalt, ahol a pilóta feladata az, hogy a gépet egészen teljesítőképessége határáig elvigye, és előre meghatározott kérdésekre válasszal szolgáljon. Idekinn, ebben az idegen és ellenséges közegben, ahol nincs horizont, se fent vagy lent, és ahol a sebesség és az idő új értelmet nyer, nem csak, hogy a válaszokat nem tudjuk – de még csak a kérdéseket sem ismerjük.

Úgy tűnt, mintha űrhajónk megpróbálná szétrázni magát. Ha Tom a küldetés megszakítása mellett dönt, egy kart kell elfordítania, és a rakétahajtómű azonnal leáll – de legalább mi egy darabban maradunk. Ez esetben az Apollo-10 pár napot olyan pályán tölt, ami végül a Csendes-óceánra hajít minket. Kizárt dolog, a rohadt életbe, ez nem történhet meg velünk!

Így aztán a dobálózó járművel végigcsináltuk a holdirányú gyújtás teljes idejét, és Tom kesztyűs kezét ezalatt egyszer sem vette el a küldetésmegszakító karról, még akkor sem, amikor beismerte a földi irányításnak, hogy „e-rő-tel-jes…vib-rá-ció-k” érnek minket. Ezeket a szavakat a durva rángatás miatt szótagonként préselte ki összeszorított fogai közül. Talán emlékezett Wally Schirra hidegvérére, amiről Wally egy hasonló helyzetben a Gemini-6 fedélzetén tett tanúbizonyságot, és emiatt halogatta a kar elfordítását. Sebességünk már meghaladta a 32000 km/h-t, és végül elértük a 39100-at, igaz, közben az Apollo-10 minden eresztékében úgy recsegett-ropogott, jajongott és nyögdécselt, mint egy öreg ház télvíz idején. A pokolba vele, próbáljuk meg. Maradj velünk, bébi. Gyerünk. Folytasd!

Jó lóra tettünk. A harmadik fokozat pont időben leállt, a bukdácsolás megszűnt, és hatalmas csönd vett körül minket, mi pedig megkezdtük utazásunkat a Hold felé. Örömöt és megkönnyebbülést éreztem, amiért még mindig egy darabban vagyok. Wernher emberei hihetetlen gépezetet építettek. Tom lassan elengedte a kart, és jól ismert oklahomai tájszólása a világűrből száguldott, le, egyenesen Houstonig: „Úton vagyunk.”"

Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook  YouTube   Google+    Twitter

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.