Az Apollo-10 legénysége közel hat óra hosszat élőben közvetített űrhajójuk fedélzetéről, erőfeszítéseikért később Emmy-díjat kaptak. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Showtime! Örök dilemma volt, hogy mi, asztronauták igazából képtelenek vagyunk kifejezni, hogy mit is látunk a világűrben. Valamennyien mérnökök és pilóták voltunk, és az emberek kezdtek kissé beleunni abba, hogy folyton csak azt hallják tőlünk, hogy ez vagy az milyen „gyönyörű”, meg hogy „tyű, a mindenit”. Bár szerintem egy költőnek vagy egy vízvezeték-szerelőnek is legalább ennyire meggyűlt volna a baja azzal, hogy a látványt szavakba öntse. A fényképek és a fekete-fehér filmek nem adták át küldetéseink igazi pompáját, a Gemini-9 útja után pedig önzőnek tartottam magam, amiért képtelen vagyok jobban megfogalmazni a többi ember számára, miket láttam és tapasztaltam.

A Föld az Apollo 10 fedélzetéről nézve, 1969. május 18-án.

Az Apollo-10 volt az első űrhajó, amit színes televíziókamerával szereltek fel, és ez merőben új és szokatlan dimenziókat nyitott meg az űrutazás terén. Nyolc napos küldetésünk során tizenkilenc tévéközvetítésre kerítettünk sort, összesen öt óra és negyvenhat percig voltunk adásban, ami nagyjából háromszor annyi volt, mint amennyit összesen a korábbi küldetések során az asztronauták a Földre sugároztak. Az eredmény annyira megdöbbentő volt, hogy még egy televíziós Emmy-díjat is nyertünk. A színes televízió ugyanis azt jelentette, hogy mindenkit magunkkal vihetünk a Holdra, és – legalábbis másodkézből – megmutathatjuk nekik.

A küldetés harmadik órájában beizzítottam a kamerát, ekkor John Young épp a nap utolsó lényeges teendőjére készült: meg kellett fordulni a parancsnoki és műszaki egységgel, hogy aztán dokkoljunk a holdkomphoz. John gyengéd mozdulatai révén olyan 15 méterre távolodtunk el az elhasznált harmadik rakétafokozattól, majd az űrhajóval egy nyugodt 180 fokos félbukfencet csinált.

Snoopy volt a neve az Apollo 10 holdkompjának.

Amikor aztán lassan megfordultunk, a küldetés során első alkalommal pillantottuk meg a Földet, és ez páratlan, megrendítő látvány volt. A Gemini fedélzetén partok, tavak és városok között repültünk földkörüli keringéseink során, de most, hogy gyorsan távolodtunk a Földtől, egész óceánokon és kontinenseken nézhettünk végig egyetlen pillantással. Földkörüli pályán a horizont úgy ívelt, mint egy hatalmas szivárvány, most viszont eggyé olvadt a Föld egészével, ahogy nagyjából 40.000 km/h sebességgel távolodtunk. A mi felhőborította kék bolygónkat olyan hatalmas, végtelen sötétség vette körül, hogy most először éreztem magam egy tényleges űrutazás részesének.

Bármennyire is lenyűgöző volt a látvány, nem sokat lehetett bámészkodni. Ki kellett húznunk a holdkompot a mostanra már kiürült S-IV-B harmadik rakétafokozatból. A rakéta már levált rólunk, de azonos sebessége miatt még mindig afféle személyi műholdként követett minket, a Snoopy pedig az orrában lévő apró garázsba volt begyömöszölve. Négy fehér panel védte a felszállás alatt, amik virágsziromként váltak le. John egyre közelebb centizett hozzá, és a parancsnoki egység orrát a holdkomp tetején lévő tölcsérszerű aljzat felé irányította. A napfény megcsillant a rakéta fémborításán, én pedig a kamerával ráközelítettem a holdkompra: olyan jó volt a felbontása, hogy akár a Snoopy szegecseit is meg lehetett számolni. A Küldetésirányítás bolondos kedvében volt: mindazok, akik annyi éven át a földhöz szögezve tették a dolgukat, ezúttal úgy érezték, mintha az űrhajón lennének velünk együtt, és végre igazi, valós idejű akcióban vennének részt.

John hajszálpontosan dokkolt. „Katt, katt, katt, és meg is vagyunk” – jelentette. Ezután óvatosan ellentétes irányú tolóerőt fejtett ki, és kiszabadította a Snoopy-t, mi pedig kelletlenül véget vetettünk a TV-műsornak, és megkezdtük a holdkomp tüzetes átvizsgálását.

Belibegtem az átjáróba, kinyitottam a parancsnoki egység ajtaját, ellenőriztem, hogy a két űrhajó stabilan összekapcsolódott-e egymással, és meggyőződtem arról, hogy a Snoopy-t és a Charlie Brownt rögzítő reteszek a helyükre záródtak. Amikor kinyitottam az ajtót, a légnyomás hirtelen változása a hátlap Mylar-borításából leszakított valamennyit, és 23 253 kilométerre a Földtől egy hóvihar kellős közepén találtam magam. A szigetelés darabkái elárasztották az űrhajót, mielőtt még ismét bezárhattam volna az ajtót. Amikor visszatértem az ülésembe, ez a pehelytollakra emlékeztető, viszketésre ingerlő fehér anyag tapadt a hajamra és a szemöldökömre. Úgy festettem, mintha csirkéket kopasztottam volna.

Mindazonáltal készen álltunk a következő lépésre: meg kellett szabadulni a mostanra teljesen hasznavehetetlenné vált harmadik rakétafokozattól, ami a világűr vákuumában még mindig a nyomunkban volt. Négy és fél órával a start után, John parányi holdvonatunkat – a Charlie-t és a Snoopy-t – biztonságos távolba menekítette, majd a földi irányítás utasítására az S-IV-B még egyszer, utoljára begyújtott, és heliocentrikus pályára állt, ami azt jelenti, hogy örökké a Nap körül kering majd. Természetesen, tévén közvetítettük a drámai indulást.

Az aznapi teendők többségét már letudtuk, és elhatároztuk, hogy egy utolsó tévéadással még egyszer megmutatjuk a Földet a lakóinak. De amikor kinéztünk az ablakokon, sehol nem találtuk. Noha napfényben repültünk, csak sötétséget és csillagokat láttunk mindenfelé. Charlie Duke, a CapCom arra biztatott minket, hogy keressük csak tovább. „Valahol ott kell annak lennie” – recsegte a rádióba. „Kérdezzétek a navigátort. Neki tudnia kell.” Sajnos, a navigátor történetesen épp a szigetelés apró darabkái után vadászott.

Végül látóterünkbe ugrott a Föld, mi pedig bekapcsoltuk a kamerát, és megmutattuk a világnak bolygónk tökéletes színösszeállítását. Az egész bolygó belefért a képbe. Látni lehetett a hófödte Sziklás hegységet, és Kalifornia alatt a vörösesbarna Baja-félszigetet: afféle földrajzóra volt ez a világűrből. A sarki jégsipka, a ködös Alaszka, a felhős Kanada, a viharos New England, és a türkízkék Karib-tenger éles kontrasztban állt a Földet körülvevő elképzelhetetlen sötétséggel. „A jegyzőkönyv kedvéért jegyzem meg, hogy számomra elég jó lakhelynek tűnik” – jegyeztem meg. Rettenetesen büszke voltam erre a televíziókamerára, mivel az emberek a történelem ezen darabjából egy szeletet magukénak tudhattak, és egy pillantást vethettek az otthonukra, ahol a Naprendszerben éltek.

Az űrben töltött első napunk pályakorrekcióval ért véget, ami oly csekély mértékű volt, hogy csupán 50 km/h-val növelte a sebességünk. A Charlie Brown és a Snoopy az egyes számú Űrbeli Autópályán száguldott, miközben „grill üzemmódban” lassan forgott a tengelye körül, hogy egyenletesen elossza a Nap hőjét a felületén. Mindannyian fáradtak voltunk, és aznapra letettük a lantot. 36 662 kilométerre voltam Barbuda Lane-től, és egyre messzebb kerültem tőle.". 

A Puli Space csapata sem tétlenkedik, prioritásunk most az űrképes Puli elkészítése és Holdutazásunk foglalójának biztosítása.

Mindehhez szükségünk van olvasóink segítségére is! Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook  YouTube   Google+    Twitter

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.