Az árnyékban harminc fokos kánikulát víz nélkül egy hétig húzza az ember. Persze, csak teljes tétlenségben. Éjszakai gyalogtúrákkal ez az idő öt napra rövidíthető. Honnan tudjuk? Az Apollo-űrhajósokat sivatagi túlélőtáborba is beutalták. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A vadonból a civilizációba visszatérve, utolsó panamai esténken C. C. Williams legénybúcsúját tartottuk, aki akkor az első és egyetlen asztronauta volt közöttünk. Nem tudom a pontos okát, de aznap este nagyon kirúgtunk a hámból. Talán túlontúl megörültünk annak, hogy ismét egy bárban lehetünk; talán így próbáltuk megszakítani az idegi összeköttetést agyunk és a fekélybolhák között. De az is lehet, hogy csak azért alakultak így a dolgok, mert annyira szerettük C.C.-t, és mert nagyon élveztük a társaságát.

Charlie Bassett volt a ceremóniamesterünk, aki egy William Jennings Bryanhez hasonló képességekkel megáldott szónok volt: hihetetlen színes és ütős beszédeket rögtönzött C.C. menyasszonyának szépségéről, C.C. erényeiről, a panamai dzsungelben történtekről, a Holdat becserkésző NASA-ról, az ország gazdasági helyzetéről, valamint a fiatalabb generáció erkölcséről… Távolról sincsenek tiszta emlékeim a történtekről, de úgy rémlik, hogy C.C.-t le kellett hurcolni a pódiumról, és még akkor is beszédes kedvében volt, amikor bedugtuk a szobájába. Másnap reggel valamennyien csipás szemmel, és eléggé viseltesen kucorogtunk a NASA turbós, propelleres kisgépén, ami visszavitt minket a „szárazföldre”. Pókerrel és szundikálással ütöttük el a repülőutat, vagy egyszerűen csak ültünk, és vakaróztunk.

A dzsungellel összehasonlítva sivatagi túlélőtáborunk szinte érdektelen volt. Nem mintha a sivatag unalmas hely lenne, pont ellenkezőleg: csak az egyszeri megfigyelő látja sivárnak, holott igazából teli van élettel. A túlélés szempontjából azonban a sivatag nagyon egyszerűen összefoglalható: legyen elegendő víz. A víz minden másnál többet számít, és eldönti, ki éli túl a kalandot, és ki nem. Nincs az a kitartás és ravaszság, amivel legyőzhető ez a kegyetlen törvény. Az emberi testnek minimális vízmennyiségre mindennap szüksége van, máskülönben leáll a működése. A vízigény az alábbi táblázatból is kisilabizálható:

A túlélhető napok száma a sivatagban a hőmérséklet és a folyadékbevitel függvényében

Látható, hogy egy negyvenfokos sivatagban víz nélkül, nyugalmi állapotban öt napig marad életben az ember, de csak háromig, ha közben még gyalogol is. Semmit nem tehetünk azért, hogy tovább bírjuk a vízhiányt, és ez az idő még rövidülhet is, ha például hibázunk, és éjszaka helyett mondjuk nappal gyalogolunk. Minél több víz van, annál jobb a helyzet, de a fiziológiát nem lehet becsapni: a közhiedelemmel ellentétben az ivóvíz aprólékos beosztása és kiporciózása teljesen fölösleges. Nemhiába találtak már teli kulacs mellett heverő holttestekre a sivatagokban.
Mikor egy szikrázó augusztusi reggelen Reno közelében kiszórtak minket a nevadai sivatagba, feladatunk mindössze annyi volt, hogy kitapasztaljuk, miként előzhetjük meg leghatékonyabban a folyadékveszteséget, és mi a legjobb módja, hogy tudassuk a világgal: segítségre van szükségünk.

Mindezt elmagyarázták nekünk az osztályteremben, és Charlie Bassett társaságában most pár napot a tanultak gyakorlati akalmazásával tölthettünk. Először is olyan ruhát kellett készítenünk, ami minimálisra csökkenti testünk kipárolgását. Ez a legfontosabb. Utoljára mikor láttál arabot bermudában és pólóban? Ugye soha? A burnusz és a lepelszerű köpönyeg nem csupán visszafogott viselet, hanem rengeteg gyakorlati haszonnal is jár.
 
Szerencsére, minden repülősnek van ejtőernyője, és a sokméteres nejlonból csodálatos sátrakat, hálózsákot, köpenyt, stb. készíthetünk. Az ejtőernyő szétcincálásával megoldottuk a ruhaellátást, már csak menedék után kellett nézni. Ha készen nem találnánk ilyet, nincs más választás: építeni kell egyet. Utóbbi jutott nekünk, így egy domboldalba ástuk be magunkat, olyan helyre, amit a nap kevésbé sütött.

Mindebben az a trükk, hogy a talaj fölött harminc centivel akár 16 Celsius-fokkal is hűsebb lehet, épp ezért érdemes ennyivel magasabban befészkelni magunkat. A másik dolog, amire oda kell figyelni, hogy nyitva tartsuk a búvóhely, sátor oldalát, így a levegő szabadon áramolhat odabenn. Mindezek után már csak pihenni kell, energiát és folyadékot spórolva ezzel. A pihenés közben egy segélyhívó rádió és a jelzőtükör babrálásával üthetjük el az időt.

Minél kevesebbet mozgunk, annál jobb. Charlie-val tehát ettől kezdve tétlenül feküdtünk, lustán cseverésztünk, és „megmentőink” érkezéséig a magunkkal hozott papírkötésű könyveket olvasgattuk. Habár a napsütötte homok hőmérséklete aznap 64 fokos volt, rejtekhelyünkön egész jól elvoltunk.
Ezután Renoba mentünk, hogy iszonyatos szomjúságunkat méregdrága folyadékokkal csillapítsuk. A goromba népség azonban inkább a rulett-kerékkel és a kockavetéssel foglalatoskodott; kevéssé érdekelte őket pár kiszáradt sivatagi patkány.

Szerencsére, mindeddig egyetlen űrhajó legénységének sem volt szüksége arra, hogy a dzsungelben vagy a sivatagban tanultakat élesben is kipróbálja. Neil Armstrong és Dave Scott a Gemini 8-cal túl hirtelen kezdte meg a visszatérést, így az Atlanti óceán helyett a Csendes óceánba érkeztek. Őket egy itt állomásozó romboló mentette ki a vízből.
Scott Carpenter Aurora 7-ese 400 kilométerrel lőtt túl a célon, de egy helikopter gyorsan összeszedte őt is. Egyetlen űrhajó legénysége sem töltött három óránál többet a vízben. Így a túlélőtréningen tanultakat - az alapos asztronauta-kiképzés több más eleméhez hasonlóan - sosem kellett bevetni. Mindazonáltal bölcs ötlet volt megpróbálni felkészíteni az embereket minden eshetőségre. Szerintem ez volt a NASA egyik erőssége a Gemini-programban, és ez fokozottan igaz az Apollo-programra is.

Okos emberek csoportjai éveket töltöttek konferenciaasztalok mellett, mérnöki koncepció-rajzok, tervek fölé görnyedve, miközben mindvégig azt kérdezték maguktól: „Mi történik, ha…?”
Pár esetben a válasz egy egyszerű „Hát, az kemény”. Vannak helyzetek, amikor egy adott problémára nincs jobb megoldás. De az ilyen esetekből kevés volt. Általában minden rendszernek volt egy tartalék-rendszere, ezen kívül a biztonsági kockázatot rejtő egységeket is mind újratervezték.

A gondos mérnöki munka ellenére a bölcs projektmenedzser (vagy a legénység egyik tagja) azonban elébe megy a problémának, és felteszi a kérdést: „Mi történik, ha..?” Ezután fehéren-feketén sorra veszi a lehetséges alternatívákat, és kiválasztja közülük a legjobbat. És inkább egy konferenciaterem csendes, nyugodt légkörében tegye ezt, minthogy egyszer csak bejelentkezzen a rádión egy ilyen szöveggel: „Izé, Houston, van itt egy kis problémánk…”.
De ha már ennek mindenképp meg kell történnie, a Küldetésirányítás még mindig bátran fordulhat adatbázisához segítségért: a kiképzések tantervéhez, a szimulátoros és a korábbi repülések tapasztalataihoz, nem beszélve a vaskos könyvek tömegéről, amik hosszasan taglalják a legvalószínűbb hibák esetén javallt eljárásrendeket.
Az emberes űrrepülések történetében a leghíresebb hiba az Apollo 13 küldetése során felrobbanó oxigéntartály esete volt. Ez a példa egyben a rendszer jó és a rossz oldalára is rávilágít."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.