Pofon az állatvédőknek
2012.07.31. 09:30
Helyi szokás szerint végtagjaikból kirángatott ínszalagokkal kötözték hátra a még élő iguánák mellső és hátsó lábait, napokig hagyták őket így agonizálni. A túlélőgyakorlaton résztvevő Apollo-asztronauták könyörületességből ölték meg őket. Meg éhségből. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Hogy még tovább súlyosbítsuk amúgy sem egyszerű helyzetünket, Andersnek valahogy sikerült magához édesgetnie egy egész moszkitórajt, társaságukat pedig nagylelkűen velem is megosztotta. A sok csapkodás, vakaródzás, és borzalmas fejfájás közepette végül is álomba merültem. Éhes, kiábrándult, moszkitó-csípésekkel borított filozófus-palánta voltam - rettenetesen sivár jövőképpel.
Másnap vakító fénnyel, de legalább eső nélkül köszöntött ránk a hajnal. Szorgosan nekiláttunk élelem után nézni. Az egész reggel azzal telt, hogy cselléket próbáltunk kifogni egy kis patakból, mindhiába. Nem voltunk sikeresebbek az ehető növények felkutatásában sem. Végül meglátogatott minket az iskola igazgatója és a személyzet egy része, akik vidáman elmesélték, hogy ezen a környéken csak a pálmafákkal érdemes próbálkoznunk, mégpedig azok közül is csak bizonyos fajtákkal.
Kiderült, hogy azok a kis fehéres korongok, amikkel leggyakrabban salátástálakban találkozunk, a fatörzs belsejét hengerszerűen átölelő háncsból származnak. Mivel csak egyes pálmafák belseje ehető, valóságos szakértőnek kell lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: kis macheténkkel melyik fatörzs rostos külsejét távolítsuk el. Nem mindegy ugyanis, hogy a munkával töltött órák után finom belsőre, vagy ehetetlen fás szövetre bukkanunk.
Számomra egyik pálmafa olyan, mint a másik. Épp ezért nagy reményekkel, de annál kevesebb szakértelemmel, Bill-el végülis kiválasztottuk egy jelöltet, és iszonyatosan amatőr módon nekiestünk: őrült módjára csépeltük, amíg ki nem dőlt. A sérült törzsből azonban hangyák ezrei tódultak kifelé, és mielőtt menekülőre fogtuk volna a dolgot, megállapíthattuk, hogy a várva-várt belső elszíneződött és rothadt volt. Lázasan kiválasztottuk második áldozatunkat, ezúttal azonban megütöttük a főnyereményt. Pár órával később félméter hosszú, 12 centi vastag trófeánkkal vonultunk vissza. Ez kábé egy napra elegendő élelmet jelentett kettőnk számára. [Az alábbi, 1969-ben készült felvételen Mike Collins látható.] 
Proteinfronton továbbra sem volt szerencsénk, így ismét csak vajszívű instruktoraink siettek segítségünkre. Iguánákat találtak! Valamennyi asztronauta-párt összecsődítettek egy helyre, hogy megosszák velünk a jó hírt. Izgatottan köröztünk a szerencsétlen áldozatok körül, amik rezzenéstelen szemmel néztek minket onnan, ahova dicstelenül lehajigálták őket. Nem futhattak el, mivel mellső és hátsó lábaikat a hátukon összekötözték.
Lassan kezdtük átlátni a rémes csomók mibenlétét: a nagy gyíkokat saját ínszalagjaikkal kötözték meg, amit a kívánt hosszúságban végtagjaikból rántottak ki, anélkül, hogy elszakították volna azokat. Az ínszalagokat kötél gyanánt használták, amit aztán gondosan összecsomóztak. Habár az állatvédők szerint ez a kegyetlenség minden képzeletet felülmúl, a mozgásszabadság korlátozásának ez a módja szemlátomást elterjedt a trópusi országokban, és a néma, mozdulatlan állatok akár napokig is agonizálhattak így, amíg élőhelyükről a városi piacokra kerültek, ahol aztán levágták őket. Csirkére emlékezető húsuk miatt igazi ínyencségnek számítottak errefelé. Bármennyire is félelmetes, történelem előtti és sárkányszerű a megjelenésük, az iguánák ártalmatlan fickók, és sokkal jobb bánásmódot érdemelnének. Emiatt aztán könyörületes cselekedetnek tűnt, ha gyorsan levágjuk őket. Ezt is tettük, húsukat pedig igazságosan elosztottuk a csapatok között.
Ezután Bill-lel visszatértünk táborhelyünkre, ahol rövidesen a vidáman lobogó tűzön, egy bádogedényben forralt vízbe beledobáltuk az ízletes iguána-falatokat. Emlékszem az utolsó darabra, egy mellső láb volt. Ez ott úszkált a víz tetején könyörgésre nyújtott kézzel, és hasztalan próbáltam meg visszatuszkolni az edény aljára. Bill a zavart csöndben hiábavaló küzdelmemet szemlélte, majd végül valami olyasmit motyogott, hogy az ő részét is megehetem, ha akarom, mivel igazából nem éhes.
Micsoda kolléga, micsoda társ, még csak nem is éhes! Nem győztem megköszönni neki, majd keresztbe tett lábbal a tűz mellett üldögélve elnyammogtam a ropogós pálmabelsőn, boldogan falatoztam az iguánából, elégedetten büfögtem, és közben arra gondoltam, hogy a dzsungel végeredményben nem is olyan rossz hely.
Másnap reggel eleredt az eső, én pedig boldog voltam, hogy ez az utolsó, dzsungelben töltött napunk. A fák sűrű koronája alatt ugyanis nagyon macerás megszárítkozni, ha már egyszer elázott az ember. Pár csoko indiánnal is összehoztak minket, közülük a legnagyobb benyomást, Antonio, a törzsfőnökük tette ránk, aki kiváló kondíciója és ránctalan arca miatt jóval fiatalabbnak tűnt a koránál (negyven?). Antonio jó adag egykedvű méltósággal szemlélte dolgokat, és úgy tűnt, hogy semmivel nem tudjuk meglepni – még azzal sem, ha eláruljuk, hogy a dzsungelében csak azért gyakorlatozunk, hogy képesek legyünk elrepülni a Holdra. Talán el sem hitte.
Évekkel később a washingtoni Smithsonian Intézetben találkoztam vele újból, mégpedig abban a teremben, ahol a Wright Testvérek repülőgépének eredetije és – szinte közvetlenül alatta - az Apollo 11 parancsnoki modulja is ki van állítva. Már jó ideje türelmesen meséltem neki az Apollo 11-ről, a holdra repülésről, amikor a tolmács tájékoztatott arról, hogy Antoniot mindez egy cseppet sem érdekli. Nem kételkedett a hallottakban, csak egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a hőpajzzsal borított ronda, háromszögletű gépezettel. A holdutazás gondolata persze tetszett neki, és sok mindent tudott is róla – például azt, hogy az Apollo 11 a Föld műholdja volt, és így tovább – de a Wright-repülő érdekelte igazán. Ezt megértette. Megértette az alsó szárnyon hason fekvő manökent, a nyers motort, ami fapropellereket hajt meg. Ez már az ő szemében is használható találmány volt.
Amikor elhagytam a dzsungelt, nem hittem volna, hogy valaha újra összetalálkozom Antonioval: kényelmesen eveztem a folyón egy Geminis túlélő-csónakban, amit később nagyobb csónakra váltottunk. Ez csempészett minket vissza a civilizációba.
Valahol útközben párszáz útitársa tettem szert, fekélybolhákra, amik deréktól lefelé egyenletesen elborították mindenemet. A szótáramban a fekélybolhák „bizonyos kukacok parazita lárvái” meghatározással szerepeltek.
Arról viszont nem szólt a fáma, hogy a gyűlöletes kis vörös teremtmények lyukat fúrnak a bőrömbe, ahol aztán elpusztulnak. Alagútjukban ugyanis előbb-utóbb kezdik rosszul érezni magukat, ettől pedig vagy ugrabugrálni kezdenek, vagy még mélyebbre ásnak, esetleg valami irritáló anyagot is kiválaszthatnak magukból, ami később iszonyatosan viszket.
Ilyen helyzetben a barátokra mindig lehet számítani: örömmel ajánlanak jobbnál-jobb kúrákat. „Dörzsöld be whiskey-vel és homokkal. Ettől berúgnak, és kinyírják egymást.” Tény, hogy jobban viszket, amikor másnaposok (vagy legalábbis a gazdájuk az).
„Próbáltad már a jégpakolást?” A legelterjedtebb nézet (hamis) szerint megfulladnak, ha minden pöttyre egy csepp színtelen körömlakkot teszünk. A saját fülemmel hallottam, amint orvosok is ezt a gyógymódot javasolták. Nem tudnám megmondani, miért éppen színtelent kell rátenni, és miért nem teszi meg a rózsaszín árnyalatú (ami jobban passzol természetes alapszínemhez). Azt viszont határozottan kijelenthetem, hogy ez sem vált be, ahogy a gyógyszertárakban kapható jódszerű fekélybolha-ellenszer sem bizonyult hatékonynak ellenük.
Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy kivárjuk azt a tíz napot, amíg a kis szörnyetegek elpusztulnak, vagy maguktól odébbállnak - olyan kráterekkel szabdalt csatateret hagyva maguk után, amit a földbirtokos nem felejt el egyhamar."
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek. Mindenkit várunk - Go Puli Go!
.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
-igu- 2012.07.31. 15:20:07
Koky_ 2012.07.31. 15:42:46
Don Quixote de la Ferko 2012.07.31. 17:05:25
A várható sipákolás előtt ajánlanám mindenkinek egy keltetőüzem meglátogatását. Nincs is szebb az aranyos, pici, csipogó jószágoknál.
És a hazai felvilágosult állattartásnál sincs szebb dolog.
Azt azért megnézném, a fent említett ínszaggatók milyen véleménnyel lennének a 100 literes zsákokban felhalmozott, még élő "selejt" csirkék hasonló időkig tartó agonizálásáról. Igaz, az alsó rétegek gyorsan kinyúlnak, a nyomás, a levegőhiány elvégzi a dolgát.
Na ennyit más népek felháborító szokásairól.
Macropus Rufus 2012.07.31. 17:41:52
Most úgy gondolkodás nélkűl belelőném az egész Apollo team-et a tengerbe vezetőstűl mindenestűl. Nem egészen látom át, hogy a zállatok élve szétszedése hol kapcsolódik a Hold programhoz. Mert azt kizárhatjuk, hogy azért csinálták, hogy ha fent elfogy a kaja akkor tudják, hogy a holdi iguánákat, hogy lehet megzabálni. Marha jenkik idióta barmok mind egy szálig.
Csirkék: azokat is ledarálnám akik a csírkékkel ezt teszik.
gopuligo 2012.07.31. 17:57:13
Gerry. 2012.07.31. 18:38:25
Nagyuzemi allattartas ellen pedig az vesse az elso kovet, aki hajlando 10* annyit kifizetni ugyanannyi husert, csak met pl. a csirkeket vegtelen bekeben es szep zold mezokon tartottak. Az allatkinzas bun, de a praktikum meg mindig nagy ur.
msnick 2012.07.31. 19:04:52
taffer 2012.07.31. 19:27:10
No de nem ez az első eset, hogy gáz egy könyv fordítása, csak hát a címlapon is ez ordít... Így azért már elég ciki.