Teljesen bepárásodott Gene Cernan sisakja a Gemini-9 küldetése során, semmit nem látott, mégis folytatni akarta. Mint írta: "A siker iránti eltökéltségem vagy az űrkutatás legnagyobb eredményéhez vezet, vagy a személyes bukásomhoz, ami az életembe kerül. Bármennyire is fáradt voltam, még mindig folytatni akartam". Erről is beszámol Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mivel a földi irányítók nem hallottak engem, Tom tájékoztatta őket arról, hogy a vártnál kábé négyszer, ötször nagyobb megerőltetésben van részem, illetve, hogy a kettőnk közötti kommunikáció is akadozik, ezen kívül pedig ki sem látok a sisakomból. „Ha a helyzet nem javul…, fejezzük be az AMU-val való kísérletezést. Gene pedig hadd maradjon ott még egy ideig, és pihenjen.” Bár tudtam, hogy Tom csak körültekintő akart lenni, bíztam benne, hogy nem így fogalmaz, mivel ezzel csak okot adott a Küldetésirányításnak a hátizsákkal való repülésem lefújására.
 
Mielőtt leválasztottam volna magam a köldökzsinórról, a földi irányításnál az orvoscsoportok a testemre erősített érzékelők révén jutottak az életfunkcióimmal kapcsolatos adatokhoz. Most, hogy ez a lehetőség megszűnt, az orvosok pánikba estek - természetüknél fogva amúgy is hajlamosak túlaggódni a dolgokat. Elvesztették a kontrollt! Tudták, hogy a végkimerülés határán járok, hiába is próbáltam odafigyelni arra, hogy ne kapkodva vegyem a levegőt. Legkevésbé sem akartam, hogy a repülőorvos asztalánál eluralkodó pesszimista hangulat motiválja a fontos döntéseket, mivel mindenki közül csak én voltam teljes mértékben tisztában saját helyzetemmel. [Az alábbi képen az AMU látható, ezt kellett Gene-nek a hátára szuszakolni.]
Ugyanakkor legfrissebb grafikonjaikból kiderült, hogy annyi energiát használok el, mintha percenként 116-ot lépdelnék. Nyugalmi pulzusom szinte megháromszorozódott, és szakértő véleményük szerint elszabadultak a dolgok, én pedig átléptem egy határt, ahonnan lehet, hogy nem térek vissza élve. Kijelentették, hogy Cernan komoly bajban van.

Én továbbra sem akartam ezt beismerni, és csalódottság töltött el, amikor rádöbbentem, hogy mi mehet a Küldetésirányításnál. Olyan messzire eljutottam, és most ez az egyszeri esélyt is elorozzák előlem, hogy valami olyat tegyek, amit előttem még senki nem tett. Röhejesnek tartottam, hogy mindent megtettem azért, amíg elverekedtem magam idáig, és most innen kell dolgavégezetlenül visszafordulnom. Ha már mindenképp meg akarták szakítani a dolgot, akkor ezt a kígyóval folytatott tusakodás idején kellett volna megtenniük. Oly közel vagyok! A siker iránti eltökéltségem vagy az űrkutatás legnagyobb eredményéhez vezet, vagy a személyes bukásomhoz, ami az életembe kerül. Bármennyire is fáradt voltam, még mindig folytatni akartam.

Aprócska trónusomon ülve az orromat ismét hozzádörgöltem a sisakrostélyhoz, hogy legalább egy páramentes  lyukacskán kilássak. Még mindig éjszaka volt, és épp Ausztrália fölött repültem: nyugaton Perth, kelet felől Sydney szórta fényeit az alant elterülő kontinens két átellenes pontjáról. Eközben tudtam, hogy a világ másik oldalán, ahol a Nap még mindig süt, ott van a feleségem, a kislányom, és minden, amit szerettem, és számomra kedves. A világűr most először tűnt ellenséges helynek számomra, olyan volt, mintha végre méltó ellenfélre leltem volna benne. Be kellett ismernem magamnak, hogy már alig bírtam, de még mindig repülni akartam azzal az átkozott hátizsákkal.
 
A napkeltével aztán mi is megvilágosodtunk.
"Látsz valamit egyáltalán, Geno?" – Tom hangja recsegett a rádión, alig érthetően. „Jól hallasz engem? Igen vagy nem?” – kiabáltam a mikrofonomba, de ő továbbra is rosszul értett engem, így recsegéssel kísért emelkedett eszmecserét folytattunk, aminek következtében lesújtó döntés született.
"Oké" – mondta. „Borzalmasan hallak. Oké. Értesültél a döntésről? Amondó vagyok, hogy ne folytassuk… mivel most nem látsz semmit. Csatold magadra a köldökzsinórt, és kapcsolj vissza az űrhajó elektromos rendszerére.”
Jó döntés volt, és Tom nem kívánta felülvizsgálni. Döntését a földi irányítással is közölte. „Hawaii, itt a Gemini-9.”
A hawaii megfigyelőállomás nyugtázta.
„Arra jutottunk, hogy szakítunk az AMU-val” – mondta Tom. „Nem volt választásunk.”
„Vétel, egyetértünk” – jött a válasz.
„Gene azt üzeni, hogy utálja, amiért ezt kell tenni, de nincs más választása, ahogy nekem sincs.”
„Vétel. Értjük.” És ezzel befellegzett a rakétákkal felszerelt hátizsáknak, amivel még csak egyszer sem repült senki."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

Arról már korábban többször is szó volt itt a blogon, hogy holdjárónk földi tesztelésre szánt prototípusát Iteráció 2-esnek (I2-es) becézzük - hiába, a csapatban túlsúlyban vannak a mérnökök, fizikusok, ezt az arányt tükrözi a fölöttébb kreatív névválasztás is. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az I2-es verzió célja előkészíteni az utat a későbbi, immár űrképes (I3-as) prototípus számára, hogy abban már minden flottul működjön.

Korábban már bemutatkozott a Puli lába és teste - mai posztunkban a Puli "szíve" kerül terítékre: az elektronika.

Az űrképes rendszernek különleges környezeti körülmények között kell majd működnie, ahol nagy a valószínűsége az alkatrészek meghibásodásának - és kicsi a valószínűsége annak, hogy valaki épp arra járva kicserélje őket. Ezért az űrképes rendszereket a biztonság szempontjából kritikus rendszerek tervezésekor alkalmazott elvek alapján kell megtervezni, úgymint: modularitás, redundancia, diagnosztika, újra- illetve át- konfigurálhatóság (ezeket a szavakat sem egy bölcsész jegyezte fel).

Az I2-es elektronikai alkatrészei nem űrképesek, viszont a kerekek meghajtására használt motorok már igen: gyártója ugyanaz, amelyik a NASA által a Marsra küldött roverek motorjait is készítette. Maradjunk annyiban, hogy nem gyenge a cucc.

Roverünk elektronikája moduláris felépítésű, az egyes áramkörök jól elkülöníthetőek egymástól, mindnek külön feladata van. Egyes áramkörök kritikus elemeiből a biztonság kedvéért kettőt is beépítettek mérnökeink, így a rendszer akkor is működőképes marad, ha az egyik bedobja az unalmast.

A rendszer jelenleg három fő elemből áll, úgymint: PSU (Power Supplying Unit), SBC (Single Board Computer) és MDR (Motor DRiver) motorvezérlők (minden motornak külön-külön egy-egy). Az egységek közötti kommunikáció az iparban széles körben elterjedt RS-485 alapú hálózaton működik, és Modbus-protokollt használ - jellemezte egyik csillogó szemű mérnökünk, ezek a varázsszavak rajta kívül valószínűleg mindenki más számára feltörhetetlen enigmával egyenlőek.

A PSU feladata az akkumulátorok töltése, illetve a napelemből, vagy a roverre csatlakoztatható kábelből érkező energia szétosztása a különböző rendszerek között. Akkumulátoraink Ni-MH cellákból állnak; bár teljesítményben elmaradnak pl. a Li-Po akkumulátoroktól, alkalmazásuk biztonságosabb. Ez különösen a későbbiek folyamán lesz szempont, amikor a holdjárónak sokkal erősebb mechanikai behatásokban lesz része (pl. rakétaindításkor, landoláskor, szakadékba bucskázáskor).

A PSU az elektronikai rendszer igazi szíve, ráadásul lemerült akkumulátorokkal is képes feléledni. A legtöbb redundancia a PSU-ban található, mivel a tápellátás kritikus a rendszer működése szempontjából. Ezért a PSU két külön napelem-bemenettel rendelkezik, két külön akkumulátort képes tölteni – fogyasztani (akár konkurensen is), azaz két külön töltő áramkörrel rendelkezik. A két egység közül bármelyik kiesése nem befolyásolja a PSU, illetve a rover működését. A PSU automatikusan kezeli az akkumulátorokat: ha az egyik lemerül, pikk-pakk átáll egyik akksiról a másikra, a lemerült akkumulátort pedig elkezdi tölteni. A PSU szintén automatikusan képes ki-bekapcsolni a rendszer többi részének a tápellátását, attól függően, hogy adott pillanatban mennyi kraft áll rendelkezésre.

Talán nem okoz meglepetést, hogy a Puli holdjáró motorvezérlő áramkörei egy-egy motorhoz hozzárendelten működnek, tehát minden motornak külön vezérlő áramköre van. Ezzel egyrészt ismét csak redundanciát - azaz üzembiztonságot - biztosítunk a rendszernek (a rover design képes 2 üzemképesen maradt motorral is megtenni a GLXP 500 méteres követelményét, csupán a terepmászó képesség csökken), másrészt viszont a piacról beszerezhető, sugárzásálló, űrképes és még viszonylag olcsón is elérhető mikrovezérlők számítási kapacitásukban, illetve ki- és bemeneteik számában nem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy az összes motort egyetlen eszközzel lehessen meghajtani. Ezek a motorvezérlők ugyanis több szenzor adatát (pl. hőmérséklet, Hall-szenzor) is fogadják, majd ezeket a központi számítógép felé továbbítják.

A holdjárót egy központi számítógép vezérli. Ezen egy Java alapú vezérlőszoftver fut, így tudunk parancsot adni a motorvezérlőknek és az energiaellátásért felelős PSU-nak, illetve ez a bizonyos SBC rendelkezik rádiókkal, amik  segítségével az irányítóközponttal kommunikál. Az irányítóközpont az SBC-n keresztül tartja szemmel a PSU állapotát (akkumulátorok állapota, töltés állapota), illetve a motorvezérlők (motor által felvett áram, motor tápfeszültség, motor fordulatszám) paramétereit, ezek más néven a telemetriai adatok.

Az I2-re váró fejlesztések közül meg kell említeni a robotkarokat vezérlő elektronikákat ADR (Arm DRiver), amely a rover elejére kerülő, forgatható sztereo-kamerákat, illetve a hátuljára kerülő pozicionálható antennakonzolt mozgató szervomotorokat vezérli majd.

Az I2 után egészen hihetetlen módon az I3 következik, ezen már dolgozunk: ennek a típusnak az áramköreit már űrképesre tervezzük. Ezek a villamos alkatrészek többnyire már más költségkategóriában vannak, és beszerzésük is több macerával jár. Elektronikájának ugyanis már bírnia kell az igencsak heves rázkódásokat is, és el kell viselnie a földinél sokkal erősebb háttérsugárzást is, ami a világűrben - és később a Holdon - vár majd robotunkra.

Elektronikai tervezésünket már az egyik piacvezető szoftver segíti, az Altium Designer. Holnap, október 1-jén partnerünk, a HT-Eurep Electronic Kft. Altium szemináriumán is bemutatjuk a Pulit.

Az I2-es már keményen meggyötörtük a marokkói sivatagban, most azonban a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni holdjárónk földi prototípusát, ahol szintén jól megfuttathatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

Negyven éve, 1973. szeptember 25-én ért véget a Skylab-3 küldetése Alan Bean, az Apolló 12 holdkomp-pilótájának parancsnoksága alatt, amin részt vett a NASA első nyolclábú asztronautája is. Ráadásul, rögtön kettő is: Anitának és Arabellának hívták azt a két nőstény keresztespókot, akik még 1973-ban álltak földkörüli pályára. A legnagyobb ötletek sokszor diákagyból pattannak ki, ez esetben is egy tanuló, bizonyos Judith Miles szürkeállományában telepedett meg a kínzó gondolat. Judy a massachusettsi Lexingtonból mindössze arra volt kíváncsi, hogy vajon képesek-e a pókok súlytalanság-közeli állapotban hálót szőni.

A kísérletet nem bonyolították túl: a pókokat az egyik asztronauta (Owen Garriot) egy ablakkeretre hajazó dobozba engedte szabadon, ahol akár hazai pályán is érezhették volna magukat. Igaz, ezzel a hasonlóságok véget is értek a jószágok számára. Az asztronauták egy kamerát is felszereltek a pókok dobozával szemben, ez fényképekkel és videókkal dokumentálta a két pók munkásságát.

A pókhölgyekkel még a start előtt megetettek egy-egy házi legyet. Emellett még egy vízzel átitatott szivaccsal is felszerelték tárolóedényeiket. A startra aztán 1973 július 28-án került sor. Mindkét póknak időre volt szüksége ahhoz, hogy megszokják a földitől elég eltérő körülményeket. Mindketten maguktól költöztek át a kísérleti dobozukba, mégpedig a leírás szerint "szabálytalan úszó mozgással". Egy nap múltán Arabella a keret egyik sarkában megpróbálkozott a hálószövéssel. Egy nappal később már egy teljes hálót produkált.

Ezek az eredmények arra ösztönözték a legénységet, hogy eltérjenek a kezdeti kísérleti tervtől. A pókokat marhahússal etették, és még több vizet adtak nekik. (Egy keresztespók három hétig is kihúzza táplálék nélkül, feltéve, hogy vizet azért kap.) Augusztus 13-án Arabella hálójának felét leszedték, hogy rávegyék egy újabb szövésére. A pók megette a háló megmaradt részét, és nem épített újat. Ezután adtak neki egy kis vizet, erre belekezdett az új hálóba. Ez a második, kész háló viszont már sokkal szimmetrikusabb volt az elsőnél.

A történetnek nem happy end a vége: Anita és Arabella még a küldetés során elpusztult, a jelek szerint kiszáradtak. Amikor az űrhajósok által a Földre visszahozott hálómintákat megvizsgálták, kiderült, hogy a földkörüli pályán szőtt fonal vékonyabb volt a földi verziónál. Bár a háló mintája a szokásostól nem tért el sokban (eltekintve a sugarak fura eloszlásától), a fonalban azért már voltak különbségek. Amellett, hogy összességében vékonyabbak voltak, a földkörüli pályán készült háló fonalvastagsága változó volt, egyes helyeken vékony volt, más helyeken viszont vastag (a Földön mindenhol egységes a vastagság). Ez arra utalt, hogy a pók alkalmazkodott az új helyzethez, és ezzel módszerrel szabályozta a fonal és az egész háló rugalmasságát.

Anita a mellékelt formalinos üvegben piheni örök álmát a virginiai Chantilly-ben található Udvar-Hazy Központban, az alábbi képen pedig a súlytalanságban elkövetett pókháló látható:

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

Ahogy korábbi posztunkban ígértük, folytatjuk összeállításunkat a Google által szponzorált Lunar XPRIZE-verseny hivatalos blogján közölt "heti körkapcsolások" alapján, amiben nemrég egyik versenytársunk, a Moon Express szeptember eleji bejelentéséről számoltak be. Eszerint két bolygókutatóval egészült ki a csapatuk Dr. Paul Spudis és Dr. Jack Burns személyében, ők segítik a csapatot, hogy rátaláljanak a Holdon rejtőző értékes nyersanyagokra. A segítségre már csak azért is szükség lehet, mivel egyre több bizonyíték utal arra, hogy értékes fémkészletek - mint például az arany és a platina -, aszteroidák közvetítésével érkezhettek bolygónk kísérőjére is. További bizonyítékok vannak arra, hogy a Földtől eltérően a Hold jelentős készletekkel rendelkezik ezekből a nemesfémekből, amik vagy a felszínén, vagy a felszín közelében találhatóak. Mivel a Hold olyan közel van a Földhöz, a nemesfémeket a már ismert technológiák segítségével ki lehetne bányászni. Égi szomszédunkon vízből (vízjégből) sincs hiány: ebből rakéta-üzemanyagot lehet előállítani, de az élethez szükséges összetevők (pl.: oxigén) is kinyerhetők belőle.

A holdversenyben résztvevő csapatok között nem a Moon Express az egyetlen, amelyik holdbányászaton töri a fejét. Az alábbi videóban például Dr. Red Whittaker beszél ennek jelentőségéről: az Astrobotic (ők egy másik versenytársunk) robotja ugyanis - ha már egyszer leszáll a Holdra – be is merészkedne egy-két holdi barlangba.

De mi ebben a jó? A NIAC-projektben (NASA Innovative Advanced Concepts) is résztvevő Whittaker a Carnegie Mellon Egyetemen dolgozik, és egyúttal a már említett Astrobotic Technologies vezetője. Saját bevallása szerint a robotok jelentik számára az életet, pláne, ha a robotokat a Holdon lehet hasznosítani. A NIAC számára azokat a lehetőségeket vizsgálja meg, amivel a holdi nyitott kürtők és barlangok felfedezhetők. Ezek a kürtők hatalmas, háznagyságú lyukak, a kihívás pedig az, hogy miként lehet majd ezeket egy robottal megközelíteni, hogyan ereszkedhet le a a robot a mélyére, miként tájékozódhat odalenn, stb. Az alábbi képen egy ilyen szimpatikus holdkürtő látható. Whittaker többek között megépítette az első letapogató szoftverrel felszerelt robotot, ami képes modellezni a környezetét és ez alapján tud navigálni is. Az Astrobotic-főnök a robotjait egyelőre földi bányákba küldi - ezek jól szimulálják a lávatölcséreket, a kőbányákkal, földfelszíni bányákkal pedig a holdi kürtők helyettesíthetők a felkészülés során. A bányába küldött robot sikeresen elkészítette a földalatti járatok első három dimenziós modelljét. A lávatölcsérekről évtizedeken át fantáziáltak a kutatók, expedíciót azonban mindeddig nem szerveztek, mivel nem volt eszközük, amivel a mélyükbe hatolhattak volna. Most azonban, hogy a holdi kürtőket felfedezték, Whittaker szerint a lávatölcsérek beható tanulmányozása elkerülhetetlenné vált. A járatok és barlangok kiváló terepet biztosítanak mindehhez, hiszen ezeket sem lehet feltérképezni föld- vagy holdkörüli pályáról: felfedezésükhöz a belsejükbe kell juttatni a robotot.Egy másik blogposztban az XPRIZE Alapítvány arról számol be, hogy sok, a holdversenyben résztvevő csapat olyan korábbi küldetések adatait elemzi, amiket a Hold körül keringő szondák készítettek, vagy olyan kőzetmintákból származnak, amiket évtizedekkel korábbi missziók során hoztak/küldtek vissza a Földre. Ezekből az adatokból határozzák meg a jelenlegi versenyzők jövőbeli leszállóhelyeiket.

Ez azonban rövidesen megváltozhat. Már egyetlen, magánpénzből megvalósuló holdraszállás is rengeteg hasznos adatot szolgáltathat a kutatók számára - még akkor is, ha pusztán a verseny alapkövetelményei (pl. 500 méter megtétele, HD-fotózás) teljesülnek. Közvetlenül a landolás után készített fényképsorozatból például megállapítható, hogyan ülepedik le a holdpor, és sok mindent meg lehet tudni róla. A leszállóegység lábáról készített fotó sokat elárulhat arról a felszínről, amire az űrhajó landolt. Ugyancsak sokatmondó lehet, hogy a rover kereke milyen nyomot hagy maga után - feltéve, hogy kerekeken közlekedik majd.

A hosszabb időtartamú küldetések során tanulmányozni lehet, hogy miként csökken a napelemek teljesítménye, kiderülhet, hogyan tapad meg felületén a por, és miként hat a napelem anyagára a holdi sugárzás. Ez életbevágóan fontos lehet a jövőbeli felfedezések alkalmával.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

"Hallottál-e már arról, hogy egy Puli nevű magyar robotjármű készül a Holdra? Tudod-e, hogy tested minden hidrogénnél nehezebb atomjának magja hajdanvolt csillagok nukleáris kohójában szintetizálódott, és egy gigászi szupernova-robbanás során került ki a Galaxis egyik porfelhőjébe, amely később a Naprendszer alapanyagául szolgált? Hallottál-e arról, hogy a fémek mágneseződését leíró statisztikus fizikai elmélet kiválóan használható a politikai véleményeloszlás dinamikájának modellezésére is? Tanultad-e, hogy az elektron töltése nem osztható tovább? És tudod-e, hogy ez nem igaz? Hallottál-e az ókori görögök által készített szuperszámítógépről, az antik finommechanika remekéről, és tudod-e, hogy mit tudtak vele kiszámítani – már a régi görögök is?

Érdekel-e, mivel foglalkoznak az ELTE-n dolgozó, az itt végzett, de más magyar kutatóintézetekben vagy éppen a világ távoli tájain (Grenoble, Berkeley) kutató, esetleg robotfejlesztésre saját céget alapító fizikusok, hajdani tanítványaink? Érdekel-e, hogy kerülhetsz te is közéjük? Érdekel-e, hogy a fizika által tanulmányozott számtalan érdekes jelenség hogyan juthat kapcsolatba a mindennapi élettel? És érdekel-e, hol lehet mindezeket a csodákat alaposabban megismerni, kutatni és tanulmányozni?"

Mindez - és még sok más - az

Atomcsill!

Az atomoktól a csillagokig sorozat immár kilencedik évfolyamában az ELTE TTK Fizikai Intézetében tevékenykedő, illetve hajdan itt végzett kutatók és oktatók beszélnek a fizika frontvonalába tartozó fizikai érdekességekről, újdonságokról.

A Puli még "csak" a Holdra készül, nem a csillagokig. De ez az út is rögös, és ezt érezzük is - a nehézségekről is beszámol Főpulink, Dr. Pacher Tibor - aki az ELTÉn szerzett fizikusi diplomát anno -  ma, szeptember 26-án délután ötkor az Atomcsill programjának keretében, és bemutatja a Google Lunar XPRIZE nemzetközi versenyét is.

Aki tud, jöjjön el!

Mindenkit szeretettel várunk az ELTE TTK lágymányosi északi tömbjébe (1117 Budapest, Pázmány Péter sétány 1/A), az Eötvös terembe (földszint 0.83 terem), du.17:00 órakor.

Az interneten is követhető lesz az előadás, a Galileo Webcast csapatának köszönhetően, a http://www.galileowebcast.hu/live/live_20130926.html weboldalon.

Go Puli Go!