Teljesen bepárásodott Gene Cernan sisakja a Gemini-9 küldetése során, semmit nem látott, mégis folytatni akarta. Mint írta: "A siker iránti eltökéltségem vagy az űrkutatás legnagyobb eredményéhez vezet, vagy a személyes bukásomhoz, ami az életembe kerül. Bármennyire is fáradt voltam, még mindig folytatni akartam". Erről is beszámol Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mivel a földi irányítók nem hallottak engem, Tom tájékoztatta őket arról, hogy a vártnál kábé négyszer, ötször nagyobb megerőltetésben van részem, illetve, hogy a kettőnk közötti kommunikáció is akadozik, ezen kívül pedig ki sem látok a sisakomból. „Ha a helyzet nem javul…, fejezzük be az AMU-val való kísérletezést. Gene pedig hadd maradjon ott még egy ideig, és pihenjen.” Bár tudtam, hogy Tom csak körültekintő akart lenni, bíztam benne, hogy nem így fogalmaz, mivel ezzel csak okot adott a Küldetésirányításnak a hátizsákkal való repülésem lefújására.
 
Mielőtt leválasztottam volna magam a köldökzsinórról, a földi irányításnál az orvoscsoportok a testemre erősített érzékelők révén jutottak az életfunkcióimmal kapcsolatos adatokhoz. Most, hogy ez a lehetőség megszűnt, az orvosok pánikba estek - természetüknél fogva amúgy is hajlamosak túlaggódni a dolgokat. Elvesztették a kontrollt! Tudták, hogy a végkimerülés határán járok, hiába is próbáltam odafigyelni arra, hogy ne kapkodva vegyem a levegőt. Legkevésbé sem akartam, hogy a repülőorvos asztalánál eluralkodó pesszimista hangulat motiválja a fontos döntéseket, mivel mindenki közül csak én voltam teljes mértékben tisztában saját helyzetemmel. [Az alábbi képen az AMU látható, ezt kellett Gene-nek a hátára szuszakolni.]
Ugyanakkor legfrissebb grafikonjaikból kiderült, hogy annyi energiát használok el, mintha percenként 116-ot lépdelnék. Nyugalmi pulzusom szinte megháromszorozódott, és szakértő véleményük szerint elszabadultak a dolgok, én pedig átléptem egy határt, ahonnan lehet, hogy nem térek vissza élve. Kijelentették, hogy Cernan komoly bajban van.

Én továbbra sem akartam ezt beismerni, és csalódottság töltött el, amikor rádöbbentem, hogy mi mehet a Küldetésirányításnál. Olyan messzire eljutottam, és most ez az egyszeri esélyt is elorozzák előlem, hogy valami olyat tegyek, amit előttem még senki nem tett. Röhejesnek tartottam, hogy mindent megtettem azért, amíg elverekedtem magam idáig, és most innen kell dolgavégezetlenül visszafordulnom. Ha már mindenképp meg akarták szakítani a dolgot, akkor ezt a kígyóval folytatott tusakodás idején kellett volna megtenniük. Oly közel vagyok! A siker iránti eltökéltségem vagy az űrkutatás legnagyobb eredményéhez vezet, vagy a személyes bukásomhoz, ami az életembe kerül. Bármennyire is fáradt voltam, még mindig folytatni akartam.

Aprócska trónusomon ülve az orromat ismét hozzádörgöltem a sisakrostélyhoz, hogy legalább egy páramentes  lyukacskán kilássak. Még mindig éjszaka volt, és épp Ausztrália fölött repültem: nyugaton Perth, kelet felől Sydney szórta fényeit az alant elterülő kontinens két átellenes pontjáról. Eközben tudtam, hogy a világ másik oldalán, ahol a Nap még mindig süt, ott van a feleségem, a kislányom, és minden, amit szerettem, és számomra kedves. A világűr most először tűnt ellenséges helynek számomra, olyan volt, mintha végre méltó ellenfélre leltem volna benne. Be kellett ismernem magamnak, hogy már alig bírtam, de még mindig repülni akartam azzal az átkozott hátizsákkal.
 
A napkeltével aztán mi is megvilágosodtunk.
"Látsz valamit egyáltalán, Geno?" – Tom hangja recsegett a rádión, alig érthetően. „Jól hallasz engem? Igen vagy nem?” – kiabáltam a mikrofonomba, de ő továbbra is rosszul értett engem, így recsegéssel kísért emelkedett eszmecserét folytattunk, aminek következtében lesújtó döntés született.
"Oké" – mondta. „Borzalmasan hallak. Oké. Értesültél a döntésről? Amondó vagyok, hogy ne folytassuk… mivel most nem látsz semmit. Csatold magadra a köldökzsinórt, és kapcsolj vissza az űrhajó elektromos rendszerére.”
Jó döntés volt, és Tom nem kívánta felülvizsgálni. Döntését a földi irányítással is közölte. „Hawaii, itt a Gemini-9.”
A hawaii megfigyelőállomás nyugtázta.
„Arra jutottunk, hogy szakítunk az AMU-val” – mondta Tom. „Nem volt választásunk.”
„Vétel, egyetértünk” – jött a válasz.
„Gene azt üzeni, hogy utálja, amiért ezt kell tenni, de nincs más választása, ahogy nekem sincs.”
„Vétel. Értjük.” És ezzel befellegzett a rakétákkal felszerelt hátizsáknak, amivel még csak egyszer sem repült senki."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Ezen az indiegogo-s kampányon keresztül támogathatod a Hawaii tereptesztet. A támogatás jutalommal is jár: a Kis Lépés Klub tagság a minimum, de limitált-szériás Puli-póló, üvegtömbbe lézergravírozott és 3d-nyomtatott mini-rover is jár a nagyobb összegekért. Sőt, twittelni is lehet majd a roveren keresztül Hawaii-ról!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.